Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FORRADALMI ÉVFORDULÓK

Cziffra ’56 Emlékkoncert
2021. okt. 26.
A Cziffra-centenáriumhoz, a Liszt-évfordulóhoz, s nem mellesleg egy 1956. október 22-i, legendás Cziffra-koncert emlékéhez is kapcsolódott a nemzeti ünnep előestéjén a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának hangversenye, amelynek karmestere Takács-Nagy Gábor, szólistája pedig Balázs János volt. HEGEDÜS ROLAND CIKKE.
Az ünnepélyes köszöntések és beszédek után a műsor a 210 éve született Liszt Ferenc 3. magyar rapszódiájával kezdődött. Már a basszushangszerek kifejező szólója előtt kellemes feszültséget teremtett a hirtelen jött karmesteri avizó. Ez a felfokozottság az egytételes mű végéig csak egyre erősebbé vált, már-már örömzene-jellegűvé alakítva át az interpretációt. A záróakkordra mégis egyértelmű lett, hogy a nyitódarab a koncert többi műsorszámával egyenlően értékes, a könnyedebbre vett előadásmód pedig inkább csak kiemelte a műfaj sajátosságait. Külön szeretném kiemelni a cimbalmos Kovács Mihályt, aki hangszerén letisztultan és precízen játszott.
 
Balázs János
Balázs János

Ezután Bartókot, közelebbről az ő 2. zongoraversenyét vártuk a nagyterembe, mely mű vajmi ritkán hallható koncertpódiumon: még a Bartók Világverseny alkalmával sem adták elő. Márpedig ez a versenymű mindenestől rávall Bartók egyéniségére és zeneszerzői hitvallására. Ám most mindezek helyett három tételt hallhattunk, ahol a nyitótételből ráadásul nagy jelentőségű dallamívek maradtak ki, törtek meg: mintha a zenemű vinyl-lejátszóról ment volna, mely masina egyszer csak nem kapott elég áramot. A legelső felfutó skála nem a spontaneitás érzetét keltve, hanem kiszámítottan indult, majd számos egyedi frazeálási megoldás színesítette a zongoraszólót. Mégis csalódnom kellett, mert bár éreztem, hogy Balázs János lelkiismeretesen analizálta a kottaszöveget, mégsem tudott interpretációjába bartóki gondolatot belevinni, zongorajátéka pedig korántsem tűnt magabiztosnak. A líraibb középrésznél ilyesformán egy mély tónusú, de éneklő dallamívet kellett elharapnia. Az első tétel végén felhangzó szólókadencia valamennyire kárpótolta a hallgatóságot, azonban a tiszta forrás inkább a második tételben fakadt fel. A középtétel vonóskorálját sordino nélkül szólaltatta meg a zenekar – rádión keresztül hallgatva az előadást ez egyáltalán nem tűnt volna így. A pianissimo-dinamikán kívül a vonósok meglepően éteri, puha és fuvolaszerű hangszínen idézték meg ugyanis a hangszertompítás akusztikai sajátosságait. A vonóskarban beúszó kvintakkordok – kiegészülve a siratók stílusát idéző zongoraszólóval – valóban közelebb álltak a partitúra szelleméhez. A középrész középrésze is – a maga hajszás hangulatával – nagyon pontosan ki lett játszva, hogy ezt követően újra visszatérhessen a vonóskorál bensőséges anyaga. A zárótételben már az igazi Balázs János zongorázta a rondóforma szólóanyagát, s itt nem is az ő kissé túlságosan 19. századias pedáltechnikája jelentett némi problémát. Hanem sajnos az, hogy az utolsó fél percben retteneteset hibázott a rézfúvóskar, pedig a záróhangok előtti szignálszerű hangközlépés elválaszthatatlan ettől a zongoraversenytől. A katarzis így tehát elmaradt, mindössze a második tétel volt képes kiszakítani a produkciót a saját keserűségéből.

 
Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor

1956. október 22-én Cziffra György aligha a Balázs Jánoséhoz hasonló kiállással adta elő Bartók Béla 2. zongoraversenyét, máskülönben ma aligha ünnepelnénk Cziffra-emlékévet, az a 65 esztendővel ezelőtti koncert pedig nemigen válhatott volna legendássá. Ezen az emlékkoncerten azonban be kellett érnünk az elegáns középszerrel.

 
A szünet után Brahms 2. szimfóniáját teljesen más minőségben interpretálta a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara. A korábbi hasonlattal élve, ez a darab egy újabb korongról szólhatott, vagy legalábbis a lemez másik oldaláról. Az egész mű során tökéletes volt az együttműködés a zenekar tagjai között. A lendületes nyitótételt az Adagio kifinomultan követte, mely kifinomultság a harmónia-és hangszínkezelésben jelentkezett a legérzékletesebben. Az utolsó előtti tételben a nyitó oboaszólót kedvesen, a vonós pizzicatót pedig kecsesen szólaltatták meg a hangszerjátékosok, a tétel erőteljesebb passzázsainak előadásából felcsapó tűz pedig jól kontrasztált a kezdő zenei anyagokkal, így csak nyilvánvalóbbá téve azt, hogy ez a tétel tulajdonképpen scherzo. A finálé után Takács-Nagy Gábor – mintegy ráadásképpen – újból elvezényelte a harmadik tételt. Ez alkalommal a zeneakadémista hangszeresek (rezesek, vonósok és minden muzsikus) nagy hatást keltve, a legtökéletesebben játszottak, s bár ez a tétel visszafogottabb hangulatú, mégis minden koncert megérdemelne egy ilyen ráadást.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek