Dunajcsik Mátyás: Víziváros
2021.11.04.

A Víziváros urbanisztikai ínyencség. Duna-bestiárium. Gondolkodás nyelvről és identitásról. Krimi. Felnövéstörténet. Hosszú, regényes esszé az épített környezetről. Magánmitológia-gyár. HURVÁGNER ÉVA RECENZIÓJA.

Dunajcsik Mátyás sodró lendületű szövege egyszerre szól a családról, a gyászról, a szerelemről, a városról, ahol élünk, a folyóról és a vízről, ami meghatározza egy nagyváros, esetünkben Budapest mindennapjait, látképét, és a benne élőket. Eljátszik a gondolattal: mi van, ha a Duna vizének haladása nagyobb hatással van vérünk pumpálásának ritmusára, mint azt gondolnánk? Egyszerre szól a nyelvhasználat és a közlekedés kapcsolatáról, az emberek és a házak kapcsolatáról, az építészet és a társadalom kapcsolatáról; beszél szövegek és alkotók párbeszédéről, és egyáltalán arról, ahogy a legtermészetesebb emberi titkok (vízrendszerként vagy épp folyóként) behálózzák az egyén, vagy akár egy város, egy ország, mindenki életét. És mindezt, kapaszkodjunk meg, egy krimi izgalmával (és többé-kevésbé: zsánerében) tálalja. Filmszerű, néhol grandiózussá növesztett képeinek és jeleneteinek vasmacskája egy átgondolt metaforikus hálóhoz van rögzítve, a nyelve intertextuális utalások és magánmitológia finoman mért keveredése. Összességében ritkán olvasni ilyen jelentős kortárs prózát, a kötet minden hibájával együtt is.


A szöveg talán legkönnyebben megragadható kerete egy szerelmi történet kibontakozása. Egy végzős, francia szakos, de apja (virtuális) építészeti cégében is dolgozó fiú és egy Budapestről a családja révén származó, újonnan ismét ide keveredett francia lány találkozik a Francia Intézet mellett egy kávéházban. Lángra kapó szerelmük pár hetes történetét megtorpantja a lány szüleinek titkos múltja – ami aztán lassan, de biztosan ki is vérezteti a kapcsolatot, és főképp Christine életében erősebb történetnek bizonyul, mint a kettejük közös sztorija.

A love story mint narratív keret ügyesen húzza végig a köteten az olvasót, mederbe tereli a néhol csapongó utalásokkal, néhol már-már idegesítő bölcsészkedéssel tarkított szövegalakítást. Ám apró hibák ide vagy oda, mindenképp a történetmesélési technikák mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot, hogy Dunajcsik prózájának központjában és a szövegszervező erő hátterében is (!) végig a főszereplő gondolkodásmódjának motivációit láthatjuk, és ez szinte mindvégig szerves kapcsolatban áll a várossal vagy a városrésszel, ahol a szereplő megy, vagy éppen gördeszkán suhan – megadva és nyelvileg is tükrözve a közlekedési eszköz milyenségét, az utcák simaságát vagy épp girbe-gurbaságát, vagy azt, hogy buszon, metrón, gyalog vagy a deszkán megy. Mivel apja munkája révén a fiú identitásának jelentős részét is az épületek és városok felépítéséről való gondolkodás képezi, ezért a szerelmi száltól a retrospektív jeleneteken át a krimiszál felvezetéséig mindent körülölel (megelőlegez? átfon? alátámaszt?) a városról való szabad gondolkodás.

És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Ugyanis a Víziváros – amint azt már a címből, vagy ha onnan nem, akkor a kötetet bevezető mottó-oldalakból is sejthetjük (pl.: „Jó volna már a címben egy város, mert olyan regényt kellene írni, ami hasonlít a városokhoz...” – Ottlik: Buda) – főszereplője nem (csak) egy sihederből felnőtt férfivá frissen érett, az anyja halála utáni gyászból az apja iránti féltő szeretetbe majdnem belefulladó, friss szerelmével együtt új identitását kereső, néhol bosszantó bölcsészblablába kezdő fiú, hanem maga a város.

