Balázs János |
Ezután Bartókot, közelebbről az ő 2. zongoraversenyét vártuk a nagyterembe, mely mű vajmi ritkán hallható koncertpódiumon: még a Bartók Világverseny alkalmával sem adták elő. Márpedig ez a versenymű mindenestől rávall Bartók egyéniségére és zeneszerzői hitvallására. Ám most mindezek helyett három tételt hallhattunk, ahol a nyitótételből ráadásul nagy jelentőségű dallamívek maradtak ki, törtek meg: mintha a zenemű vinyl-lejátszóról ment volna, mely masina egyszer csak nem kapott elég áramot. A legelső felfutó skála nem a spontaneitás érzetét keltve, hanem kiszámítottan indult, majd számos egyedi frazeálási megoldás színesítette a zongoraszólót. Mégis csalódnom kellett, mert bár éreztem, hogy Balázs János lelkiismeretesen analizálta a kottaszöveget, mégsem tudott interpretációjába bartóki gondolatot belevinni, zongorajátéka pedig korántsem tűnt magabiztosnak. A líraibb középrésznél ilyesformán egy mély tónusú, de éneklő dallamívet kellett elharapnia. Az első tétel végén felhangzó szólókadencia valamennyire kárpótolta a hallgatóságot, azonban a tiszta forrás inkább a második tételben fakadt fel. A középtétel vonóskorálját sordino nélkül szólaltatta meg a zenekar – rádión keresztül hallgatva az előadást ez egyáltalán nem tűnt volna így. A pianissimo-dinamikán kívül a vonósok meglepően éteri, puha és fuvolaszerű hangszínen idézték meg ugyanis a hangszertompítás akusztikai sajátosságait. A vonóskarban beúszó kvintakkordok – kiegészülve a siratók stílusát idéző zongoraszólóval – valóban közelebb álltak a partitúra szelleméhez. A középrész középrésze is – a maga hajszás hangulatával – nagyon pontosan ki lett játszva, hogy ezt követően újra visszatérhessen a vonóskorál bensőséges anyaga. A zárótételben már az igazi Balázs János zongorázta a rondóforma szólóanyagát, s itt nem is az ő kissé túlságosan 19. századias pedáltechnikája jelentett némi problémát. Hanem sajnos az, hogy az utolsó fél percben retteneteset hibázott a rézfúvóskar, pedig a záróhangok előtti szignálszerű hangközlépés elválaszthatatlan ettől a zongoraversenytől. A katarzis így tehát elmaradt, mindössze a második tétel volt képes kiszakítani a produkciót a saját keserűségéből.
Takács-Nagy Gábor |
1956. október 22-én Cziffra György aligha a Balázs Jánoséhoz hasonló kiállással adta elő Bartók Béla 2. zongoraversenyét, máskülönben ma aligha ünnepelnénk Cziffra-emlékévet, az a 65 esztendővel ezelőtti koncert pedig nemigen válhatott volna legendássá. Ezen az emlékkoncerten azonban be kellett érnünk az elegáns középszerrel.