Mit tegyen egy szövegekkel foglalkozó ember, ha – hirtelen és lassanként, kvantumokban és hullámokban – kiszorul a nyelvből, amit használ, vizsgál és értelmez? Mit tehet egy megrögzött filológus, ha valóságából kirekesztik, páriává és kívülállóvá teszik, ha személyét és tudását egyaránt megtagadják? Mit tehet egy humanista, alapvetően liberális tudós – aki át- és túlélt már császárságot, háborút, köztársaságot, dölyfös és súlyos rendszereket csakúgy, mint kapkodó féldecis rezsimeket –, mikor körülötte a világ totálissá válik, és ő ezen a totalitáson kívül találja magát? Mikor elveszíti munkaeszközeit, megtagadják tőle a könyveket, és nem képes folytatni az opus magnumot, amin dolgozott: a 18. század francia irodalmáról írott monográfiát, hiszen oly korban él a földön, mikor a 18. század – a Felvilágosodás – minden rossz eredőjévé válik, mikor Franciaország, és minden, ami francia (ismét, minden addiginál inkább), ősellenség lesz, mikor az irodalom maga részint bűnös és léha intellektualizmusnak, részint a propaganda engedelmes – és leginkább végtelenül irodalmiatlan – eszközévé silányul? Mikor magát a nyelvet fordítják a nyelvhasználók ellen, és a nyelv alkalmazkodik, visszatükrözi és maga is formálja, aláhúzza és erősíti a nyelvi diktatúrát, ami igába hajtja?

A szövegekkel foglalkozó ember, a tudós filológus, a kirekesztett „büdös zsidó”: feljegyzéseket készít. Megfigyel, dokumentál, rendszerez és értelmez. Sajátos, szörnyű terepmunkán van, ahol megfigyelőként ő maga is a kísérlet alanya, a munka – a mechanikus és lélekölő kényszermunka – sajátos fricskával intellektuálisan szabaddá teszi, hiszen nem végezheti azt, amit végezni akarna, és szellemének szabad gyökeit teljes egészében ennek az új kutatásnak szentelheti. Könyvek helyett ott a rögvaló, Diderot és Voltaire helyett Goebbels és Rosenberg (és persze Hitler), irodalom helyett a (gondosan, de nem tökéletesen) elszeparált üzemi öltözők („árják” és „zsidók” egymást tagadó, mégis összefüggő terei), a magát fényesen racionálisnak hirdető Felvilágosodás helyett a büszke és tudatos irracionalitás gomolygó barnasága.

Victor Klemperer filológusprofesszor (immár „a Klemperer zsidó”) jegyzetel. Felgyűlő naplóit „árja” felesége és feleségének „árja” barátnője rejtegetik, és Klemperer – miként a költő, aki a halálmenetben is, mert mást nem tehet, verseket ír kis füzetébe, remélve, hogy azokat majd egy jobb korban valakik a földből előássák – abban bízik, hogy feljegyzései utólag segítenek majd az irracionalitás racionális értelmezésében. Hogy jön egy kor, amikor lesz még tudomány, lesz ráció és humanizmus.

LTI – Lingua Tertii Imperii, a Harmadik Birodalom nyelve – ez Klemperer kódneve arra, amit a német nyelv átfogó gyarmatosításának tekint, és ez a kötet címe is: LTI. A Harmadik Birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései. Kétségbeesett fricska a rengeteg rövidítésre, betűszóra, amik „hirtelen megjelentek”, felületes titkosírás (ha naplóit megtalálná a Gestapo, ez a rémes rövidítés, véli álnaivan Klemperer, ez majd félrevezeti őket), és kicsit a régivágású (immár végképp elavultnak tűnő) latinos műveltség dacos nyelvmágiája is.

Az LTI Klemperer értelmezésében egyszerre a társadalomra oktrojált, tudatosan tervezett manipulatív termék, és a társadalomban szervesülő (az LTI egyik kulcsfogalma az „organikus”) totalitás, a politikai szándék befogadása. Az a folyamat, ahogy az emberek („a nép”, ahogy az LTI fogalmaz) a nyelvi fordulatok mélyebb, a puszta szóhasználaton túli jelentését befogadják, és szándékuktól függetlenül a világot is azon keresztül szemlélik. A hatás átfogó, teljesen még akkor sem lehet menekülni előle, ha az embernek erre mind az igényei, mind az eszközei meglennének: „Teljesen elszégyelltem magam – írja egy helyen Klemperer, mindegy is, konkrétan mivel kapcsolatban. – Filológusként állandó feladatom, hogy minden helyzet és minden kör nyelvi sajátosságát megfigyeljem, és eközben magam egészen színtelenül és semleges módon beszéljek, s most kiderült, környezetemnek mégis sikerült kártékony hatást gyakorolni rám. (Az embernek megromlik a hallása, az adottsága, hogy számon tartsa a dolgokat.)”

Ez a kis félreeső, zárójeles beismerés (önvád? megvilágosodás?) számomra a vaskos kötet egyik kulcsmondata, ahol a filológus megfigyelő – aki, mintegy mellékesen korát, sőt igazából magát a terminust is megelőzve szociolingvistává válik – rádöbben, hogy a kísérlet végső soron önmaga.

Az LTI Klemperer értelmezésében metanyelv (ez is igen újszerű gondolat akkoriban, maga a fogalom sem létezik még), olyan „totális” (szintén LTI-alapfogalom) hatalmi monológ, amely a társadalomban visszhangot ver, és ezzel a visszhanggal diskurzust folytat. Az összes érzékszervet lefoglalja és foglalkoztatja, és sajátos módon még a kritikát és az ellenszegülést is sikerül, legalábbis részben, integrálnia, saját kontextusába illesztenie: a „népi” elégedetlenség is az LTI rendszerébe illeszkedve nyilvánul meg, hiszen jórészt nincs már más eszközkészlete arra, hogy megfogalmazódjon. A rendszer így önmagában zárttá válik – ez persze, csak absztrakt módon igaz, hiszen – Klemperer rengeteg példát hoz rá – a valóságban a zárt rendszer is mindig szivárog.

Klemperer – bár magának sem mindig vallja be – nem az LTI szigorú, szaktudományos leírását nyújtja. A kötet a napló feljegyzéseire épül, de nem kronologikus; asszociációk, adomák, emlékek keveregnek benne, párhuzamosan látjuk, ahogy a politika (majd a háborús események) hatására változik a nyelv, új szavak kapnak erőre, régiek kopnak ki, és egyben azt a folyamatot, ahogy az LTI mind jobban áthatja a társadalmat, de ebben a „szervesülésben” át is alakul, hiszen valódi totalitás csupán az ideológiai és propagandaosztályok tervezőasztalain létezhet. A szerző (a megfigyelő tudós és a saját valóságát kommentáló rezonőr) tulajdonképpen szubjektív esszét ír, hangneme visszafogott, már-már groteszk módon az – ám (akarva vagy akaratlanul? ki tudja?) ezzel csak még inkább kihangsúlyozza az egyre furcsuló világ rémes logikáját. Persze az is lényeges, hogy a szöveget Klemperer már a nácik bukása után, 1946-ban dolgozza fel és szerkeszti kötetbe. Amiről olvasunk, az a közvetlen félmúlt – és a közvetlen közeljövő, amint azt mi visszatekintve pontosan tudjuk, sőt Klemperer is tudja, bár elfogadni nem hajlandó.

1946-ban vagyunk. Klemperer a porrá bombázott Drezdában az LTI-kötetet állítja össze. Orwell már megírta az Állatfarmot, sőt az már meg is jelent (bár amíg a háború tartott, nem talált rá kiadót, „nem időszerű”, mondták neki), és Jura szigetére visszavonulva az 1984-en dolgozik. Az orwelli „ingszoc”, az „újbeszél” sokban hasonlít az LTI metanyelvére. Orwell – aki Spanyolországban a fasiszták ellen harcolva találkozott a sztálinisták totalitarizmusával – általában képzel el egy totális államot és társadalmat, az „ingszoc” éppen annyira a náci nyelvezet, mint a sztálinista metanyelv lidércesen logikus paródiája. Klemperer – bár igenis tudatában van a sztálinista metanyelv működésének, sőt látja a lényegi azonosságot a két jelenség között – elveti ezt az azonosítást. A szovjet megszállási zónában él, oda tért haza (a náci hatalom végnapjait Bajorországban rejtőzködve vészelte át). A sztálinistákat a náciellenes harc garanciájának tekinti. Önmagát próbálja meggyőzni (részben sikerrel: az NDK-ban fontos és elismert, sikeres káder lesz; részben sikertelenül: mint utóbb bevallja, csakis az fűzi az NDK-hoz, hogy ott fontos és elismert, sikeres káder lehet), hogy azonos eszközök – a totalitás metanyelve – homlokegyenest ellenkező célokat is szolgálhatnak: „De filológusi jegyzeteimben mégis hangsúlyoznom kell ezt a szűken vett szakmai [sic!] vonatkozást: ha ketten ugyanazt a kifejezési formát használják, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazok a szándékaik […] „gleichschaltolni” és a „lélek mérnöke” – mindkettő technikai fordulat, a német hasonlat a rabszolgaság, az orosz a szabadság felé mutat.”

Ez a rövid részlet is rávilágít a kötet, illetve Klemperer egész 1933-tól tartó megfigyelő- és gyűjtőmunkájának – egyik fontos, ha úgy tetszik, személyes vonására. Maga a munka, az önmagára szabott feladat túlélésének záloga volt – egyfajta (bár, amint láttuk korántsem teljes) belső immunitást biztosított számára a rémes kórtól, ami a társadalmat – köztük, erre sok példát hoz, az elnyomott, kisemmizett, megvetett, üldözött, és végül meggyilkolt zsidókat is – megfertőzte és áthatotta. A sztálinistákkal kapcsolatos illúziók integrálása (és utóbb a csendes, rezignált kiábrándulás: Klemperer, amíg tudta, szorgosan jegyzetelte a „Negyedik Birodalom” nyelvét is, de nem kiadásra szánta) nem kis részben ugyanennek a túlélési belső munkának a folytatása, más eszközökkel. A könyvet elolvasva egyszerre kapunk egy vívódásokkal és meghasonlásokkal is teli pszichológiai fejlődésregényt, egy élénk, friss meglátásokkal, frappáns jelenetekkel teli naplót, egy visszafogott hangú, mégis eltökélten humanista esszét, és – nem utolsósorban – egy a maga nemében páratlan filológiai értekezést, mindezt kiváló, kiegyensúlyozott stílusban (és éppen ettől hátborzongatóan).

Azt a lépést, hogy az LTI metanyelve, a totális igényű hatalom társadalmi kommunikációja mennyiben specifikusan „náci”, illetve mennyiben általános az ilyesfajta törekvések számos változatára, mi, az olvasók tehetjük meg – és nehéz lenne amellett elsiklani, hogy 2021 Magyarországán olvasva a könyvet, mennyi minden ismerősnek tűnik: bizonyos erények előtérbe állítása más erényekkel szemben; bizonyos szavak konnotációjának megváltozása (pozitív vagy negatív értelemben), a szitokszavak evolúciója és hétköznapiasodása, az ellenségképzés direkt és indirekt nyelvi eszközei, a vereségek győzelmi narratívái, az Európa-ábrázolások, az értelmiségellenesség, illetve a „népiség” gerjesztett antiintellektualizmusa… sorolhatnám (soroltam is, de azután inkább kihúztam az „áthallás” megannyi példáját: ezeket elérteni az olvasó lehetősége és dolga, nem a recenzensé). Kétségtelen, hogy a sanda aktualitás érzete egyfajta újabb, bár meglehetősen sötét katarzist ad Klemperer szövegéhez.

Az LTI 1984-ben már megjelent magyarul, kis példányszámban – bátor dolog volt ez, éppen az akkor aktuális áthallások miatt (furcsa, az orwelli duplagondol szép példája, hogy az NDK-ban 21 kiadást ért meg). Lukáts János fordítói bravúrja, hogy a német nyelv elnácisodásáról szóló szöveg kiválóan érthető némettudás nélkül is, a magyar szöveg kifejezetten frappáns, a nyelvi nüanszok fordítása érzékletes, a példaszavak magyarul is gyakran kifejezetten valódi hangulatfestő erőt kapnak. A jegyzetapparátus, a mutatók kiválóak, és igen hasznos, hogy a hivatkozott szövegeket németül a kötet végén rendbe szedve, külön is megtaláljuk. A kötetet mint tárgyat is remekül kitalálták: a borító zavarba ejtően jól sikerült (közterületen nem célszerű mutogatni: én a recenziós példányt a könyvhétről a kezemben vittem haza, és egy darabig nem tudtam mire vélni a járókelők döbbent, felháborodott pillantásait, amik – miután a címlapot magam felé fordítottam – megszűntek), a tipográfia igen hangulatos (mondjuk, ez eléggé sajátos hangulat) – a jegyzeteket nem számok, hanem a fekete szövegtestben feltűnő vörös szedés jelzi, ami remek ötlet, de talán nem ártott volna rögtön az elején az olvasó tudomására hozni: én a 20. oldal környékén jöttem rá, hogy nem esetleges kiemeléseket vagy puszta díszítést látok, hanem unortodox jegyzetjelöléseket, de onnantól működött a dolog. Az illusztrációk bőségesek és szervesen (igen, rám is hat az LTI!) illeszkednek a szövegbe. Mindez, ha jól értelmezem („A kötetet tervezte, szerkesztette, sajtó alá rendezte, az illusztrációkat válogatta, az utószót írta, további jegyzetekkel ellátta, illetve a mutatót összeállította”), Kiss Barnabás munkája, őszinte elismerésem.

Remek, elszomorító, hasznos, furcsa, izgalmas olvasmány Klemperer könyve. És – mikor a műfaját próbáltam meghatározni, ez kimaradt, hiszen nem magáról a szövegről, hanem annak aktuális kontextusáról, a mi valóságunkról szól – egyfajta túlélési kézikönyv is. Egy zombiapokalipszis idején persze alighanem kevés haszna lenne, de abban mindenképpen segítene, hogy dekódoljuk és elhelyezzük a mindenfelől felhangzó morgásokat és hörgéseket.