Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SAS NEM KAPKOD LEVEGŐ UTÁN

A Pannon Filharmonikusok koncertje
2020. jan. 26.
Vajon Gilbert Varga tényleg emlékeztet a szirti sasra? Habár gondolhatnánk, mégsem ez volt a Pannon Filharmonikusok hangversenyének "megválaszolatlan kérdése". LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Bukással indult a pécsi Kodály Központban a rezidens zenekar január 18-i programja: csöndességében is félreismerhetetlen, becsületesen átgondolt, mindazonáltal korántsem törvényszerű bukással. Mert bár a modernizmus különc jenki pionírja, Charles Ives legismertebb szerzeménye, A megválaszolatlan kérdés még mindig nem elég ismert idehaza, ám azért a kilencvenes évek óta jó néhány sikeres megszólaltatását hallhattuk már magyar zenekaroktól. A lenyűgözően egyszerű ötletre épülő Unanswered Question háromféle zenei anyagot helyez egymás mellé: a mozdulatlan szüremlészenét játszó vonóskarét, a címbeli kérdést makacsul ismételgető trombitáét, valamint az e kérdésre igen változatosan reagáló fuvolákét.
 
Gilbert Varga
Gilbert Varga

Nos, az este karmestere, Gilbert Varga ennek a konvencionális hallgatói elvárásokat jobbára mindmáig megfricskázó műnek hasonlóan szokatlan, már az első pillantásra meghökkentő előadást szánt. Pillantásra, hiszen a koncert kezdetén a pódiumon mindössze a fuvolaszólam érdemdús hölgyeit láthatta a közönség, míg a vonóskar a termen kívül, a remek trombitás pedig – számomra úgy tűnt – valahonnan fölülről szólaltatta meg a maga szólamanyagát. Ennek következtében pedig – és ez nyilvánvalóan koncepciózus döntés volt: szinte észrevétlenné vált a mű előadásának kezdete, majd jószerint a befejezése is, s ez érezhetően enyhén feszélyező hatást váltott ki a közönség körében. Ráadásul ez az elhelyezési ötlet mindvégig aránytalanul előtérbe tolta a fuvolákat, a vonósokat viszont egyes szakaszokban már-már hallhatatlanná tette. Így történhetett, hogy noha részeiben a produkció minden pontján érzékeny és elkötelezett muzsikusok szolgálták A megválaszolatlan kérdés ügyét, a jól nevelt/kissé kényszeredett taps végül alig tartott ki addig, amíg a fuvolások levonultak a pódiumról. 

 
A Pannon Filharmonikusok együttesének teljessége és egyszersmind Gilbert Varga ilyesformán csak a második számra jelent meg a koncertteremben, hogy a  szerző szólójával, alkalmasint magyarországi bemutató gyanánt, előadják Christian Lindberg Golden Eagle, vagyis Szirti sas című harsonaversenyét. E mű 2014-ben az akkor a Tajpeji Szimfonikus Zenekart irányító Varga fölkérésére született, s a pécsi közönség a műsorlap olvastán arról értesülhetett, hogy a címválasztásnak éppenséggel ugyancsak igen szoros köze van a karmesterhez: "Varga – aki a mű ajánlottja – merész és erős karaktere miatt Lindberget mindig is egy szirti sasra emlékeztette". Nem lehetett kérdéses tehát, hogy a dirigens többszörösen is személyes ügyének tekinti e művet, de minden jel szerint annak tekintette a pécsi zenekar is, amely felszabadultan és igen energikusan szólaltatta meg ezt a filmzenei megoldásokban és hatásosan harsány kisülési pillanatokban gazdag versenyművet.
 
Christian Lindberg
Christian Lindberg

A lenyűgöző jelzőt csupán azért nem iktattuk a zenekari teljesítmény méltatásához, mert az mindenekelőtt és legfőként mégiscsak Christian Lindberget, a harsonást illette. A 62. születésnapjához közelítő, rokonszenvesen laza művész ugyanis egészen valószerűtlenül virtuóz hangszeres szólistának bizonyult, méghozzá egy papíron paradoxnak tetsző típus megtestesüléseként: olyan rézfúvósnak, aki szinte sohasem kényszerül levegőt venni – mégis mindig van szuflája. Saját képességeihez mérten komponálván Lindberg mindazonáltal nemcsak a tüdejét tette próbára, de imponálóan gyors váltásokat is követelt önmagától. Megvesztegetően könnyednek ható teljesítménye pedig nem egyszerűen megmentette vagy pláne bocsánatossá tette a versenymű közhelyességét, hanem valamiképpen át is lényegítette azt: a harsona, illetve a harsonát tökéletesen uraló szólista megdicsőülésének legitim közegévé.

 
A váratlanul és kiérdemelten hatalmas sikert arató kortárs kompozíció nyomában, a szünet után a program forma szerinti főszáma, Beethoven III. (Eroica) szimfóniája hangzott fel. Varga talán legvonzóbb karmesteri személyiségjegye, a zenészeit minden pillanatban felvillanyozó lelkesedés battériája ezúttal is lemeríthetetlennek mutatkozott. Neki köszönhetően friss, sodró lendületű és ápolt hangzású Eroicát hallhattunk ezen a január 18-i estén, tele részletszépségekkel, például mindkét fúvós szekció szakaszaiban. Igaz, a frissesség és a lendület olykor már-már egy gyorsasági verseny érzetét kelthette a hallgatóban, s ennek következtében a mű jószerint rekordidő alatt ért véget. Ám ez a sebesebb tempó talán csak az első tétel során tűnt igazán meghökkentőnek és túlzottnak, míg ellenben a második tétel gyászindulója kifejezetten jól érvényesült a pécsiek tüntetően eleven interpretációjában. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek