Nagylátószög – 120 éves a magyar film / Ludwig Múzeum
2021.10.18.

Lehetetlen küldetésre vállalkozott a Nemzeti Filmintézet, amikor 120 évnyi magyar filmtörténelmet próbált egy kiállításba zsúfolni. A Nagylátószög ugyan szorgalmasan felmondja a leckét, ám a lelkes látogató hamar elvész a sorok között. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

Jeles esztendőhöz érkezett a magyar film, hiszen A táncz idén ünnepelte 120. születésnapját, április 30-i, Uránia Tudományos Színházban tartott első vetítése egyben a hazai filmművészet kezdetét jelöli. A kerek szám apropóján a Ludwig Múzeumba szervezett nagyívű kiállítást a Nemzeti Filmintézet (több szakmai partner bevonásával), mely a néhol viharvert, számos korszakban világszínvonalú filmtörténelmünket hivatott feldolgozni.
 
Képek a kiállításról. Rosta József fotói.
Képek a kiállításról. Rosta József fotói.
A szervezők nem kevesebbet ígérnek, mint egy eddig nem látott betekintést a magyar mozgókép periódusaiba a kezdetektől napjainkig. Ehhez alkalmazkodva kétféle irányvonalat követtek a tervezés során: különböző korokat feldolgozó idővonal vezeti végig a látogatót a tárlaton, amelyet tematikus szobák egészítenek ki. Az éveket jelölő sávokat képkivágatok, plakátok, továbbá tableten nézhető archív filmek illusztrálják, míg az egy-egy fontosabb irányzatot vagy folyamatot bemutató termek saját vizuális világgal rendelkeznek, igazodva az adott témához. Önálló teret kapott a filmes cenzúra, a filmgyártás, a Balázs Béla Stúdió, a Budapesti 12 és a filmarchívum is, valamint kitüntetett figyelmet egy-két jelentős magyar alkotó munkássága (pl. Korda testvérek).
 
Amikor az érdeklődő belép a kiállítás előszobájába, egyből szembeötlő a minden aspektusra kiterjedő részletesség, már ha a szöveges tartalom mennyiségét vesszük alapul. Eminens diákként vetettem bele magam a film kezdeti időszakának történelmébe, majd a kifejezetten magyar mozgókép születésének és első évtizedeinek ismeretanyagába. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy negyvenöt perce olvasok szakadatlanul úgy, hogy még csak 1913-nál tartok. Ennél a pontnál tettem egy kört a kiállítás területén, hogy felmérjem a viszonyokat. A rövid séta után azonban nyilvánvaló lett, hogy valószínűleg egy hét is kevés lenne arra, hogy mindent elolvassak...
 

A felismerés pillanatában a szemlélő akarva-akaratlanul is a középfokú magyar oktatási rendszerben találja magát: olyan mennyiségű adatot, tényt, helyszínt, évszámot, terminust és eseményt kellene elsajátítania, melyre sem ideje, sem befogadóképessége nincs. Sőt, a kezdeti érdeklődést is jelentősen csökkenti, hiszen egyértelművé válik, hogy a képek és filmek nézegetésénél, valamint egy-egy korszak áttekintésénél több nem fér bele két-három órába. Márpedig ennél többet nehezen tud akár diák, akár felnőtt rászánni a látogatásra.
 
A másik, kifejezetten iskolai körülményeket idéző aspektus a kiállítás jelennel ápolt viszonya. Az idővonal meglehetősen aprólékosan tárja fel a filmtörténethez kapcsolódó eseményeket – egészen 1989-ig. A rendszerváltásnál ugyanis látványosan megszakad ez a részletesség (egészen konkrétan befejeződik az idővonal), olyannyira, hogy két bekezdés, egy a Saul fiáról szóló fal, valamint 40-50 kortárs alkotásból kivágott kép „mutatja be” a kurrens magyar állapotot. Erre erősít rá az is, hogy míg az ötvenes évektől a kilencvenes évekig bizonyos kiemelt alkotások jeleneteit kivetítőkön, valamint minimum hét-nyolc monitoron (nem számolva a tableteket az idővonalon) követhetjük végig, addig a 2000-es évekhez egy tévé tartozik, melyen kilenc részre osztva láthatóak filmek.
 
Megáll az idő. Fotó: Jávor István
Megáll az idő. Fotó: Jávor István
Természetesen bele lehet menni abba a sokat emlegetett frázisba, hogy a magas minőségű magyar mozgókép eddig tartott, ezért aztán így lehet összefoglalni, viszont ez a nosztalgikus hozzáállás két szempontból is problémás. Egyrészt a 21. században is rengeteg olyan film készült, mely érdemes lehet a kiemelésre (ahogy egyébként egyedüliként a Saul fiával ez meg is történik), másrészt rengeteg triviális mozzanat (Asta Nielsen dán filmcsillag magyarországi látogatása), vagy akár nem is a filmtörténethez kapcsolódó állítás (pl. mikor lett vége az első világháborúnak, mikor lépett Horthy hivatalba stb.) olvasható, melyekhez hasonlóak (vagy akár fontosabbak) simán elfértek volna a kortárs részen is. Itt is ugyanaz az attitűd jelenik meg, mint az oktatási intézményekben: a múlt romantizált és túlhangsúlyozott, míg a jelen homályos és  alulreprezentált.
 
Pedig egy ilyen kiállítás egyik legfontosabb célja az lenne, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését a magyar film iránt, hiszen ezen a téren van mire büszkének lennünk. Ennek ellenére – ahogy az a látogatásom napján is megfigyelhető volt – még az érdeklődő diákok is feladták a második teremben a továbbiak aktív befogadását. Nehéz őket hibáztatni, hiszen más téren sem tesznek gesztusokat a szervezők: nincsenek interaktív feladatok, melyek számítanának a részvételükre (pl. VR eszközök bevonása), illetve az említett termeken kívül egy szobában találkozhatnak ötletes vizualitással, némi kreativitással (egy elfüggönyözött szobában a régi fekete-fehér plakátok színesre váltanak).
 
Moszkva tér. Fotó: Szalontai Ábel. A fotók forrása: Ludwig Múzeum
Moszkva tér. Fotó: Szalontai Ábel. A fotók forrása: Ludwig Múzeum
Emellett a kiállítás általános kivitelezésében is találunk olyan furcsaságokat, melyek csorbítják az élményt. Bizonyos monitorokon váltakoznak a különböző filmekből kiemelt jelenetek, viszont a címük csak pár másodpercig látható: így könnyen belefuthat abba az érdeklődő – ahogy nekem is sikerült –, hogy lát valami izgalmasat, viszont perceket kell várnia arra, hogy kiderüljön, melyik alkotásról van szó. Továbbá az idővonal bizonyos szakaszai nehezen olvashatók, mivel sötétlila színt választottak háttérnek a fekete betűkhöz. A legérdekesebb talán mégis az a vizuális megoldás volt, melynek két film is áldozatául esett: a projektor pontosan a két fal találkozására (sarkára) vetítette az adott részletet, így kettévágva azt. Már csak azért is értelmezhetetlen ez a jelenség, mert akár az egyik, akár a másik falra kényelmesen ráfért volna élvezhető méretben a kép.
 
Az említett negatívumok azért is fájóak, mert a tárlat a kiállított értéktárgyak szempontjából kifejezetten magas színvonalú. A múlt század elejéről származó felvevőgépek és díszletelemek mellett olyan ritkaságokat sikerült megszerezni, mint Makk Károly cannes-i filmfesztiválon elnyert díja, Enyedi Ildikó Arany Medvéje, Nemes-Jeles László Oscar-díja, vagy A tanú eredeti forgatókönyve. 
 
Az utóbbit abban a cenzúra-szobában találjuk, amely talán a kiállítás legizgalmasabb és legjobban megtervezett része: ezek a történetek emlékeztetnek minket arra, hogy milyen veszélyes az, ha a pártideológia határozza meg az alkotók művészi szabadságát. Üde színfoltként emelhető ki mindezek mellett a kifejezetten a kiállítás apropójából készült öt perces rövidfilm is, ami 120 jelentős magyar művet köt össze a kultikus Final Cut – Hölgyeim és uraim mintájára.
 
Kétségtelen, hogy a Nagylátószöget iszonyatos kutatómunka és filmes relikviagyűjtés előzte meg, illetve a befogadhatatlan információmennyiséget is lehet(ne) magyarázni azzal, hogy nagyon nehéz egy ekkora korpuszt feldolgozni úgy, hogy ne maradjon ki semmi. Azonban a tárlat épp ebben követi el a legnagyobb hibát: elvész a részletekben anélkül, hogy a látogatást bármilyen aktív részvételt követelő feladat vagy ötletes élményanyag színesítené (a plakátszobától eltekintve). A magyar filmtörténelem 120 éve ebben a formájában sajnos az interneten, vagy a hamarosan érkező filmes lexikonból is elsajátítható.

A kiállítás 2021. november 14-ig látogatható.