Borbély Szilárd: Kafka fia
2022.05.24.

Borbély Szilárd posztumusz, töredékes esszéregényének, a Kafka fiának csendje egy zsidó temető hallgatása. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA

A recenzens a kortárs magyar irodalom minden bizonnyal egyik legnagyobbjának, Borbély Szilárdnak posztumusz és töredékben maradt esszéregényét, a Kafka fiát olvasva rettegést és kozmikus magányt érez. Talán ez a hallgatás egy zsidó temetőé:

„A zsidó temetőben csupa kő és kő mindenütt. A kövekbe vésett jelekről tudta, hogy azok betűk. […] látta, hogy a betű a szavak temetője. Hogy a kőbe vésett jelek a holtakat jelentik. A nyelv temető, amely magába nyeli a holtakat. Nincs semmi, ami innen kivezetne. Ez a kő készült neked, mondja a sírkő, itt vannak benne a jelek.”

A következő sorok egy temetőbeli bolyongás ösvényei, melyekről köveket, kulcsszavakat, óriásmetaforákat emel föl a gyászoló, hogy ismeretlen sírokra helyezze őket.

Az első kő felirata: posztumusz, töredék. A kötet végén olvasható pályázati anyag szerint sok minden hiányzik a szövegből: nincs szó benne Franz Kafka állítólagos, hét évesen elhunyt, fogyatékos fiáról, pontosabban a róla szóló irodalmi mítoszról. Nincs szó továbbá zsidóság és kereszténység viszonyáról sem, bár ezt nem csupán a pályázati anyag utolsó mondata jelzi, hanem anticipálja a szövegben szereplő három halotti fohász is, amelyek közül egy oménra, kettő pedig amenre végződik.

Prága-térképe azt sejteti, hogy talán lett volna valamilyen nagyszerkezet, esetleg a szövegbeli éjszakai séták útvonalaié, amely a remekbe szabott fejezeteket összefűzte volna. Ami a töredékből talán legjobban rekonstruálható, az a felvázolt polifónia: az egyik szólam Hermanné, a másik Franz Kafkáé, akik kölcsönös idegenségüket és viszályukat próbálják megérteni, és van egy személytelen narrátor is, aki főleg esszészerűen nyilvánul meg.

A felvázolt fejezetek lucidus csomópontok, de velük teljesen egyenértékű a köztük feszülő hiány. E talányosság analógiája lehetne az a Kafka-novella, amit Borbély Szilárd valószínűsíthetően be akart illeszteni a szövegbe, A császár üzenete című, amelyben egy haldoklónak üzen az agonizáló fejedelem, de a hírnök, bár teljes erejével küzd, soha nem juthat át az őrökön és palotákon, hogy átadhassa, ami rábízatott. A hírnök létének értelme a kilátástalan és örök útonlét, a címzetté pedig a jelzőkben osztozó és megálmodott várakozás volna?

A következő kövön a kétségbeesés és a kudarc szavai szerepelnek. A kétségbeesés a szövegek alapérzülete, amely feltétlenül hangulati egységbe fogja a szövegeket. Összefügg Kelet-Európával, amely a regény egyik fő témája lett volna, és amely torokszorító és lenyűgöző allegóriaként jelenik meg az előszóban. Eszerint a mifelénk megszülető életformák, miután az infantilis szenzualitás örömperiódusát túlélték, az elnehezedés, fogság, a sárba és szarba való beleragadás, végül az erőszakos kínzás és gyilkosság menetrendje szerint élnek.

A fogság motívuma ószövetségi kontextusban is megjelenik a szövegekben: Franz nagyapja, Jákob, rabságként élte meg a kóser hentesárubolt vezetését, ahonnan minden este és sábeszkor kimenekülhetett a zsinagógába mint az ígéret földjére. Családja viszont az inkább Tórát olvasó apa miatt beleragadt a nélkülözésbe. Jákob fia, Hermann számára paradox módon az olyannyira vágyott családi jólét sikeres biztosítása lett börtön: úgy élte meg, hogy mindenki rajta élősködik. Ezzel viszont fiát, Franzot zárta be a szorongás és inkompetenciaérzés, majd a hivatal börtönébe, ahonnan egyedül az írás bizonyult kivezető útnak. Illetve dehogyis, hiszen az írás is bolyongás a nyelv, a szavak, a betűk labirintusában, ahol a szerző szereplőivel együtt mindörökre eltéved.

A kétségbeesés narratívájához tartozik a felejtés motívuma is: a rabbihoz ellátogató Kafka azt tudja meg, hogy az emlékezés és a logocentrikus világ szenvedéstörténetéből a rabbi is a felejtésre vágyódik. Azzal a paradoxonnal biztatja Kafkát, hogy addig jegyezzen le mindent, míg mintegy átírja magát a felejtésbe. Ezzel az irodalmi szöveg megalkotásának mint az önmagunkról való megfeledkezés narratívájának írásmagyarázójaként jelenik meg előttünk.

