Midnight Mass - Mise éjfélkor
2021.10.25.

Kevés kényesebb téma létezik, mint a hit kérdése, a félelem, vagy a bennünk élő kétely, hogy vár-e valami a halál után. A horror, mint az ismeretlennel és belső félelmeinkkel foglalkozó műfaj ideális terep e kérdések feldolgozására. BOZÓ ANTAL CIKKE.

Többféle rémtörténet létezik. Egyesek a néző legelemibb félelmére alapoznak és bevetnek valamilyen rémálmainkból előrángatott lényt, vagy maszkos gyilkost, míg mások azzal a gondolattal játszanak el, mi van, ha nem ismerhetjük igazán a ránk leselkedő veszélyt – hiszen nincsen ijesztőbb annál, amit ép ésszel elképzelni, így megmagyarázni sem tudunk. A Netflixnek immár a harmadik sorozatát elkészítő Mike Flanagan eddigi munkáiban hatásosan ötvözte ezt a két elemet. Történetei egyszerre nyúltak vissza az irodalom (főként gótikus) horrortoposzaihoz, s maradtak mégis modernek, köszönhetően annak, hogy készítőjük meglátta a sok borzalom között az embert.
 
Hamish Linklater
Hamish Linklater
A The Haunting of Hill House és a The Haunting of Bly Manor című sorozatok klasszikus kísértetházas alapokra épültek, innen kiindulva ástunk mélyebbre a karakterek belső konfliktusaiban, melyek a cselekmények valódi mozgatórugói voltak. Flanagan új sorozata, a Midnight Mass (Mise éjfélkor) azonban még személyesebb vizekre evezett. Helyszíne a világtól szinte teljesen elzárt kis sziget, Crockett Island és annak kétszáz főnél is kisebb közössége, ahová új jövevények érkeznek: az ittasan halálos balesetet okozó, börtönbüntetését letöltött tékozló fiú (Zach Gilford), valamint egy karizmatikus új pap (Hamish Linklater). Az érkezésük utáni napokban pedig olyan események történnek, melyek csodának vagy sorscsapásnak egyaránt nevezhetők attól függően, ki melyik oldalán áll a közösség vallási hierarchiájának.
 
A sorozat és Flanagan vállalása a hit, a halál és a gyász kérdéskörének alapos körüljárása. Vagyis olyan témaköröké, melyek egyenként is lehetnek túlságosan súlyosak, akár a kínosan banális válaszok miatt, akár a túlontúl kenetteljes, szónoki hangvétel következtében. Épp ezért volt jó döntés az új papot és a helyi egyházközösséget a középpontba állítani. Az első epizódok sokak számára még így is kényelmetlenül lassúnak tűnhetnek, ám Linklater alakítása (Paul atya szerepében) hamar magával ragadja a nézőt. A hororrért jövünk, de végül a titokzatos új lakó, valamint a kellő gonddal összeválogatott szereplők történetei miatt maradunk. A tapasztaltabbak ugyan már a cím alapján kitalálhatják, milyen típusú horror felé fut majd ki a cselekmény, de a lényeg szerencsére most sem az, mi történik, hanem hogy ki hogyan reagál rá.
 
Kate Siegel és Zach Gilford
Kate Siegel és Zach Gilford
Hangulatfilmek és -sorozatok esetében nehéz ítéletet hozni, annyi azonban bizonyos, hogy ez a történet nem a szokványos megoldásokat követi, így képes valami újat kihozni az elmúlt években elhasznált ötletből; ezt pedig a giccs határán gyakran egyensúlyozó, de annak hibájába soha nem eső írásnak, az átgondolt rendezésnek, valamint a jól választott helyszínnek köszönheti. A nézőnek beugorhatnak olyan korábbi irodalmi, vagy filmes példák Stephen Kingtől a Twin Peaksig, ahol rendre egy-egy csendes kisváros sötét titkai kerültek a középpontba. Flanagannél is tapintható a feszültség, az elhallgatott, vagy éppen mindenki által pontosan tudott, de ki nem mondott dolgok, az egyre jobban felhalmozódó érzelmi és lelki traumák, melyek bármelyik pillanatban a felszínre törhetnek. Minden a szemünk előtt zajlik, majd a sorozat közepe táján meg is kapjuk a megfejtést a feltett kérdésekre, mégis maradunk, mert tudni szeretnénk, mi jön még.
 
Ez nem kis részben a jól kidolgozott karaktereknek, valamint az azokat alakító szereplőgárdának köszönhető. Flanagan korábbi sorozatainak színészei szép számmal képviseltetik magukat, mindenki megfelelően választott szerepben, s a központi karakternek számító pap mellett minden további közreműködő érvényesül. Zach Gilford saját hibái által kísértett, fájdalmasan emberi karaktere, úgy is mint a helyes út keresésének (néha kicsit túlhasznált) szimbóluma hatásos, s bár rengeteg jelenetben kap lehetőséget érvényesülni, a leghálásabb szerep mégis Kate Siegelnek jutott. Kettejük párosa, valamint Siegel nagymonológjai a sorozat emberi oldalát képviselik, kiegészülve a város seriffjét alakító Rahul Kohli kimért, de törődő, valamint Annabeth Gish racionalitást és titkolt fájdalmat hordozó karakterével. Szemben velük Samantha Sloyan antagonistáját találjuk, aki egymaga képviseli a világ fanatikusainak és elnyomóinak minden olyan tulajdonságát, ami ellen küzdeni érdemes, és amit nézőként sem kellemes, de annál fontosabb látni.
 
A leghangsúlyosabb elem azonban a szintén állandó alkotótársak, a Newton testvérek által szerzett zene. A szinte kizárólag horrorfilmekre szakosodott duó felnőve a feladathoz nem csak a bevett paneleket szállította, de a hirtelen zörejek és jellemző taktusok mellett sikerült megteremteniük valami éteri, egyszerre nem evilági, mégis ismerős hangzásvilágot. Mindez kiegészülve a tényleges egyházi liturgiából vett himnuszokkal és vallási énekekkel hűen szolgálja a cselekményt, és egy-egy jól vágott montázson keresztül segít könnyen beleélni magunkat az eseményekbe.
 
A hétrészes sorozat korántsem véletlenül lett a Bibliából átvett könyvfejezetekre és versekre osztva, hiszen gyakorlatilag maga is prédikációt tart. A nézőt azonban mégsem megtéríteni igyekszik, egyszerűen csak ismerteti és a megfelelő eszközökkel érezteti a maga igazságát. Épp ezért a Midnight Mass esetében nincs középút, vagy teljesen elragadja a nézőt, vagy már az első percekben eltaszít minket magától. Akik viszont maradnak, azok olyan történetet láthatnak, amely vallástól és bármilyen közösségtől független, tanulsága univerzális, s bár ott leselkedik a tényleges horror is a sarokban, hogy néhány jól megválasztott pillanatban előtörjön, a végső katarzist mégis a mi döntéseink és az emberi természet jó és rossz értelemben vett diadala szolgáltatja.
Szerző: Bozó Antal