Nyilván csak az idő. Az idő teszi ilyen széppé: Patti Smith találkozik Robert Mapplethorpe-pal, addig kísérik hazafelé egymást, míg kénytelenek bevallani, hogy egyiküknek sincs hova mennie. Patti Smith klubszendvicseket csór egy fogadásról, mert éhes, pakolja a szatyrába, ott van a partin Jim Morrison is, ő már híresség, a hamburgerekre mutat, azt mondja, azok finomak, én azokból is vinnék. Patti Smith ételt akar venni egy automatából valamelyik számozott utcában, de hiányzik néhány centje, az arra járó Allen Ginsberg segíti ki, aki rögtön fel is akarja szedni, mert fiúnak nézi a vékony, szögletes arcú lányt. Nyilván csak az idő teszi ilyen széppé a punkokat, a szó akkor még széles körben szitokszó volt, nem zenei műfaj, de a punkság jelen volt. És az idő teszi ilyen széppé és egyszerűvé azt is, hogy ez a nincstelen, rozzant szobában éldegélő könyvmoly olvasgat, rajzolgat, lemezeket hallgat, aztán egyszer csak felveszi a Horsest, rajta a Gloria, minden idők egyik legdögösebb rockdala.

 

Patti Smith

Patti Smith most, hetvennégy évesen a Müpa színpadán áll. Dobos nincs, nem tudott eljönni a banda oszlopos tagja, Lenny Kay gitáros sem, viszont Tony Shanahan igen, gyönyörűen vokálozik és basszusgitározik, és itt van az énekesnő két gyereke, Jackson Smith (gitár) és Jesse Smith (billentyűk). De mit kezdjen Patti Smith egy szimfonikus koncertteremben?

 

Élvezni akarjuk a koncertet, mindannyian úgy érezzük, nagy dolog, hogy ő most itt van. Szerencsére Patti Smith is élvezni akarja, szégyenlős pár vagyunk egy első randin, ő és a közönség. A Grateful című dallal nyit, a koronavírusról beszél, és hogy milyen jó újra együtt lenni, nem small talk: tényleg hálás, tényleg megviselte a koncertszünet, és eltemetett néhány barátot az elmúlt másfél évben. Sorra kerülnek diszkográfiájának legfontosabb számai, és két feldolgozás, Stevie Wondertől a Blame It On The Sun és Bob Dylantől a One Too Many Mornings.

 

Mindent elkövet, hogy feloldódjunk (mennyivel könnyebben menne széksorok nélkül, ültetők nélkül, mondjuk egy klubban!), amikor bakizik, nevet rajta, amikor látja, hogy nem megy a közönségnek a singalong, továbblép. Gyömbérteát iszik, viccelődik az orgonaüléseken ülőkkel, akik a fenekét látják, ha lehajol. Szól a Pissing In The River, micsoda fantasztikus szövege van, figyel rá valaki? Aztán a Dancing Barefoot, mert Patti Smith bizonyára mezítláb is szokott még táncolni, nem csak énekel róla.

 

A Gloria semmit sem öregedett 1975 óta, Patti Smith ugyanaz a punk, mint huszonévesen volt; szabad, ahogy énekel, szabad, ahogy mozog, egy nemeskócsagra emlékeztet, hosszúak a kezei, hosszúak a lábai. A művelt közönség már az első akkordról felismeri a dalt, aztán jön a hírhedt kezdősor, „Jesus died for somebody’s sins but not mine”, én az oldalerkélyen ülök, mellettem két székkel, de már a páholyban a Jézus ül: Willem Dafoe, az első dal után surrant be, és bizonyára az utolsó előtt elszivárog majd, hogy kerülje a feltűnést.

 

Patti Smith és Tony Shanahan (Fotók: Valuska Gábor / Müpa)

Az énekesnő verset is olvas, Pilinszkyt és Adyt. Persze angol fordításban, angolul olvassa vissza ránk saját költőink sorait, és mi talán rá sem jövünk, hogy nem csupán udvarias gesztus, Patti Smith üzenni akar. „Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni / ki merészel közülünk?” Erre csak akkor jövök rá, amikor visszataps után jön a People Have the Power. Patti Smith azt mondja, nálunk van a hatalom, sose felejtsük. Mi, habár ezt kicsit cinikusabban látjuk, feltesszük a kezünket, ahogy kéri. Azt mondja, emeljük fel a szavunkat. Mibennünk, akik az előbb még ahhoz is szégyellősek voltunk, hogy a Because The Night refrénjét ordítsuk, most megígérjük, hogy szólni fogunk, ha szólni kell. Patti Smith azt mondja, szabadok vagyunk. Hát ez sem olyan egyszerű. Karon kellene fogni ezt a Patti Smith-t, és elmagyarázni neki a diktatúrát meg a féldiktatúrát, az autokráciát, a hibrid rezsimet, hogy elnevezni sem tudjuk, hogy itt pusmogásra nevelik az embert, nem kiabálásra, és hogy itt – magyarázatképpen pedig kidomborítanánk a történelmi és társadalomföldrajzi okokat –, itt nem olyan egyszerű szabadnak lenni. Mit mondana? Talán, hogy ő vastag tölgyfának dönti a derekát, olvas, a belső világba menekül, ha nincs hova. De az mindig van. Erre valók ezek a dalok, erre valók a könyvek, hogy legyen. Talán, hogy lehetne forradalmat csinálni, ha ennyire tetszik az utolsó dal.

 

Patti Smith szelfizik a közönséggel, örül, hogy végre felpattantunk a kényelmes, számozott székekből. Ez is valami. Végül álló közönség ünnepli, hogy itt lehet. A kukákat nem gyújtjuk fel hazafelé menet, pohár bor, aztán ágyikó, hát mondhatják nekem, hogy PUNKS NOT DEAD, de ha az öregeket elviszi Kharón, a fiatalokat pedig felfalja a gép, lemásolja és újragyártja a mindentudó algoritmus, akkor ki énekli, hogy „people have the power”? Ki lesz, „ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel”? Nem Patti Smith, neki utaznia kellett, tovább.