Georges Enesco: Oedipe / Opéra Bastille, Párizs
2022.01.18.

Oidipusz sorsának központi eleme az önismeret kérdése. Története egy összeomlás története, melyben egy ember királyi magaslatokról zuhan alá a kolduslétbe. A főhősben az emberi boldogság törékeny volta ölt testet. HORVÁTH PATRÍCIA ÍRÁSA.

A hellén kor embere számára a jövendölések mint útjelzőtáblák segítették az előrehaladást az életben. A közvetítő orákulum szájából elhangzó jóslatokat úgy tekintették, mint a jövendőt ismerő istenek átadott tudását – és mint ilyet, kérdőjelek nélkül fogadták el.
 
Georges Enesco-t zenei életművének sokszínűsége a legnagyobbak közé emeli a XX. század elejének zeneszerzői között. Az iskoláit Bécsben kezdő, majd Párizsban folytató román zeneszerző, zongorista és hegedűművész mestere volt többek között Debussy, osztálytársa Ravel, leghíresebb tanítványa Yehudi Menuhin. Kortársához, Bartókhoz hasonlóan, muzsikájában úton-útfélen fellelhető szülőhazájának népzenei öröksége.
 
Oidipuszát, egyetlen operáját, közel negyedszázadon keresztül írta, érlelte magában. Zenei szövetének egységesítő alapelvét a vezérmotívumok adják, melyek azonban eltérnek a wagneri Leitmotivoktól, ugyanis folyamatos átalakuláson mennek keresztül a helyzet lélektani változása függvényében. A librettót jegyző Edmond Fleg Oidipusz teljes életútját rajzolta meg, annak kulcsfontosságú pillanatainak felvázolásával, melynek során mindkét ismert szophoklészi Oidipusz-tragédiából egyenlően merített. Az opera ősbemutatója 1936-ban volt a párizsi Opéra Garnier színpadán. Az akkori előadást Philippe Gaubert vezényelte, e mostaninak zenei vezetője Ingo Metzmacher. A Peter Konwitschny-vel Hamburgban, zenei vezetőként számos előadásban együtt dolgozó karmester munkáján tökéletesen érezhető, mennyire hisz a színpad és a zenei anyag együttes erejében. Nem versenyez a történésekkel, nem nyomja el azokat. Igazi „közös teremtésnek” lehettünk tanúi a tökélyre vitt zenei interpretáció mellett.  
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A nálunk leginkább a Futótűz írójaként ismert Wajdi Mouawad, libanoni származású rendező színészként, íróként és dramaturgként is jelentős munkásságot tudhat magáénak. 2015-ben Szophoklész összes, azaz mind a hét, mai napig ismert tragédiáját egyben vitte színpadra, Az élete utolsó napja címmel. Az Opéra Bastille-ban tavaly ősszel bemutatott Oidipusza szuggesztív előadás, amin jól látszik a minden részletre kiterjedő alapos elemzés, a mitológiai történet beható ismerete. 
 
A karmestert a pulpitusához kísérő taps után beálló sötétben nem a zenekar kezd játszani, hanem egy mesélő hangja hangzik fel. A rendező szándéka egyértelmű. A szokatlan, nyitány előtti nyitánnyal szeretné biztosítani, hogy mindenki éppen úgy értse az előtörténetet, mint a korabeli athéni közönség, aki tegező viszonyban volt mitológiájának szereplőivel. Nem csupán zenehallgatásra, hanem izgalmas, felfedezésekkel teli értésre hívja a nézőket. 
 
Mouawad az előadás folyamán végig rávetíti, belekomponálja a színpadképbe a francia nyelven énekelt szöveget és az idő múlására vonatkozó információkat, hogy egy szó se vesszen el a néző számára. Szimbólumai rejtett QR-kódokként át- meg átszövik a jeleneteket, és megfejtésükkel új ajtók nyílnak rejtett, mélyebb értelmek felé. Tervezőinek (díszlet, jelmez és fény) munkája is ezt szolgálja ihletetten.
 
A tűz, a víz, a föld, és az ég ugyanúgy szereplői az előadásnak, mint maguk az emberek, hangsúlyozva a mitológiai történet univerzális jellegét, miközben a differenciálást is segítik. Théba földi, míg Korinthosz égi királyságként jelenik meg, a tűz a főszereplő belső küzdelmeit szimbolizálja, miközben Athén, Oidipusz darabvégi újjászületésének helyszíne, a vízzel azonosított világ, mely ilyen módon összekapcsolódik képzeletben az élet kezdetét körül ölelő vizes közeggel, a magzatvízzel. 
 
