Márton László – Darvasi László – Závada Pál – Tasnádi István: Az ember tragédiája 2.0 – székesfehérvári Vörösmarty Színház
2021.10.26.

A bemutató egészén látszik a fehérvári társulat ereje, s külön méltánylandó az a kollektív munka, amelyet a színészek az előadás létrehozásába fektetnek. Nyilvánvaló, hogy a Tragédia folytatásának megszületése mind a vállalást, mind a szakmai színvonalat tekintve fontos esemény. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A 2018-19-os évad fontos színházi eseménye volt Az ember tragédiája fehérvári bemutatója: Madách alkotását négy rendező vitte színre, 5-5 Ádámmal és Évával, 4 Luciferrel – és a teljes társulat közreműködésével. Már a premier pillanatában tudni lehetett, hogy készül az előadás különleges folytatása, amelynek szövegét négy kitűnő kortárs alkotó írja meg. A pandémia és Térey János váratlan halála miatt végül majd’ három évet kellett várni arra, hogy a bemutató létrejöhessen (Térey helyét Darvasi László örökölte). És ha jelentőségét méltatni szeretném, hasonló jelzőket kellene leírnom, mint három évvel ezelőtt: igényes, sok részértékkel bíró, de hiányérzetet is maga után hagyó produkciót láttam.
 
A Titanic-bál
A Titanic-bál
Az persze eleve kérdéses volt, hogy a „folytatás” mint koncepció tartható-e. Nem abban az értelemben, hogy a madáchi mű története folytatható-e (az aligha, hiszen az „első rész” a fehérvári előadásban sem maradt lezáratlanul), hanem részint abban, hogy a madáchi kérdések végiggondolhatók-e 20-21. századi nézőpontból egy olyan egységes szerkezetű és gondolati rendszerű műben, amelynek négy szerzője van, részint abban, hogy az ebből készülő előadás lehet-e bármilyen értelemben folytatása a három évvel ezelőttinek. A Márton László által írt keretjáték – amely a Föld pusztulása miatt menekülni kényszerülő emberpár újbóli megkísértéséből indul ki, s amelyben az Úr és Lucifer újabb alkut/fogadást köt – az előbbire akár lehetőséget is teremtett volna. Ám e keretjáték még tematikai szinten is olyannyira laza kapcsolatban áll a többi színnel (beleértve Márton darabját is), hogy inkább potenciális tartópillérként értelmezhető, mint a megírt drámákat ténylegesen összefogó szerkezetként. Az alkotók ambíciója nyilvánvalóan nem a folytatás és nem is egy egységes mű létrehozása volt, hanem inkább az, amit a műsorfüzetben Závada Pál fogalmaz meg őszintén: „Madách Imre klasszikus művét folytatni? Mondjuk inkább azt, hogy Az ember tragédiájának hatása alatt, szereplőinket szintén Ádámnak, Évának, Lucifernek nevezve írni színmű-töredékeket.” Vagyis egyfajta szabad asszociációs rendszerben, más-más szemszögből gondolják újra az írók a madáchi alapszituáció érvényességét.
 

