Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline / Miskolci Nemzeti Színház
2021.11.30.

Amikor a miskolci Kasimir és Karoline első része véget ér, pár felháborodott néző azt mondja az előttem lévő sorban, hogy hazamegy, nem jön vissza a szünet után, mert ezt az üvöltözést nem bírja már tovább elviselni. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Megrendítően aktuális az, ahogy Ödön von Horváth 1932-ben írt darabjában a világot, vagyis annak inkább a nyugati felét bemutatja. A két világháború közti Münchenben egyszerre volt jelen a gazdasági válság, a munkanélküliség és a szegénység a számtalan szórakozási lehetőséggel. Nagyjából hasonló a helyzet most is: míg a társadalmi különbségek egyre nőnek, a rendszer folyamatos fogyasztásra ösztönöz minket, elhitetve a legszegényebbekkel, hogy csakis ők a felelősek azért, ha nem tudnak megfelelő körülmények között élni. A drámaírót ugyanakkor nemcsak a szegénység helyzete érdekelte, hanem a nők rendszerszintű elnyomása is, amelynek kitüntetett példája a Kasimir és Karoline című darab.

Máhr Ágnes
Máhr Ági

Keszég László miskolci rendezése és Lőrinczy Attila dramaturgi munkája a fentebb felsoroltakat erősíti fel, amennyire csak lehetséges. A gazdagok cinizmusát és a szegények haragját, a társadalmi mobilitás illuzórikus voltát. Ennek eredménye pedig egy sötét és rettenetes világ lesz, amelyből teljesen jogosan tűnik el az a könnyedség, játkosság és humor, amely Bagossy László Kasimir és Karoline rendezésében például még megvolt 2009-ben, az Örkény Színházban.

De az előadás világa nem csak sötét Miskolcon, hanem hangos is. Ahogy az előttem ülő nézők ezt igen pontosan állapítják meg, a színészek gyakorlatilag végigüvöltik az előadást. Ám míg ez számukra visszataszító, addig én messzemenőkig hitelesnek látom. A Kasimir és Karoline olyan darab, amelyben a szereplők nagyon szeretnének egymásnak arról beszélni, hogy mi fáj nekik, mit szeretnének, vagy hogy szerintük hogyan van elcseszve az életük, a társadalom, a világ. Személyes tragédiájuk abban (is) rejlik, hogy képtelenek erre szavakat találni, így egymást sem tudják megérteni, önmagukba záródnak. Amire viszont képesek, az a harag. Haragjuk jogos, de nincs iránya, akárkire és akármire haragszanak, agresszívak, üvöltenek. Nézőként rendkívül nehéz empátiával fordulnunk feléjük, undort, szorongást váltanak ki belőlünk, és talán ez az oka annak, hogy a nézők közül páran ott akarják hagyni az előadást a szünetben. És ugyanez az oka annak is, ami más nézőket – például engem – a nézőtéri székhez szögez.

Prohászka Fanni, Bodoky Márk
Prohászka Fanni, Bodoky Márk

Fontos rendezői döntés az is, hogy az előadás nem jeleníti meg a „torzszülötteket”. Helyettük két, láthatóan drogos fiatal szolgáltatja az októberi mulatság műsorát. Tegyi Kornél és Béres Bence a brit punkzene klasszikusait énekli magyar szövegekkel. Féktelen tombolásukban a szereplők őrjöngő dühe válik showelemmé. Az őket – inkább kevesebb, mint több szerencsével – kontroll alatt tartó kikiáltó pedig Máhr Ági. A kikiáltó és a pincérnő (Kerekes Valéria) ebben az előadásban sokkal nagyobb szerephez jut, mint Ödön von Horváthnál. Előbbi, mint kiderül, valaha viszonyt folytatott a korrupt politikus és üzletember Rauchhal, utóbbi pedig, amikor észreveszi a kocsmába besétáló Rauchot és Speert, pánikba esik, rettegni kezd. Majd szép lassan egyre világosabb lesz, hogy az itt Hanne névre keresztelt pincérnőt a két nagy hatalmú ember valaha megerőszakolta.

De nem ez az egyetlen dramaturgi-rendezői gondolat, amely felerősíti ezt a férfiak által uralt toxikus és fenyegető környezetet. Prohászka Fanni törékeny, hebrencs kamaszlány Karolineként, aki itt nem úgy menti meg Rauch életét (aki az előadásban konzekvensen seggecskének nevezi a lányt), hogy a fékre lép a limuzinban, amikor a férfi elájul az italtól a kormánynál. Karoline a Heimlich-féle fogással szabadítja meg Rauchot az evés közben torkán akadt kolbászdarabkától, amelynek következtében nem vádolható azzal, hogy puszta önzésből segített volna neki, ám Rauch – kissé kijózanodva – a lehető legcinikusabb mondattal adja ki a lány útját: „ezt bárki megtette volna a helyedben”.

Fandl Ferenc, Gáspár Tibor, Feczesin Kristóf. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fandl Ferenc, Gáspár Tibor, Feczesin Kristóf. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

A szokottnál hangsúlyosabb ebben az előadásban Rauch és Speer szerepe is. A hatalmasok részeg tivornyázása, ahogy múlik az idő, egyre erősebben uralja a színpadot. A második felvonásra mindketten sakál részegek. Mint amikor látunk az utcán egy rettentő részeg embert, aki se beszélni, se járni nem tud, és arra gondolunk, hogy ez színpadon már sok lenne. Pontosan ilyen részeget alakít Fandl Ferenc és Gáspár Tibor – nevetünk rajtuk, iszonyodunk tőlük.

Keszég rendezésében látjuk a darabban csak említés szintjén megjelenő tömegverekedést. Speer itt ugyanis elviszi magával Ellie-t a rétre (a térnek ez az oldala fű mintázatú lépcsős emelvény, ami kissé stadion lelátójára emlékeztet. Díszlettervező: Árvay György), hogy pénzért magáévá tegye, ám ezt Helmut (Kokics Péter) észreveszi, és dühében ütni kezdi. A verekedésbe bekapcsolódik a két zenész fiú is, a kikiáltó és a pincérnő, mindenki üt, akit csak lát, szabad utat nyer az elnyomottak jogos haragja, amely végül célt és irányt téveszt, értelmetlen agresszióvá változik.

De minden jó, ha a vége jó! A barátnőjét verő agresszort, Helmutot – Kokics Péter hatalmas energiával játssza szerepét – végül elviszik a rendőrök, hogy több vizet ne zavarjon, Bodoky Márk sértett, lázongó Kasimirja összejön Szirbik Bernadett melankolikus, kiélt Ernájával, Prohászka Fanni Karolinéje pedig Feczesin Kristóf gyenge jellemű, okostojás Schürzingerével. De ahogy az előadás által megidézett Johnny Rottentől már rég tudjuk: this is not a love song.

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház oldalán itt található. 

Szerző: Puskás Panni