Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A JÓ TANULÓ FELEL

Dűne
2021. okt. 20.
Az egyik legfelkapottabb kortárs rendező a sci-fi irodalom talán legismertebb alapművét adaptálta. Kis hiányérzetünk azonban így is lehet a végeredmény láttán. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
Frank Herbert Dűne című regénye először 1965-ben jelent meg, és bár saját korában is jól fogadta a kritika, azóta valóságos kultusz alakult ki körülötte. Herbert művelt szerzőként szinte elsőként tudott zsánerirodalmi kereteken belül olyan kérdésekkel foglalkozni, mint a messianizmus, a determináció, vagy a Föld készleteinek kizsákmányolása. Sokáig azonban úgy tűnt, hogy terjedelme, komplexitása miatt a Dűne gyakorlatilag megfilmesíthetetlen regény; Alejandro Jodorowsky el sem tudta készíteni saját, erőteljesen szerzői igényű verzióját, David Lynch adaptációja pedig ugyan moziba került, de a rajongók többsége minden bizonnyal feledné a végeredményt. 
 

Amikor azonban kiderült, hogy ezúttal a szerzői filmjeitől egyre inkább a midcult felé elmozduló, már a sci-fi műfajában is bizonyító (ÉrkezésSzárnyas Fejvadász 2049) Denis Villeneuve vállalkozik a feladatra, sokan reménykedni kezdtek. Ráadásul az előjelek is pozitívak voltak, a kanadai rendező komoly költségvetés mellett, sztárszereposztással dolgozhatott. Mi baj lehet, gondolhattuk, és a végeredmény valóban élvezhető mozi, maradéktalanul azonban mégsem lehetünk elégedettek. 
 
A Dűne világában minden a fűszer nevű anyag körül forog, amely különleges képességeket, és ami még fontosabb, gazdagságot biztosít. Ez azonban egyetlen bolygón, az Arrakison lelhető csak fel, épp ezért okoz problémát, hogy a császár az addigi birtokos Harkonnenek helyett az Atreideseket jelöli ki Arrakis helytartójának. Ez egyrészt viszályt szít a két ház között, másrészt a sivatagi bolygóra vezeti Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) útját. Paul személye pedig az egész univerzum szempontjából fontos lesz, hiszen lehet, hogy ő a régóta jövendölt messiás. 
 
Azt az elején érdemes megjegyezni, hogy a film marketingjében rögtön elkövettek egy komoly hibát. Sokkal egyértelműbben kellett volna hangsúlyozni, hogy egy első epizódról van szó, a filmes híreket kevéssé követő nézők minden bizonnyal meglepődnek, mikor a mozi elején megérkezik az ezzel kapcsolatos felirat. Villeneuve ugyanis (nagyjából) felezte a regényt, a második epizód azonban csak akkor készülhet el, ha az első megfelelő bevételi adatokat produkál.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Mindebből következik egyébként a film egyik fő problémája, mégpedig, hogy az egész mozi egy elnyújtott, akciójelenetekkel teletűzdelt expozíciónak érződik. Ezzel persze óriási probléma nincs, hiszen Herbert világa van annyira komplex, hogy a néző el tudjon veszni benne, ám nem véletlenül tartották megfilmesíthetetlennek a regényt. Ahhoz ugyanis, hogy alapmű cselekményéből egy nagyjából lineárisan haladó film legyen, jócskán kellett kompromisszumokat kötni. 
 
A kezdés például jóval egyszerűbb és egyértelműbb lett, Herbert a regényben rögtön az események és a nevek sűrűjébe dobja az olvasót, akinek hosszú oldalakba telik, mire nagyjából ki tudja ismerni magát a világban. Egy blockbusterben nyilván elképzelhetetlen, hogy a néző fél óráig értetlenül ül, így érthető Villeneuve döntése, ahogy a többi hasonló esetben is, igaz, így némileg sérült a Dűne szövete. Általános probléma például, hogy a párbeszédek túlságosan egyszerűek, didaktikusak. Frank Herbert széleskörű műveltséggel rendelkezett, ez nemcsak a Dűne különböző vallási, filozófiai aspektusaiban mutatkozik meg, hanem a regény míves nyelvezetében is, mindebből azonban semmi nem jön át a vásznon. 
 
