A víz a kulturális emlékezetben, meg persze a művészetben volt már minden. Megszelídíthetetlen vad, az élet forrása és védelmezője, az emberi nyomort legátélhetőbben mutató lakmuszpapír, de a remény üde hírhozója is. Christian Petzold Hableány című filmjében felsorolja a vízhez társított legfontosabb képzeteket, de ezt sorvezető nélkül, széteső jelleggel teszi. Bár a képzelet és a valóság egymást taszító tartományait vegyítő film nem birkózik meg a feladattal, mégsem teljesen élvezhetetlen, csupán vissza kell fejteni, mire gondolt a költő.

 

Undine (Paula Beer) a berlini Várostörténeti Múzeum történésze, aki tárlatvezetőként irányítja a látogatók figyelmét a város történelmi érdekességeire. Undine-t a párja, Johannes megcsalja, majd szakít vele, de a nő nem szomorkodik sokáig egyedül. Ugyanabban a kávézóban, ahol szakítanak vele, megismerkedik az ipari búvárként dolgozó Christoph-fal. Christoph és Undine kapcsolata már-már túl simán halad előre, amikor Johannes ismét feltűnik a nő életében. 

 

A Hableány klasszikus szerelmi háromszöget ábrázol, ami elférne egy post-it cetlin is, a filmnek csupán apropóként van rá szüksége, hogy megmutathassa a románc lágy lebegésének fázisait. A lebegést pedig szó szerint kell érteni, hiszen Christian Petzold saját forgatókönyvéből rendezett filmjében, ahol csak tudja, használja a vizet háttérként, a fordulatok okaként, de leginkább szimbólumként.

 

Undine és Christoph ismerkedését egy szétrobbanó akvárium gyorsítja fel, a férfi búvárkodni viszi újdonsült barátnőjét, a nő pedig sellőként tér vissza volt kedveséhez a film csúcspontján (hogy milyen szándékkal, az maradjon titok). A legfontosabb eseményeknél meghatározó a víz jelenléte, ami számos jelentést kap. Az az érzésünk, mintha a Hableány maga sem tudná, mi a jelentése a víznek, ezért aztán szabadon találgat. A jelenetek szintjén még koherens is lehet az élet, a halál, az újjászületés, a bűn és a büntetés szimbólumaként, de a film végére sem derül ki, hogy mi az összetartó erő a felsorolásban. Míg az egyik jelenetben pozitív jelentésű, a másikban éppen az ellentéte. A víz emiatt csupán látványos háttérelem lehet, nem pedig jelentésösszegző központi elem, aminek eredetileg szánták.

 

A film úgy próbál elemelkedni a sokszor látott románc alaphelyzetétől, hogy a valóságból fokozatosan egyre inkább átlépünk az imaginárius világba. Kezdetben  csak furcsa elemeket vegyít a hétköznapi jelenetekbe, később azonban a csodákat sem kerüli el. A képzeletbeli erősödése a film szubjektivitásának elvesztésével jön létre. A történetet teljes mértékben Undine szempontjából látjuk, mígnem ő maga eggyé válik a vízzel, ahol Christoph dolgozik. 

 

A film vége ezzel transzcendentális objektív fordulatot vesz, ahol már nem Undine lesz a főszereplő. Ez már teljesen a fantázia világa, a racionális kiindulópont után teljesen az irracionális veszi át az irányítást. A románc azonban semmilyen magasra törő trükkel együtt sem működik. A szerelmi háromszögből mintha direkt hiányozna az érzelem, a szereplők szenvtelenül élik át az események többségét, emiatt minden egyszerűen megtörténik, ahelyett, hogy igazán átélhetné a néző. Hogy hol csúszott félre a koncepció, rejtély, hiszen a rendező már dolgozott együtt két főszereplőjével a Tranzit című filmben.

 

A Hableány pontosan olyan, mint a víz, amit szimbólumként használ: megfoghatatlan, kifolyik a kezeink közül és súlytalanná teszi mindazt, amit beledobunk; igaz, legalább nem zavaros. A cselekmény csupán apropó, hogy a szerelmi háromszög érzésvilágának sorozatát összefűzze. Valódi és erős összetartó erő nélkül azonban az érzelmek felületesek maradnak, amivel a film elég korán megbékél, pedig messze nem a kiüresedett emberi kapcsolatokról szól, épp ellenkezőleg. A Hableány a képzeletet használja, hogy romantikát csempésszen a tiszta ráció vezette Berlinbe, de a kontraszt nehezen értelmezhető.

 

Undine madártávlatból figyeli a város makettjét, az épületekről és azok történelméről mindent tud, otthon érzi magát, ha kvázi isteni szemszögből nézheti a világot, amiben él. Az emberi szinten azonban, ahol a szerelem is van, nem uralkodik. A nőt párja, Johannes kihasználja, Undine látszólag teljesen tehetetlen vele szemben. A madártávlat ellentéte Christoph nézőpontja, aki ipari búvárként a felszín alatt tevékenykedik. Undine leszáll a magasból, hogy a makett alatt lévő álomszerű világban tapasztalja meg Christoph szerelmét. A Hableány kellő odafigyeléssel alkalmazza a mítoszba illő történetet, ami miatt olyan, mintha egy romantikus festményt néznénk film helyett. Petzold filmjére tekinthetünk úgy is, mint Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című közismert festményének másfél órás változatára. A vízalatti totálok, a szereplők által bejárt tájak mind utalnak a romantika korának hagyományára – annak minden előnyével és hátrányával együtt.

 

A Hableány egy szokatlan románc történetecskéje némi mitológiával és rengeteg szimbólummal. A film megfoghatatlansága lehet erény: érzékletes látlelet, ahogy lassan teljesen összecsúszik a valóság az imagináriussal, csupán a célja kérdéses. Paula Beer játékát 2020-ban a Berlinalén Ezüst Medvével jutalmazták, és kétségtelen, hogy neki köszönhetők a film legerősebb jelenetei. Mindezzel együtt a Hableány csak különös delíriumos álom egy adag melankóliával és fantáziával, amiből hiányzik a feszültség.