Bronka Nowicka: Megetetni egy követ
2021.11.11.

Bronka Nowicka díjnyertes első kötetében negyvennégy rövid történet olvasható. Főszereplőik tárgyak és emberek, négy generáció tagjai, ahogyan egy gyerek látja őket. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Gondolkodom, tehát vagyok – állította magáról a kora újkorban megszületett autonóm individuum. E descartes-i tétel értelmében a világ és önmagunk is annyiban létezünk, amennyiben reflexiónk tárgyaivá válunk. A mindenség és benne önmagunk a mi szemléletünk tárgyaiként létezik, azaz egy alanyi világban élünk. Ezzel szemben Bronka Nowicka Megetetni egy követ című kötetének szövegei azt állítják, hogy a látványok, tárgyak, események, egyszóval a mindenség használ arra minket, hogy megmutatkozhasson: ebben a világban személytelen megnyilvánulások tárgyaivá leszünk. S mivel a mindenség jelenségekben való gazdagsága végtelen, ezért az ember mint közvetítő közeg tudja, hogy lehetetlen vállalkozás minden létezőt átengedni önmagán, megmutatni önmaga felületén.


E lehetetlenség szüli a szomorúságot, amely - mint egy hangszer teste - közeget ad a mindenség töredékes megmutatkozásához: „Tudja: a mindenséget akarja. Azt is tudja, ezt nem éri el anélkül, hogy az összes dolgot külön-külön meg ne ismerné. Ennyi mindent senki sem ereszthet át kezeinek és érzékeinek malmán. Lehetetlen. A fagyos „lehetetlen szótól gömbölyödik a szomorúság” A meghízó szomorúságnak pedig az a tulajdonsága, hogy „összetapaszt minden gondolatot”.

A fentiekben említett lehetetlennek van ajánlva a kötet, melynek negyvennégy fejezete, miniatűr és személytelen hangvételű novellája a művészi sűrítés (Dichtung) magasiskoláját képviseli, s általa a prózai és költői beszédmód határára pozicionálja magát. Hasonlóképpen határmezsgyén, a természeti létezés és az emberi eszmélkedés peremvidékén él a kötet egyik legfontosabb vetítő felülete: a gyerek. A fejezetek vagy az ő hangján vagy egy személytelen narrátorén szólalnak meg — magyarul Sipos Tamás átültetésében - ez utóbbi esetben mintha egy újabb tárgy, maga a könyv kezdene beszélni.

A gyerek a mindenséget akarja elsajátítani, de oly módon, hogy odaengedi magát, a bőrét, a kezét, a szájüregét a létezőknek, hogy azok őáltala megmutatkozhassanak, a megismerés folyamata tehát mintegy kölcsönös. Ennek a kapcsolatnak óriásmetaforája a kő, a gyerek által talált tárgy, saját játék és egyfajta háziállat, melyről gondoskodni kell. Nemcsak meg kell próbálni megetetni a macska kicsorbult tálkájában a saját vérünket fölkínálva neki, de arra is rá kell jönni, hogy mi ízlik a kőnek. A gyereket rémálmok gyötrik, hogy éhen pusztul a köve, de még ebben a pavor nocturnusban sem meri anyját hívni, hiszen az állandóan gyötrelmes házimunkát végez. De a gyerek nemsokára rádöbben, hogy szájába rejtve a kőnek meleg fészke lesz, és tápláléka pedig minden érzéki benyomás, amelyet a gyerek megtapasztal, ezáltal közvetít neki. És innentől fogva a kővel együtt, mi, az olvasók is belemerülhetünk a gyerek érzékleteibe. Megtudhatjuk, milyen a dér és a vér íze, a föld feketéje a szájban, a nagypapa fejbőrének rózsaszínje a tetűfésű alatt, a demens dédnagymama ujjainak tapintása a kézfejen és a fejtetőn.

A gyerek asztalhoz, hangyához, kutyához, gesztenyéhez, örökkévalóhoz, meghaláshoz elfogulatlanul közelít, védekező magatartást csak az emberi világban vesz fel. Észlelő zsenialitása ebben a közegben is hibátlanul működik: apa úgy lógázza a székről a lábát, mint egy kisfiú, felesége közelében megdermed, de ha felfedezi a saját ujjait, akkor üti a gyereket, anya kezében mindig valami koszos dolog van, amit éppen meg kell tisztítani, vagy el kell készíteni, nagymama a demens dédit, aki nem ismeri fel lányát, istencsapásának nevezi, miközben tisztába teszi, nagypapa, aki a teremtésről mesélt, már meghalt, de a hajdani közös teázások mozdulatai által önmagában fel lehet támasztani. De olyan is van, hogy éjszakánként apára, aki úgy hever, mint egy zsák, anya úgy folyik rá, mint a süteménytészta, hogy a nagymama gyorsan és könnytelenül elsírja magát, amikor a dédi egy koszos rongyot szoptat, és apa egyetlen egyszer beszél a gyerekhez arról, hogy látta az ördögöt, és hogy csak a kutyák tudnak szeretni.

A felnőttektől tehát óvakodni kell, telve vannak a saját szenvedéseikkel, csak arra vágynak, hogy a gyerek ne zavarjon, az se baj, ha a csöndben babák megrőszakolása és meggyilkolása folyik. Egyébként nemcsak az derül ki a gyerekről, hogy kislány, hanem az is, hogy nagyon határozottan elkülönböződik a „közönséges gyerekkortól”: a felnőtt világot utánzó játékokat hazugnak tartja, a hentesnél tülekedő anyákat kotkodáló tyúkoknak, nem is akar közéjük kerülni, az ő mellei majd kiesnek, mint a tejfogak, a punci pedig szégyen.

A gyerek az, aki látva a nagypapa és a dédi halálát, a szomorúság segítségével gyakorolja a kicsit-meghalást, akárcsak a sírást; a gyerek az, aki az ablaküvegben érzékeli a táj mozgását, az idő múlását pedig a kút vizének felhővé válásaként fogalmazza meg; a gyerek az, aki által a mindenség méri magát. Hozzá képest mintha a felnőtt világ rettenetesen kisstílű és sérült volna. Pedig a gyerek is tőlük és belőlük származik, ők mutatják be az önértelmezés mítoszait és azok varázstalanodását: a teremtéssel egyidős asztal, mely az élet és a tudás fájaként gyökerezik a földbe, a családi veszekedések ökölcsapásai alatt normális méretűre zsugorodik, a kislány által etetett és megkeresztelt hal életlen késsel való széttrancsírozáskor mintegy fordított passiótörténetként a kislány látja a halál megszületését, a halott dédi ruhazsebéből előkerült kenyértörmeléket pedig a nagymama a megelevenítő közösségvállalás kenyereként osztja ki a család minden tagjának.

Aztán bekövetkezik az ödipális merénylet is (amelyet mindig Laiosz kezd el): az apa erőszakkal és gyalázkodó szavak kíséretében kiveszi a kislány szájából a követ, és a kútba dobja – de a gyerek ekkor már túl van azon az álmán, amelyben felgyújtja anyját és apját egyaránt. A tagolatlan, természeti létezés ideje lejárt, az individuáció harcai elkezdődtek.

A kő, amely az önazonosság, a néven szólítás biblikus jelképe (Jel 2,17), elsüllyed az archaikus-szenzuális-mitikus létérzékelés kútjának mélyén: a kislány immár nem érintés, hanem fogalmi névadás révén kezd tájékozódni a világban (a nyelv alá rejtett kő így az artikulált, művészi erejű szó metaforájának is tekinthető, amely a  a kimondás révén válik elevenné). Teste is átalakul, melynek jelentőségét az esti mosakodás idején a család csendes visszavonulása mutatja.

De a személyiséggé válás útjára lépett kislányt nem kell a közönségessé válástól féltenünk: a természeti létezés animalitásának, a kollektív és individuális tudattalan tragikumának tagolatlanságából kibontakozva úgy vehetünk tőle búcsút, hogy magányos fürdése mint sajátos keresztelési szertartás alatt a mindenség elsajátításának lehetetlenségén érzett termékeny szomorúságot mintegy integrálja önmagába. Akárcsak annak idején a konyha küszöbén a hal, ő is átéli a gyerekkor halálának megszületését, és ezáltal elkötelezi magát a megérzékítés örökké sóvárgó vágya mellett. A kötet végén egy művész születését látjuk, egy olyanét, aki elkötelezett a látás pontossága és a megjelenítés koncentráltsága iránt. Olyanét, mint a színházi és televíziós rendező, forgatókönyvíró és író Bronka Nowicka.

A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg. 
 
 
 

 

Szerző: Szarka Judit
Szerző:  Bronka Nowicka,  Cím:  Megetetni egy követ,  Kiadó:  Prae Kiadó,  Fordító:  Sipos Tamás,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  86 oldal,  Ár:  2990 Ft