Egyébként is a fából vaskarikát klasszikus dilemmája állt Villeneuve előtt: egy komplex, körülrajongott műből kellett olyan adaptációt forgatnia, ami megfelel a fanatikus rajongótábornak, de egy egyszerű érdeklődő számára is érthető. A kanadai rendező úgy vágta át a gordiuszi csomót, hogy a jelenetek jelentős része tényleg szinte betűről betűre követi a könyvet, a komplikált és messzire vezető hatalmi machinációk viszont kikerültek a képletből. Azért is fájdalmas ez egyébként, mert a Dűne ma talán aktuálisabb is, mint megjelenése idején. Nem nehéz ugyanis a kincset rejtő sivatagi bolygó, az erőforrások kizsákmányolása és a jelenünk közti párhuzamot megvonni. 
 
A politikai sík elnagyoltan, a szakrális pedig szinte egyéltalán nem jelenik meg, pedig a Dűne csak a felszínen két szembenálló ház krónikája, a háttérben jóval komolyabb erők munkálkodnak, melyek Paul irányába tartanak. Persze egyelőre igazságtalan lenne pálcát törni Villeneuve felett, hiszen ne feledjük, ez még csak egy első rész volt, a második epizód könnyen kitérhet majd ezekre is (például a Bene Gesserit-kérdéskörre, mely az egész mű talán legizgalmasabb vonulata), de most még nagyon hiányzik a korrekt (sőt, a létező legmagasabb színvonalú) iparosmunka mögül a vízió, az, hogy Villeneuve mit gondol a műről, mit lát esetleg ma már másként, mi az ő interpretációja Arrakis világával kapcsolatban. 
 
Egy dolgot azonban semmiképpen sem lehet elvitatni a készítőktől: ez a film épp olyan grandiózus, mint amilyennek lennie kell. A jelmezek, a díszletek, a CGI a legmagasabb szintű szakértelemről tanúskodnak, Hans Zimmer zenéje olyannyira karakteres, hogy sok jelenetet szinte ural. Villeneuve elképesztő szereposztással dolgozhatott, néhány mondatos szerepekben is remek színészek bukkannak fel (többek között Oscar Isaac, Jason Momoa, Josh Brolin, Stellan Skarsgard, Dave Bautista és Charlotte Rampling) igaz, hogy épp emiatt a telítettség miatt a legtöbbüknek nincs igazán lehetősége árnyalt alakításra. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ki kell emelni Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson alakítását. Az előbbi a függetlenfilmek érzékeny szépfiújaként vált ismertté, elsőre pedig valóban nem az a messiásalkat, ám ez ebben a filmben tökéletesen működik, hiszen Paulnak is komoly belső vívódást okoz a ráerőltetett szerep. A karakter víziói, bár kezdetben érdekes adalékként szolgálnak, egy idő után önismétlővé válnak, megakasztják a cselekményt. Jessica pedig egy még árnyaltabb karakter, Leto herceg (Oscar Isaac) hercegnői rangra emelt ágyasa, aki a birodalmi teendői mellett a Bene Gesserit Rend érdekeit is próbálja szolgálni, mindeközben pedig fiára és párjára is vigyázna. Rebecca Ferguson magabiztosan lavírozik a különböző szélsőségek között, folyamatosan több és több játékidőt követelve Jessicának. 
 
„És ez még csak a kezdet” – mondja Zendaya Csanija a film végén, és ezt mintha Denis Villeneuve üzenné nekünk. Mi pedig várunk türelmesen, és esélyt adunk a folytatásnak, ami remélhetőleg elkészül, mert ha nem, a félbehagyott mese csúnya emlékként fog élni mind a rajongók, mind a rendező emlékezetében. 
 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek