A MINDENSÉG MEGMUTATKOZÁSA

Bronka Nowicka díjnyertes első kötetében negyvennégy rövid történet olvasható. Főszereplőik tárgyak és emberek, négy generáció tagjai, ahogyan egy gyerek látja őket. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Gondolkodom, tehát vagyok – állította magáról a kora újkorban megszületett autonóm individuum. E descartes-i tétel értelmében a világ és önmagunk is annyiban létezünk, amennyiben reflexiónk tárgyaivá válunk. A mindenség és benne önmagunk a mi szemléletünk tárgyaiként létezik, azaz egy alanyi világban élünk. Ezzel szemben Bronka Nowicka Megetetni egy követ című kötetének szövegei azt állítják, hogy a látványok, tárgyak, események, egyszóval a mindenség használ arra minket, hogy megmutatkozhasson: ebben a világban személytelen megnyilvánulások tárgyaivá leszünk. S mivel a mindenség jelenségekben való gazdagsága végtelen, ezért az ember mint közvetítő közeg tudja, hogy lehetetlen vállalkozás minden létezőt átengedni önmagán, megmutatni önmaga felületén.

E lehetetlenség szüli a szomorúságot, amely - mint egy hangszer teste - közeget ad a mindenség töredékes megmutatkozásához: „Tudja: a mindenséget akarja. Azt is tudja, ezt nem éri el anélkül, hogy az összes dolgot külön-külön meg ne ismerné. Ennyi mindent senki sem ereszthet át kezeinek és érzékeinek malmán. Lehetetlen. A fagyos „lehetetlen szótól gömbölyödik a szomorúság” A meghízó szomorúságnak pedig az a tulajdonsága, hogy „összetapaszt minden gondolatot”.

A fentiekben említett lehetetlennek van ajánlva a kötet, melynek negyvennégy fejezete, miniatűr és személytelen hangvételű novellája a művészi sűrítés (Dichtung) magasiskoláját képviseli, s általa a prózai és költői beszédmód határára pozicionálja magát. Hasonlóképpen határmezsgyén, a természeti létezés és az emberi eszmélkedés peremvidékén él a kötet egyik legfontosabb vetítő felülete: a gyerek. A fejezetek vagy az ő hangján vagy egy személytelen narrátorén szólalnak meg — magyarul Sipos Tamás átültetésében - ez utóbbi esetben mintha egy újabb tárgy, maga a könyv kezdene beszélni.

A gyerek a mindenséget akarja elsajátítani, de oly módon, hogy odaengedi magát, a bőrét, a kezét, a szájüregét a létezőknek, hogy azok őáltala megmutatkozhassanak, a megismerés folyamata tehát mintegy kölcsönös. Ennek a kapcsolatnak óriásmetaforája a kő, a gyerek által talált tárgy, saját játék és egyfajta háziállat, melyről gondoskodni kell. Nemcsak meg kell próbálni megetetni a macska kicsorbult tálkájában a saját vérünket fölkínálva neki, de arra is rá kell jönni, hogy mi ízlik a kőnek. A gyereket rémálmok gyötrik, hogy éhen pusztul a köve, de még ebben a pavor nocturnusban sem meri anyját hívni, hiszen az állandóan gyötrelmes házimunkát végez. De a gyerek nemsokára rádöbben, hogy szájába rejtve a kőnek meleg fészke lesz, és tápláléka pedig minden érzéki benyomás, amelyet a gyerek megtapasztal, ezáltal közvetít neki. És innentől fogva a kővel együtt, mi, az olvasók is belemerülhetünk a gyerek érzékleteibe. Megtudhatjuk, milyen a dér és a vér íze, a föld feketéje a szájban, a nagypapa fejbőrének rózsaszínje a tetűfésű alatt, a demens dédnagymama ujjainak tapintása a kézfejen és a fejtetőn.

A gyerek asztalhoz, hangyához, kutyához, gesztenyéhez, örökkévalóhoz, meghaláshoz elfogulatlanul közelít, védekező magatartást csak az emberi világban vesz fel. Észlelő zsenialitása ebben a közegben is hibátlanul működik: apa úgy lógázza a székről a lábát, mint egy kisfiú, felesége közelében megdermed, de ha felfedezi a saját ujjait, akkor üti a gyereket, anya kezében mindig valami koszos dolog van, amit éppen meg kell tisztítani, vagy el kell készíteni, nagymama a demens dédit, aki nem ismeri fel lányát, istencsapásának nevezi, miközben tisztába teszi, nagypapa, aki a teremtésről mesélt, már meghalt, de a hajdani közös teázások mozdulatai által önmagában fel lehet támasztani. De olyan is van, hogy éjszakánként apára, aki úgy hever, mint egy zsák, anya úgy folyik rá, mint a süteménytészta, hogy a nagymama gyorsan és könnytelenül elsírja magát, amikor a dédi egy koszos rongyot szoptat, és apa egyetlen egyszer beszél a gyerekhez arról, hogy látta az ördögöt, és hogy csak a kutyák tudnak szeretni.

A felnőttektől tehát óvakodni kell, telve vannak a saját szenvedéseikkel, csak arra vágynak, hogy a gyerek ne zavarjon, az se baj, ha a csöndben babák megrőszakolása és meggyilkolása folyik. Egyébként nemcsak az derül ki a gyerekről, hogy kislány, hanem az is, hogy nagyon határozottan elkülönböződik a „közönséges gyerekkortól”: a felnőtt világot utánzó játékokat hazugnak tartja, a hentesnél tülekedő anyákat kotkodáló tyúkoknak, nem is akar közéjük kerülni, az ő mellei majd kiesnek, mint a tejfogak, a punci pedig szégyen.

A gyerek az, aki látva a nagypapa és a dédi halálát, a szomorúság segítségével gyakorolja a kicsit-meghalást, akárcsak a sírást; a gyerek az, aki az ablaküvegben érzékeli a táj mozgását, az idő múlását pedig a kút vizének felhővé válásaként fogalmazza meg; a gyerek az, aki által a mindenség méri magát. Hozzá képest mintha a felnőtt világ rettenetesen kisstílű és sérült volna. Pedig a gyerek is tőlük és belőlük származik, ők mutatják be az önértelmezés mítoszait és azok varázstalanodását: a teremtéssel egyidős asztal, mely az élet és a tudás fájaként gyökerezik a földbe, a családi veszekedések ökölcsapásai alatt normális méretűre zsugorodik, a kislány által etetett és megkeresztelt hal életlen késsel való széttrancsírozáskor mintegy fordított passiótörténetként a kislány látja a halál megszületését, a halott dédi ruhazsebéből előkerült kenyértörmeléket pedig a nagymama a megelevenítő közösségvállalás kenyereként osztja ki a család minden tagjának.

Aztán bekövetkezik az ödipális merénylet is (amelyet mindig Laiosz kezd el): az apa erőszakkal és gyalázkodó szavak kíséretében kiveszi a kislány szájából a követ, és a kútba dobja – de a gyerek ekkor már túl van azon az álmán, amelyben felgyújtja anyját és apját egyaránt. A tagolatlan, természeti létezés ideje lejárt, az individuáció harcai elkezdődtek.

A kő, amely az önazonosság, a néven szólítás biblikus jelképe (Jel 2,17), elsüllyed az archaikus-szenzuális-mitikus létérzékelés kútjának mélyén: a kislány immár nem érintés, hanem fogalmi névadás révén kezd tájékozódni a világban (a nyelv alá rejtett kő így az artikulált, művészi erejű szó metaforájának is tekinthető, amely a  a kimondás révén válik elevenné). Teste is átalakul, melynek jelentőségét az esti mosakodás idején a család csendes visszavonulása mutatja.

De a személyiséggé válás útjára lépett kislányt nem kell a közönségessé válástól féltenünk: a természeti létezés animalitásának, a kollektív és individuális tudattalan tragikumának tagolatlanságából kibontakozva úgy vehetünk tőle búcsút, hogy magányos fürdése mint sajátos keresztelési szertartás alatt a mindenség elsajátításának lehetetlenségén érzett termékeny szomorúságot mintegy integrálja önmagába. Akárcsak annak idején a konyha küszöbén a hal, ő is átéli a gyerekkor halálának megszületését, és ezáltal elkötelezi magát a megérzékítés örökké sóvárgó vágya mellett. A kötet végén egy művész születését látjuk, egy olyanét, aki elkötelezett a látás pontossága és a megjelenítés koncentráltsága iránt. Olyanét, mint a színházi és televíziós rendező, forgatókönyvíró és író Bronka Nowicka.