Kevés szerzői filmes rendező rendelkezik olyan markáns stílusjegyekkel, mint Wes Anderson. A 4:3-as képkeretek, a lágy színekkel dolgozó, mindig precízen a képernyő közepére komponált jelenetek adta stilizált, meseszerű világok mára sokak számára ismertek. Eddigi legnagyobb sikert elért filmje, a Grand Budapest Hotel, valamint egy újabb animációs kitérő, a Kutyák szigete után pedig rengetegen várták, mi lesz a következő élőszereplős Anderson-projekt.
A rendező tizedik filmje, a Francia kiadás mindenképpen különleges szerepet tölt be a filmográfiában, nem csak kerek száma, hanem az alkotóhoz képest is kísérletezőbb tálalása miatt. A történet helyszíne egy kis francia faluban működő amerikai újság szerkesztősége, a cselekmény apropóját pedig a főszerkesztő (Bill Murray) halála és a lap azt közvetlenül követő megszűnése adja. A film során az utolsó megjelenő kiadás rovatait ismerhetjük meg, azok íróinak (Owen Wilson, Tilda Swinton, Frances McDormand, Jeffrey Wright) tálalásában, a kollázsszerűen egymásba illeszkedő, változatos történetek során pedig kirajzolódik az írók, valamint a főszerkesztő személyisége és egymáshoz fűződő bensőséges viszonyaik is.
Valójában tehát egy egészestés film hosszúságára egymásba vágott kisfilmeket láthatunk, melyeket Anderson írása és rendezése (a történetek alapötleteinek szerzői Jason Schwartzman, Roman Coppola és Hugo Guinness), valamint a stílusosan fekete-fehérben tálalt jelenetek kapcsolnak össze egy nagy egésszé, miközben remek lehetőséget biztosítanak a rendezőnek, hogy kedvenc színészeiből álló kvázi társulatának szinte minden tagját felvonultassa. Korábbi filmjeiből rengeteg ismerős arc tűnik fel kisebb-nagyobb szerepben, többen a már tőlük megszokott típuskaraktereket játsszák (Adrian Brody, Léa Seydoux, Willem Dafoe), néhányan pedig szokatlanabb módon jelennek meg (Edward Norton, Saoirse Ronan).
A nem egészen kétórás játékidő során a film mindannyiuknak ad lehetőséget érvényesülni, a történetek pedig vannak olyan érdekesek és sokfélék, hogy mindenki megtalálhatja köztük a neki tetszőt. A rövid, pár perces kezdés mellett három, egyenként 35-40 perc hosszúságú kisfilmet láthatunk, melyek felépítése végig az újság tematikus rovataihoz igazodik.
 Jelenetek a filmből |
Egy kisvároshoz írt különös ódát követően láthatunk egy művészeti témához illeszkedő előadást, mely egy életének nagy részét börtönben töltő, majd ott kora legnagyobb modern művészévé váló elítéltet (Benicio Del Toro) és munkáinak csodálóit, valamint a börtönben dolgozó múzsájával ápolt különös kapcsolatát mutatja be. Ezt követően a politika rovatban betekintést nyerhetünk egy alakulóban lévő, majd gyorsan kirobbanó, végül váratlanul záródó diákforradalom és annak két vezető arca (Timothée Chalamet, Lyna Khoudri) mögé, zárásként pedig egy tévés interjú apropóján felidéződő történetet nézhetünk meg, melynek írója gasztronómiával foglalkozik, ám utazása egy túszejtéssel induló, majd nagy leszámolásban és autós üldözésben végződő detektívsztoriba fordul át.
Mindegyik kis történet tartalmaz ismerős, többször akár kiszámítható elemeket, ám kisebb fordulatokat is, így – talán éppen az első, egyszerűbb cselekmény kivételével – egyik sem laposodik el annyira, hogy ne maradjon élvezhető, köszönhetően javarészt az izgalmas tálalásnak. Az ezeket megszakító kisebb közjátékok a szerkesztőségben mindeközben pontos képet adnak arról a fura társaságról, akik közt szinte mindenkinek megtalálhatjuk való életbeli mását. Hol nagyobb amerikai lapok, mint a The New Yorker, hol kisebb városi újságok szerkesztőire ismerhet az amerikai néző, ám ebből a játékból sajnos mi kimaradunk. Ennek ellenére az újságírás és az írói szakma iránti tisztelet áthatja az egész filmet, ahogy a történetek is egyenként reflektálnak egy-egy valóban megtörtént történelmi eseményre vagy modern képzőművészeti folyamatra, újabb rétegét adva a filmnek.
Mindezt a jól megszokott formában láthatjuk, így a szereplők hol felépített makettek között mozognak, hol nyakatekert, valahogy mégis követhető körmondatokba vagy narrálásba kezdenek, miközben minden percben előkerül egy újabb, megfelelő pillanatban alkalmazott vizuális geg, vagy egy, az idilli képi világból kilógó, ezért humoros brutális pillanat. A folyamatosan haladó cselekmények végig igénylik a nézők figyelmét, ezért sokakat talán el is veszíthet útközben a film, mégis érződik, mennyire fontos volt a készítőknek minden téma.
 A képek forrása: MAFAB |
Az elmúlt másfél év során több nagy rendező készítette el kompromisszumok nélküli projektjét, melyek hol többé, hol kevésbé megosztóra sikeredtek (gondoljunk csak a Volt egyszer egy Hollywoodra vagy a Tenetre), Wes Anderson pedig most beállt ebbe a sorba. Filmje egyfelől ujjgyakorlat, hiszen a tökélyre fejlesztett rendezői fogásait használja, másfelől összefoglalója mindannak, ami készítője számára fontos. A karrier korábbi állomásaiból beköszön egy-két reklámfilm hatása is, de láthatunk színpadi körülmények közt előadott jelenetet, illetve egy ponton hirtelen érkező, de szintén jól működő és ötletes animációs betétet is. A jelenetek mind precízek, a díszletek, valamint a különböző verekedéseket, vagy csak veszekedéseket mozgató koreográfiák pedig hibátlanul működnek, mintha tényleg egy mostanra jól összeszokott színházi társulat legújabb előadásához lenne szerencsénk.
Az egyetlen problémát éppen a sok ismerős pillanat jelentheti. Anderson munkái nem szólnak mindenkinek, azonban mostani rendezését fenyegeti leginkább az öncélúság veszélye, főleg a filmkollázs jelleg miatt. Szerencsére nem arról volt szó, hogy a választott történet ne lett volna egy egész filmre elég, az elbeszélések egy nagy egészre vannak felfűzve, s bár a zárás végül tényleg hiányérzetet hagy maga után, az összkép mégis azt mutatja, hogy egy tapasztalt rendező álomprojektjét láthatjuk, mindannak a tudásnak és tapasztalatnak a beérését, amelyet eddigi filmjei során elsajátított. Egy tehetséges filmes karrierjének betetőzése pedig, még ha hibáktól ezúttal nem is mentes, önmagában nézve mégis szép pillanat.