A Nagyvárad-Berlin szín.
A Nagyvárad-Berlin szín.    
Az így létrejött színmű-töredékek kevés meglepetést tartalmaznak. Egyfelől pregnánsan mutatják azokat az írói erényeket, amelyeket a szerzőktől megszoktunk, másfelől egyik szerző sem törekszik saját írásmódjának madáchi fényben történő megújítására (úgy is mondhatnám, nem nehéz kitalálni, melyik színnek ki a szerzője). A Darvasi László írta Titanic-bál nem a hajó metaforikusan is értelmezhető elsüllyedésre fókuszál, hanem a századelő kavargásának allegorikus-szimbolikus megjelenítésére. A korszak dilemmái és tragédiái a század további kataklizmáinak sorát vetítik előre, archetipikus alakjai is sokféle alakváltozatban térnek majd vissza. Összefűzésüket a szerző elsősorban a befogadói képzeletre, asszociációs rendszerre bízza; a cselekmény jobbára hiányzik a költői szépségű szövegből – ami nem könnyíti meg színpadra állítását. Ezzel szemben a Závada Pál által írt A nagyváradi-berlini színt látva nem győzzük kapkodni a fejünket, annyi minden történik: ez a „szín” amolyan mini-Tragédia, amely több évtizedet sűrít magába, s amelynek során Ádám öt különböző Évával találkozik – keresztülgázolva egyúttal a század sorsfordító történelmi eszméin is –, miközben  tevékenységét az Úr ügynökeiként működő angyalok követik. A mozgalmas, sűrű szöveg – amely számos utalást, vendégsort és ironikusan átformált Madách-idézetet tartalmaz – azonban óhatatlanul zanzásítja a történelmi események, tragédiák sorát.
 
A sűrítés fontos eszköze a Márton László által írt Dél-francia színnek is, amelynek középpontjában a 20. század emblematikus művésze, Pablo Picasso áll. Körülötte mint valami forgószínpadon tűnnek fel a század meghatározó eszméi, történelmi eseményei, hírességei, amelyek és akik iránt a magát kommunistának valló, ám a kommunizmusról keveset tudó, leginkább önmagával törődő, narcisztikus művész nagyjából annyi érdeklődést tanúsít, mint saját magánéletének banális fordulatai iránt. Márton ábrázolásmódja frivol és ironikus: a sűrűn változó szituációk, a zűrzavaros családi viszonyok, a kémek és kémfőnökök, a kiismerhetetlen politikai viszonyok kavargása, illetve az ezek között lavírozó művészek pálfordulásai idézőjelek közé kerülnek. A madáchi alapszituáció pedig zárójelbe.
 
A Dél-Francia szín.
A Dél-francia szín.    
Tasnádi István darabja, a Csendes-óceáni szín áll talán legközelebb a folytatás koncepciójához. Nemcsak azért, mert a Föld pusztulására helyezve a hangsúlyt a többinél erősebben kötődik a keretjátékhoz, hanem azért is, mert hagyományosabb dramaturgiai konstrukcióra épít, megőrzi a madáchi karakterek alaptulajdonságait, de továbbgondolja azokat (Éva például transzneműként jelenik meg). És következetes iróniával mesél el egy 21. századi történetet, ahol sem a jótékonyságra sokat adó milliárdos, sem a radikális környezetvédők nem azok, akiknek mutatják magukat – csupán a Lucifer által megtestesített gátlástalan spekuláns marad önazonos.
 
Mivel egységes kompozíciót maguk az írók sem szándékoztak létrehozni, ilyen ambíciója a rendezőknek sem lehetett. Az egyes színek között inkább teátrális, mint gondolati kapcsolatok fedezhetők fel, miként az előzményhez (vagyis a korábbi Tragédia-bemutatóhoz) is így kapcsolódik az előadás. A keretjátékban például ugyanaz a Swarovski-kristály csillog az arkangyalok fülében, mint akkor, Bagó Bertalan pedig ugyanazzal a három színésszel játszatja az általa rendezett Tasnádi-színt, mint a Tragédia neki jutó jeleneteit. Nem egységes az előadás a tekintetben sem, hogy mennyiben sikerül a rendezőknek a szöveg erényeit kibontani, problematikus pontjait tompítani. A Titanic-bál alighanem csak úgy lehetne hatásosan színre vihető, ha egy sajátos rendezői vízió épülne rá, amely valamiképpen színpadi költészetté, de legalábbis eredeti színházi nyelvvé transzformálná Darvasi nyelvi poézisét. Szikora Jánosnak azonban érzékelhetően nem volt ilyen ambíciója, így a szín minden alkotói igyekezet ellenére is meglehetősen statikussá válik; nem pusztán a történések hiányoznak, de a feszültség, az erős atmoszféra is, amit a szöveg, a vers kétségtelen szépsége nem képes pótolni.
 