Apropó, bosszantó. Közbeékelem itt a szöveg két alapvető problémáját. A kötet bölcsészsége, túlgondolt elméleti megalapozottsága néhol papírszagú, a dramaturgiából és a szövegtestből kilógó részeket eredményez – amit különösen feltűnővé tesz egyébként a szövegegész mívessége, játékossága, az egyes szakaszokat elválasztó szerelmes levelek visszafogott eleganciája és a levelek Duna-mitológiája, a várostörténet és a víz gyönyörű mondakörének felfestése. De álljon itt egy példa, mielőtt a dicséretben ismét elvesznék: „Tarr és Spillialert képeire azért emlékszem ennyire tisztán, mert néhány éve írtam róluk egy összehasonlító elemzést a francia szakon, melléjük véve a film alapjául szolgáló regény szerzőjét, Georges Simenont is.” Eddig rendben. Kicsit visszamagyarázó jellegű, de a szöveg megvédi magát, hiszen ez a szeretnivaló, naiv okoskodás éppúgy a bölcsészképzés gerince, mint a féléves rajongás egy holt, vagy kihalófélben lévő nyelv iránt, vagy a megfejthetetlen nézés közben nyitott szemmel alvás tudománya. De bármilyen elragadó is az elbeszélő gesztusa, bármennyire frappánsnak is hatnak a kissé kimódoltnak ható megszólalások, akár (és gyakran) a szerelmi évődés köntösében, a szöveg igenis leveti magáról a mondat folytatásához hasonló tirádákat: „A három figurában leginkább az izgatott, ahogyan időben, térben és médiumban egymástól távol bizonyos érzésekre szinte kísértetiesen hasonló képekkel reagáltak: az érdekelt, hogyan képes a személyiségük…” A szöveg eképpen néhol kiköti magát, és csak sorokkal később kap észbe.

Ugyanígy egyfajta túlgondoltságnak, szembeszökő elméletieskedésnek hat a szövegbe ékelt idegen mondatok lefordítatlansága. Az angol érthető, hiszen lingua franca – ám a francia mondatok lefordításának hiánya hiány marad, de legalábbis téves írói gesztus. Érdekes feltételezés az olvasóról, hogy elmereng a francia zöngéken, mint maga a főszereplő. Hiszen bármilyen egyszerűnek tűnő és kevés mondat hangzik el ezen a nyelven, az olvasó, ha nem tud franciául (ez az olvasók nagyobb százaléka lesz), meg fogja csinálni a maga google-fordítós verzióját, ha egyáltalán, és az messzebb fog állni attól, amit a szerző ki akart fejezni. Ez nem írói gesztus és a nyelvről való gondolkodás finomsága, hanem olyan ideális olvasó feltételezése, akiből nincs sok.  

Igaz, hogy a főszereplő kapcsolata a nyelvvel fontos, hiszen anyjával közös családjukban magyarul beszéltek, és, mint ahogy írja is, ezt a nyelvet egy pár hanggal magasabban, szinte gyerekként beszéli, mementójaként az egyszervolt anya(!)nyelvhez való életkori viszonyának. Új családjában apja és Kristof, apjának az anya utáni első és a regény jelenében már több éves, nagy szerelme angolul beszél. Az új szituációhoz ő hangban is hozzámélyül, először mint az apjáról gondoskodó fiatal fiú, később egyfajta munkatárs, vagy a családban felnőttként kezelt egyenrangú partner. Emellett ott van a francia, ami részben az önállósodás, részben a szerelem nyelveként jelenik meg. A történet elején egyfajta tolvajnyelvként bukkan fel, hiszen apja és Kristof nem, csak ő, a fiú beszéli. A fiatal fiúból férfivá érő hősünk a családról való szándékos leválás nyelveként használja egy idegen nővel, ezzel kirekeszti a másik kettőt a beszélgetésből. Ekkorra a francia a szerelmesével közös nyelvvé válik, s így már valóban fél lábbal kinn is van a családból. A francia nyelv az anyához is kötődik, még ha nagy valószínűséggel iskolában, és nem tőle tanulta meg beszélni – mintha ez a nyelv a nőkhöz kapcsolódó viszonyában kelne életre folyton.

A történet folyását gyönyörűen szegélyező levelek, amelyekben a főszereplő megtalált-keresett-elveszett kedvesének fogalmazza meg a budapesti Duna mitológiáját, hihetetlen izgalmas hártyát vonnak a történetre – egyszerre olvasható egyfajta megelőlegező mondának, amely nemhogy meg nem töri, de alátámasztja és megelőlegezi a jelenkor és főszereplőink sztoriját, olvasható a fiatal szerelmes fiktív, játékos búcsújának – de még az olvasóval is játszik, ki-kikacsint, eljátszik a történetre vetülő hatás valódiságával.

A Víziváros urbanisztikai ínyencség. Duna-bestiárium. Gondolkodás nyelvről és identitásról. Krimi. Felnövés-történet. Hosszú, regényes esszé az épített környezetről. Hibáival együtt is kedves, jólesően okos prózafolyam. Magánmitológia-gyár. Egy gyász kései feldolgozásának megható leírása. És mindez egyben: minden réteget alaposan összehálózó nyelvi és dramaturgiai bravúrral.

Szerző:  Dunajcsik Mátyás,  Cím:  Víziváros,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  252 oldal,  Ár:  3499 Ft