A következő kövünkön rengeteg szó sorakozik: személy, hivatal, nacionalizmus, Monarchia, soknyelvűség.A személy, az önértelmezés amúgy is többszörösen sérült szólama és léttapasztalata a szövegnek. Hiszen már az első oldalakon megjelenik a Doppelgänger-narratíva mindnyájunk ikertestvéréről, akikről csak az anyák tudnak. Az árnyék, a tudattalan, az identifikáció első kísérlete, az önreflexió születése? Mindenesetre zseniális a szövegrészlet, amelyben a kisgyerek narrátor és ikertestvére a Kafka feliratú lisztesdoboz kanalával játszanak, amellyel az édesanyjuk a lisztet adagolja, s amelynek ólomszürkesége a szemük színét idézi, a szemükét, amely tükörképszerűen sérült, és amelyikből az egyik belehullik a lisztbe. S a gyerekek a félvakságnál sokkal jobban rettegnek az anyának a sérülésre adható hisztérikus haragjától. Az egész szövegkonstrukcióban az Oidipusz-mítosz köszön vissza.

A szöveg történelmi síkján pedig az éppen nemzeti autonómiára törekvő ifjú, cseh állam, a prágai hivatal az, amely gyanakvással illeti Franz Kafka személyességét: a „doktor úr” zsidósága, németajkúsága és egyes szám első személyű megszólalásai mind monarchikus támadásként értelmeződnek. És míg az apa, Hermann, már-már asszimilánsként próbál megfelelni a társadalmi elvárásoknak, az önnön zsidóságában is idegenként mozgó Franz számára a sajáttá tett „zsidós dolgok”, az írás, értelmezés jelentik a hivatali gépezet fogságából az önmagába való kiszabadulás lehetőségét.

A következő, kicsi, de annál súlyosabb kövön ez a szó áll: átok. A regénytöredék történelmi színhelye, a Monarchia elátkozott földként jelenik meg, eredetmítoszként pedig képben és szövegben is megkapjuk Batthyány Lajos átkát, amelyet Ferenc Józsefre mondott ki kivégzésekor. A császár széteső családja, majd birodalma, végül bűzlő teste a képmutatásban és embertelenségben tespedő Monarchiát reprezentálja. Miképpen a rest kereskedő és írásmagyarázó nagyapa átok volt Hermann számára, úgy lesz Franz üzleteléstől való irtózása, szellemi természetű, azaz zsidós dolgokkal való foglalkozása, passzív rezisztenciája is ugyanazzá. De A per intertextusát zseniálisan variáló Utazás Leitmeritzbe című fejezetben, a lerázhatatlan ügynökök/hóhérok már a világrend szintjén metaforizálják a szégyent szülő átkot.

A mitologémák feliratú kő egy antik és egy biblikus témára utal a szövegben: A szfinx rejtélye című fejezet Oidipusz történetét, a Nabukodonozor hallgatása pedig Dániel könyvének egy részletét variálja.

A bibliai textus átírása egyfajta apokrif szöveget generál, amelyben az örökké győztes király a soha nem ismert kudarctól való rettegésbe őrül bele, és regrediál az állati létbe. Az együttérző királyné utasítására kutyaként morgó, vinnyogó, ürítő beteg mellé rendelik félkegyelmű zabigyerekét. A szégyentől és kudarctól való rettegéstől megzavarodott királyt szorongásának őrületébe csak ez a szégyellnivaló fattyú kíséri el, önfeledt odaadással követve apját a kőtojásokon kotló madárlétbe (mely által tovább bővül a Kafka nevében rejtőző csóka és a nyitó allegória libái által jelzett madár-óriásmetafora) és a füvet legelő barmok világába. Évekig gyógyítja puszta jelenlétével apját, míg egy futás révén emlékezteti őt két lábon járó mivoltára és emberségére. A csodaszerűen meggyógyuló király pedig magával hívja gyermekét az uralkodói létbe is. A kafkai apokrif tehát az őrület mélypontján a szorongás és szégyen labirintusának kapuját rányitja egy szabadulástörténetre.

A remekmívű apokrif evangéliumot nem kevés iróniával és humorral Micimackó affirmálja A szellentés című fejezetben. Míg a tébolyból kigyógyuló király mintegy megbocsátja az őt megváltó fiának önlétét, addig ebben a fejezetben a mitikus szörnyet öregemberi esendőségében elfogadó, neki megbocsátó fiú tör ki metafizikai szorongásából. Dudaként eregető apjának a megbocsátást a hajdani, anyai tanácsra karácsonyi ajándékként megkapott játékmackó eszközli ki. Egy zsidó kisfiú Jézus születése ünnepére megkapja a macit, akit öreg kopott medvéjeként, azaz Micimackójaként ismer fel apjában. Történik pedig mindez egy olyan író művében, akinek szüleit karácsony hajnalán ölték meg, s akiknek halála végül is felemésztette fiukat is.

De a regénytöredékben az ödipális és metafizikai elátkozottság egyszercsak tündéri-groteszk bukfencet hány, és történelmi, mélylélektani, metafizikai és esztétikai problémái feloldódnak egy kisgyerek játékmackójának neszeiben. Ez talán a Kafka fiának egyik leglélegzetelállítóbb bravúrja: a Törvény labirintusából kiskaput vág a szabadba az önfeledt gyereknevetés. Amiképpen az önléte idegenségébe és szülei értelmezhetetlen meggyilkolásába belerokkanó Borbély Szilárdnak kislánya született életének ebben a különlegesen iszonyatos szakaszában. És bár a szabadulás csak időleges volt, s a szerzőt is, a szövegegészt is elragadta a halál – de a kislány él, de a szövegtorzó itt maradt, és olvashatjuk. Ahogyan a lét áramlásának egyik első bölcselője, Hérakleitosz mondta: „Gyermek a király fölöttünk”.

Szerző: Szarka Judit