Závada Pál darabjához viszont szerencsés kézzel nyúl Hargitai Iván, aki nem a zanzát próbálja bonyolítani vagy kifejteni, hanem jó tempóban pörgeti a cselekményt, folyamatos mozgásban tartja a színpadot, metaforikus értelmű, illetve pragmatikus funkciójú térelemeket gördít ki-be, s ezzel, valamint a jól megválasztott zenével nemcsak hangulatot teremt, de az évek sodrását is érzékelteti. És jól követhető a három főszereplő: Kovács Tamás lényegileg nem öregedő, árulásait újra és újra elkövető Ádámja, Kiss Diána Magdolna minden alakváltozatában – ártatlanként, bűnösként és ártatlan bűnösként is – a férfit mágnesként vonzó Évája és Kuna Károly minden korhoz hajlékonyan alkalmazkodó, örök túlélő Luciferje. A Csendes-óceáni szín a többihez képest klasszikus szöveg- és színészközpontú rendezés. Bagó Bertalan pontosan érzi, hogy Tasnádi darabja alapvetően játékmesteri megközelítést kíván, és professzionálisan stílusban tartja a néhány geggel megspékelt játékot. A főszereplőknek – Kádas Józsefnek, Ballér Biankának, Nagy Péternek – pedig kiváló lehetőséget teremt arra, hogy a kortárs szövegre alkalmazva vigyék tovább az előző bemutatóban már megteremtett figurák körvonalait. E három szín és a keretjáték alapvetően egységes látványvilágra épül: jórészt vetített hátterek elé gördített funkcionális vagy jelzésszerű térelemeket és a karakterekhez kötődő, de a kort, a társadalmi típust, eszmét is megidéző jelmezeket láthatunk (látványtervező: Kiss Jenő, jelmez: Kárpáti Enikő, Csontó András).
 
A Csendes-óceáni szín. Forrás: Vörösmarty Színház.
A Csendes-óceáni szín. Forrás: Vörösmarty Színház.   
A Horváth Csaba rendezte Dél-francia szín látványvilága élesen elüt ettől: Benedek Mari sokszínű, egyedi stílusú ruhái nem karakterek és/vagy korszakok leképezései, hanem egy vizuális kompozíció elemei. A látvány pedig a különböző alakú, formájú színes festményekre épül, amelyek atmoszférateremtő erejű kellékek, hátterek, gegek, játékeszközök is egyben (és megidézik Horváth Csaba egy évtizeddel ezelőtti Ruben Brandt-rendezését is). Ebben az enyhén szürreális világban bonyolódik az elemelt, játékos gesztusokból, precízen megtervezett és magvalósított mozgássorokból építkező, erősen ironizált történet, amelynek központi figuráját, a megkapóan amorális nagy művészt, az ádámi alaptípushoz a többi színnél nehezebben kapcsolható Picassót Gáspár Sándor személyisége erejével hitelesíti, miközben a jelenet többi szereplője hatalmas elánnal, lendülettel járja körülötte a történelmi-ideológiai bolondéria táncát. Horváth Csaba rendezése hűséges Márton darabjához abban a tekintetben, hogy a többieknél radikálisabban szakad el az alapkoncepciótól, s teremt az előadás egészétől többé-kevésbé független, saját(os) színpadi világot.
 
Nemcsak ebben a színben, hanem a bemutató egészén látszik a fehérvári társulat ereje (ezúttal is színen van a teljes társulat), s külön méltánylandó az a kollektív munka, amelyet a színészek az előadás létrehozásába fektetnek. És nyilvánvaló, hogy a Tragédia folytatásának megszületése mind a vállalást, mind a szakmai színvonalat tekintve fontos esemény. Ám egységes kompozícióba rendezett, az alapművet valóban újragondoló-újraformáló igényű alkotás sem a papíron, sem a színpadon nem jött létre. 
 
Az előadás adatlapja itt található.