Október 25-én Pécsett, a Kodály Központban ünnepi hangulatú hangversenyen lépett dobogóra a MÁV Szimfonikus Zenekar Takács-Nagy Gábor vezényletével és Makszim Vengerov közreműködésével. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Makszim Vengerov és Takács-Nagy Gábor
Az ünnepi hangulatot már a két művész – egymással és a nagyszerű koncertteremmel való – találkozása indokolta, de volt „hivatalos” indoka is: az tudniillik, hogy az idén 11 éves teremben az első, még a hivatalos megnyitást megelőző hangversenyt éppen Makszim Vengerov vezényelte. A megnyitó óta pedig most először tért vissza a Kodály Központba, ezúttal hegedűművészként. De ünnepi alkalmat jelenthetett Takács-Nagy Gábor számára az is, hogy egykori zenekarát ebben a nemzetközi viszonylatban is a legjobbak közé tartozó hangversenyteremben volt alkalma vezényelni.
A koncert műsorán két Brahms-kompozíció szerepelt: az egymás tőszomszédságában született 2. szimfónia és a Hegedűverseny. A szimfónia a szemünk előtt kibomló, organikus lényként jelent meg, egyesítette a maximális kohéziót és a monumentális nyugalmat a részletek sokszínűségével és pillanatra sem lankadó intenzitásával. Tömbszerű volt, mint egy trópusi őserdő; Takács-Nagy itt nem az egyes dallamvonalak szétszálazására, hanem varázslatos színárnyalatokká történő összeolvadásukra helyezte a hangsúlyt, a már-már fájdalmasan szép és sóvárgó harmóniákra, illetve az egymást kaleidoszkópszerűen váltó, mégis egymásból következő, egymással kontrasztáló hangulatokra, így a ringatózó-simogató kezdetre és a vásári sokadalomba vezető folytatásra a III. tételben. Emellett a karmester – a fegyelmezetten és koncentráltan játszó zenekarral együtt – nagyszerűen érzékeltette a teljes szimfónia nagyszabású hullámverését, az eksztatikus tetőpontokat és lenyugvásokat.
A hangverseny második felében egy további, immár egészen kivételes zenei élménynek is részese lehetett a pécsi közönség. Vengerov vonója alatt a hegedűszólam valószínűtlennek tetsző tökéllyel szólalt meg: az érzékien gazdag, mégis gyémánttisztaságú hang, a dallamívek szédítő szabadsága, a szelíd simogatástól a vészjósló vijjogásig terjedő érzelmi skála, az egész zenei folyamat maximális kontrollja és a zenélés mindvégig magas lángon égő intenzitása önmagában is katartikus erejű művészi megnyilvánulás volt. Mindezt egészen egyedülálló eseménnyé az tette, ahogyan a karmester és a zenekar reagált a – leírom – zseniális művész jelenlétére, és hiánytalanul megteremtette az egyensúlyt a szólista és a zenekar között. A két aktor, illetve feladataik természetesen rendkívül különbözőek. Abban azonban, ami összemérhető, s így alkotórésze az egyensúlynak, tehát a koncentrációban, a zenélés életteli intenzitásában, érzelmi telítettségben és a maximális egymásra figyelésben a zenekar teljességgel felnőtt a nem mindennapi feladathoz. Persze Takács-Nagy Gábornál ideálisabb karmestert nehéz elképzelni arra a feladatra, hogy mindehhez egy zenekart „felfűtsön”, és hogy mindezt maximális alkalmazkodással és ugyanakkor maximális szuggesztivitással koordinálja.
Makszim Vengerov (Marsalkó Péter fotói, forrás: MÁV Szimfonikus Zenekar)
Ezt az általános képet azután még sok-sok részletszépség gazdagította. A darab elején, a szólóhegedű első bemutatkozása után varázslatosan gyengéd gesztussal adta vissza a szót Vengerov a zenekarnak, amely az egész tétel folyamán hallatlanul beszédszerűen, erélyesen-szenvedélyesen szólalt meg; feltűntek a rendkívül szépen formált, „világító” fuvolaszólók; azután az elementáris erejű, hatalmas cadenza babonázta meg a hallgatót, ami után úgyszólván transzcendens magasságokba emelte őt a lezárás megilletődött egyszerűsége. A lassú tételben a fafúvók és az egész zenekar olvadékonysága volt a bónusz, no meg a kamarazeneszerűen finom együttes játék. A zárótételben Vengerovnak nem csupán a virtuozitását, valószerűtlenül tiszta oktávmeneteit csodálhatta meg a közönség, hanem félelmetesen erőteljes, cigányprímáshoz illő, már-már duhaj ritmikai szabadságait, hang-megváratásait is. Legvégül azután nagyon érzékenyen és meggyőzően formálták meg az előadók e sűrű és szenvedélyes tétel elcsendesülését és szelíden megnyugtató befejezését is.
A tüntetésszerűen lelkes fogadtatás nyomán a két ráadásban még újabb ajándéknak is örülhetett a közönség. Az első ráadás, egy zenekar-kíséretes Fritz Kreisler-valcer, afféle levezető szám volt, s bizonyára a koncert lezárásának szánták. A közönség követelésére azonban Vengerov eljátszotta Bach g-moll szólószonátájának Adagióját is, éspedig úgy, hogy el tudta hitetni: a zene ott, abban a pillanatban született meg a hegedűjén – úgy azonosult Bach zenéjével, hogy elfogadtuk az ő rögtönzéseként. Megrendítően szép és megvilágító erejű zenei élmény volt.