És ezek a szimbólumok együtt élnek, alakulnak a történettel: a thébaiak kultúráját szimbolizáló virágzó, lombos fejdíszek fokozatosan halnak el, ahogyan sokasodnak a népet sújtó csapások. A kezdő kép színorgiája megfakul, alakjai kinézetükben egyre jobban közelítenek a ma embere felé.
 
Az óriási, négy méter magas, ezüst istenszobrok, melyek ott élnek, léteznek közöttük, Oidipusz felismerésének, az igazság napvilágra kerülésének monumentális jelenetében olvadásnak indulnak, majd mikor a megvakított királyt kitaszítja a város, ők is elhagyják Thébát örökre. A guruló monstrumokat hosszú rudakkal irányítják feketébe öltözött figurák, akik később az utolsó nagy, athéni kép feszített víztükrét is mozgatják. Kharón megsokszorozott ladikosai ők, akiket nem rejteget a rendező, hanem a sorsot irányító, isteni beavatkozás végrehajtóiként hagyja, hogy folyamatosan jelen legyenek a térben.
 
A kórus aktív résztvevője, kommentátora a drámának, és folyamatosan közvetít a főhős és a nézők között, éppen úgy, ahogyan tette több, mint kétezer évvel ezelőtt Athénban. A közreműködő énekesek egytől egyig tökéletes urai szerepük vokális követelményeinek, nagy múltú házakban főszerepek sorát énekelték. Alázatosan, koncentráltan, a rendező víziójával teljes együttműködésben vannak jelen. Christopher Maltman nagy erőket mozgósít Odipusz megformálásában, vakságában megejtő és letisztult. Clémentine Margaine szfinxének hangjai egyszerre simogatnak és borzongatnak, egyetlen jelenete kiemelkedő pillanata az előadásnak. Kiemelném még Clive Bayley Teiresziaszát, aki hitelesen hozza a vak jós figuráját. Az énekesek színészként mozgatása mégis hiányérzetet okoz: valós részvételt feltételező szituációk híján többnyire állnak és énekelnek. 
 
Fontos, ha nem a legfontosabb eleme az előadásnak a köldökzsinór, mely Oidipuszt mintegy a sorsához láncolja. Az első kép csodálatos születésjelenetében látjuk meg először, amikor Iokaszté vöröses fényben játszó hasából megszületik a csecsemő. Mikor húsz évvel később a szfinx felett győzedelmeskedő fiával nászra lép, egy hosszú, vörös selyemkendő kerül a derekukra, melybe beleforog a nő: az anya visszatér a fiához. Amikor tizenkét év múlva, házasságukból már négy gyermek fogant, és Thébát pestis sújtja, ez a zsinór Iokaszté vörös hajából ered, kúszik fel, egészen az égiekig (a zsinórpadlásig) – és így, a felsőbb hatalmak foglyaként, sorsának marionettfigurájaként él a királynő. A zsinórral betekeri, fojtogatja férjét, és ez a lánc az, ami egy rántással felrepül, elszakad, amikor felismeri, hogy a jóslat beteljesedett, és innentől már csak a halál marad számára. Oidipusz, aki jót akart a thébaiaknak, addig kereste, kutatta az igazságot, amiről isteni jóslatra úgy vélte, megszabadíthatja népét a pestit pusztításától, míg saját maga meg nem semmisült általa. A szfinx egykori kérdése („Mondd, mi nagyobb a Végzetnél?”) ellenfényben villan fel az igazság pillanatában , és akkori magabiztos válasza mögé („Az ember erősebb a Végzetnél!”) kérdőjel kerül.
 
Fotók: Elisa Haberer. A képek forrása: Opera Bastille
Fotók: Elisa Haberer. A képek forrása: Opera Bastille
Oidipusz esetében éppen azzal vált valósággá a jóslat, hogy menekülni próbált előle. Menekült, és így beteljesítette, mert tudása volt róla. Szabaddá tesz hát a tudás, vagy leláncol? Azzal, hogy az ember belehelyeződött mindenek hajnalán az időfolyamba, azaz nem csak jelenje, hanem múltja és jövője is lett – magára vette oidipuszi terhét: a mindent tudásra való képtelenségét és folyamatos énkeresését. 
 
De a lényeg nem itt van. Halála pillanatában Oidipusz is tudja ezt már, és ki is mondja: a szándék a fontos. A szándéka, amelyik soha nem volt azonos a bűneivel. Mert elkövethet-e bűnt az, akinek a szándéka jó és tiszta? Oidipusz megtalálta erre a válaszát, és békével tér meg oda, ahonnan útja elindult. A nagy víztükör lassú mozgással befordul a nézők felé, ő szembenéz (?) velünk, majd lassan lefekszik, embriópózba húzza össze magát, és meghal. Sötét.
  
Címkék: