Hogyan váljunk zsarnokká / Netflix
2021.10.13.

Ülünk a képernyő előtt és vonogatjuk a párhuzamokat. Szó se róla, ismerjük ezeket a módszereket már rég, mégis most egy csokorban és történelmi perspektívában látva őket nyugtalanító érzés fogja el az embert. TÓTH IVÁN ÍRÁSA.

Donald Trump elnökségének második évadában a totalitárius rendszereket kutató jeles amerikai történész, Timothy Snyder úgy vélte, legfőbb ideje megosztani gondolatait a zsarnokságról. A 20. század történelméből tallózva – elsősorban honfitársai politikai immunitását erősítendő – húsz rövid fejezetben gyűjtötte össze, mit kell árgus szemekkel figyelni és tenni ahhoz, hogy ne tapasztaljuk meg, milyen egy zsarnok uralma alatt élni. A How to Become a Tyrant alkotóinak sikerült Snyder húsz pontját egyetlenegyre redukálni: légy te magad a zsarnok, s meg van oldva minden – végtére is a támadás a legjobb védekezés. Ám zsarnokká válni sem egyszerű; bizony ezt a szakmát is tanulni kell. S lehet-e jobb tanítómesterünk a történelemnél, főleg, ha az Peter Dinklage alias Tyrion Lannister hangján szól hozzánk?
 

Absolute power. Come on. You know you want it. You just don’t know how to get it. But I do. There’s a playbook…” – kezdi a Király Segítője jellegzetes, kissé cinikus hangján, miközben pörög a nyitó képsor, díszlépésben masírozó katonákkal, hatalmas fegyverekkel, rajongó tömegekkel. Mi ez, ha nem az a bizonyos big hook, amelynek fontosságát a kreatívírás- és forgatókönyvíró-kézikönyvek nem győzik hangsúlyozni? Az évadkezdő narratív horog a tévésorozatok jól ismert kelléke, hozzászoktunk, mint hal a kukoricacsalihoz, de történelmi dokumentumfilmekben ritkán találkozhatunk vele, ha egyáltalán. Engem mindenesetre – az árulkodó cím ellenére – nagyon meglepett, és be kell valljam, elég hamar, már Dinklage elnyújtott come onjánál mosolyogva ráharaptam, s nem is eresztettem el a sorozat végéig, még ha a hat epizód alatt azért elő is fordult, hogy ficánkoltam kicsit. Abban, hogy ilyen könnyű zsákmánynak bizonyultam – noha általában komoly fenntartássokkal nézem a történelmi dokumentumfilmeket –, nyilván az is közrejátszott, hogy bár hallottam róla, nem olvastam a sorozat alapjául szolgáló Diktátorok kézikönyve című művet, melynek egyik szerzője a sorozat alkotói gárdáját erősítette. Szóval az újdonság erejével hatott ez a cinikus regiszter, ez a konvencióbontó (-sértő?), és egészen sajátos befogadói pozícióba navigáló machiavellista narráció, ami, azt hiszem, a legfőbb erénye és egyben az Achilles-sarka is a sorozatnak. Sokat nyomott a latban az is, hogy a komoly téma ellenére a megszólaló szakemberek partnerek voltak ebben a szokottnál fesztelenebb, szellemesebb ismeretterjesztésben, sőt, láthatólag kifejezetten élvezték a szakértést. Mondok egy példát. Miközben a kamera éppen a – papírpohár méretéből ítélve – café lattéjébe kortyoló, egyébként a dokus műfajban régi motorosnak számító Guy Walters angol történészt mutatja, ezt halljuk: „Now before we go on, I’m going to let this guy tell you about the conspiracy theory Hitler was selling.” Mire történészünk összedörzsöli tenyerét, kissé előredől, és már mondja is. Ezek a narrációs mesterfogások és az azokat illusztráló, nyomatékosító képek, bevágások hol a Man of Steel rajzfilmsorozatból, hol valamelyik amerikai üdítőital reklámfilmjéből azonban nem lennének elegendők, hogy a fotelhez vagy a kanapéhoz szegezzék a nézőt. Fontos a „hogyan”, de azért a „mit” sem érdektelen.
 
A playbook hat jó tanáccsal szolgál a zsarnok-aspiránsoknak, vagyis nekünk: (1) ragadd meg a hatalmat, (2) tartsd meg (azaz számolj le riválisaiddal), (3) használj terrort, (4) te szabd meg, mi igaz és mi hamis, (5) építs fel egy új társadalmat és (6) uralkodj az örökkévalóságig. Azt, hogy hogyan lehet mindezeket a leghatékonyabban megvalósítani, egy-egy diktátor munkásságából vett szemléletes példákon keresztül tudhatjuk meg. A példákat Adolf Hitler, Szaddám Huszein, Idi Amin Dada, Sztálin, Moammer Kadhafi és a Kim-dinasztia tagjai, Kim Ir Szen, Kim Dzsongil és Kim Dzsongun szolgáltatják. Az alkotóknak nem lehetett könnyű dolga a szereplőválogatásnál, hiszen a 20. (és a 21.) század történelme bővelkedett rémségesebbnél rémségesebb türannoszokban. Bizonyára lesznek olyanok, akik hiányolják majd a csak epizódszereplőként felbukkanó Mao Ce-tungot, Benito Mussolinit vagy Pol Potot a listáról, mégis azt gondolom, a casting jól sikerült, s a hat, illetve a Kim-családdal együtt nyolc kiválasztott (akik egyébként maguk is meg voltak győződve ezen státuszukról) nagyszerűen rajzolják meg a zsarnokok profilját, és nem utolsósorban azt, hogy mi vár ránk, ha esetleg hatalomra segítünk egy ilyen fickót. Mert mint a történész szakértők is hangsúlyozzák, küldetéstudat ide vagy oda, egyedül azért nem megy.
 

A zsarnokok legfontosabb karakterjegyei mellett – mint a nárcizmus, a messianizmus, a megalománia, a szadizmus és egyebek – sok apró érdekességre is fény derül a sorozatban. Például a Hitler-bajusz titkára vagy Kim Dzsongil filmes múltjára. Persze nem ezek a kis színesek állnak a középpontban, hanem a rémtettek és az ezekből levonható, mondjuk úgy, módszertani elvek, melyek nem kevésbé ijesztők. Csak néhányat sorolok föl. A sorozat bemutatja, hogy a diktátorok – Hitlertől kezdve Szaddámon át Idi Aminig – hogyan aknázták ki az emberek haragját, irigységét, kapzsiságát, hogyan alakították ki támogatóbázisukat gyűlöletkeltéssel és bűnbakkereséssel; miképpen sajátították ki nemzetük erőforrásait, és építettek fel kleptokráciát. Közös metszet még a történelemhamisítás, a cenzúra, az állampolgárok megfigyelése és a gyermekek indoktrinálása. De az is kiderül ezekből az életpályamodellekből, hogy a zsarnokok, ha kell, legközelebbi harcostársaikat vagy akár rokonaikat is feláldozzák hatalmuk oltárán.
 
Ülünk a képernyő előtt és vonogatjuk a párhuzamokat. Szó se róla, ismerjük ezeket a módszereket már rég, mégis most egy csokorban és történelmi perspektívában látva őket nyugtalanító érzés fogja el az embert, ha szétnéz maga körül a nagyvilágban – vagy kis hazánkban. Az a benyomásunk támadhat, hogy Hegelnek csak részben volt igaza, mikor azt mondta, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből. A többség lehet, hogy nem, de vannak, akik igenis tanulnak, méghozzá szorgalmasan, szisztematikusan, akkurátusan, és a(z okulni nem akaró) többség kárára.
 
Egy kiváló amerikai történészprofesszort egyszer arról hallottam beszélni, hogy a hallgatói nem igazán tudják, ki volt Hitler, és – ami a nagyobb baj – nem is nagyon érdekli őket. Nem érzik ugyanis relevánsnak a múltat, legalábbis a régmúltat; Hitler nekik már régiség. Nem tudom, hogy a professzor túlzott-e. Én azt hiszem, vagy remélem, hogy igen. Mindenesetre a 2016-os amerikai választások és Snyder könyve is arra figyelmeztet, hogy túl sokan súlyos amnéziában szenvednek, és nem csak az Egyesült Államokban. (Minap olvastam, hogy felmérések szerint az oroszok majd’ kétharmada Sztálint tartja a legjelentősebb orosz történelmi személyiségnek.) Az olyan dokumentumfilmek, mint a How to Become a Tyrant formabontó frissességükkel, ötletességükkel segíthetnek, hogy enyhítsék az emlékezetvesztést, és erősítsék nemcsak a Netflix-es sorozatokon és a Trónok harcán felnövő fiatalabb generációk, de az idősebb nemzedékek immunrendszerét is. S ezzel tulajdonképpen abszolválják a história egyik legfőbb követelményét, a hasznosságot. Ráadásul még szórakoztatóak is, ami szintén nem áll távol a históriától. Igaz, a szórakozás, illetve a szórakoztatás, ahogy arra már a régiek is felhívták a figyelmet, csapdákat is rejthet magában, mint például a hatásvadászatot, amit egyszer-egyszer azért a How to Become a Tyrant alkotói is elkövetnek.
 
Mint említettem, a narráció talán a legkülönösebb és legszórakoztatóbb eleme a sorozatnak, amely üdítő színfolt a történelmi dokumentumfilmek elképesztő dömpingjében. A cinikus hangvétel azonban számos csapdahelyzetet teremt. Az elsőt azzal, hogy olyan témák tárgyalásánál, mikor emberek millióinak az elpusztításáról, testi és lelki megnyomorításáról esik szó, nagyon nehéz megtalálni a helyes mértéket, hogy meddig mehetünk el a cinizmusban, anélkül, hogy érzéketlenekké vagy ízléstelenekké válnánk. Megítélésem szerint ezt a kötéltáncot az alkotók többnyire jól oldották meg, s nemigen lépték át a jó ízlés határát – bár a tűrésküszöbe nyilván mindenkinek más. A második csapdahelyzet, hogy az ilyen, erősen stilizált narrációk és az azt támogató szakértői vélemények hajlamosak néha a tényeket hatásvadász frázisokkal pótolni. Ez itt is előfordul. Mire gondolok? Vegyük például a sorozat lezárását. A szaktörténész összefoglalva a hat epizód tanulságait felteszi a kérdést, hogy kiből lehet zsarnok, majd megadja a számára is lehangoló választ: bárkiből. Kétségtelenül ütős befejezés, és harmonizál a narrátor „Ready to take your shot?” zárszavával, a valósággal azonban már kevésbé. És erre éppen a pszichológus kolléga mutat rá mindjárt az első epizódban azzal, hogy leszögezi, a potenciális zsarnokok nagyon különböznek a hétköznapi emberektől, legtöbbjük ugyanis kóros nárcizmusban szenved (és még sok másban). A bárkit, vélelmezem, inkább úgy kellene értenünk, hogy olyanokból is türannosz vállhat, akikről sosem gondolnánk. Lásd például Hitlert, akiről sokak egyöntetű véleménye volt, hogy jelentéktelen figura. Ilyen kóros személyiségjegyekkel azonban nem sokan futkároznak az utcán, még akkor sem, ha mint azt sokan állítják, az önimádat társadalmában élünk. Érdekesebb kérdés talán, hogy melyek azok az antropológiai állandók, melyek lehetővé teszik, hogy az a néhány „bárki” – újra és újra – élet-halál ura legyen egy társadalomban. Erre a kérdésre azt a választ kapjuk, hogy „szeretjük, ha uralkodnak rajtunk”. Ám ettől a választól sem leszünk sokkal okosabbak. Félreértés ne essék, nem a mélyfúrásokat hiányolom, csak az árnyaltabb fogalmazást vagy a gondolatébresztő kérdésfelvetéseket.
 
De nem akarok sokat fanyalogni, mert az igazság az, hogy gondolatébresztésből is akad bőven a sorozatban. Elgondolkodtató például, hogy Ugandában a fekete őslakosság jelentős része, miután zöldlámpát kapott „Big Daddy”-től, azaz Idi Amintól, hasonló ujjongással és kárörömmel fogadta és hajtotta végre az országban élő ázsiai kisebbség kiakolbólítását, mint néhány évtizeddel korábban egy másik kontinensen a fehérek tömegei a zsidók kisemmizését. És hogy mi lehet a tanulság? Nem tudom. Spiró György szavai illenének tán ide: „Az emberiség a természet része, és sem jobb, sem rosszabb nem képes lenni annál, mint amilyen. Ezzel kell beérnünk, bármennyire fáj is.
 
Miközben azon gondolkodtam, hogyan foglalhatnám össze frappánsan a vegyes, de alapvetően pozitív benyomásaimat a sorozatról, eszembe jutott Nádasdy Ádám egyik története édesapjáról. Nádasdy Kálmán Kodály-tanítvány volt, nem rajongott a magyar nótáért. De ha jól húzták, akkor elismerően csak annyit mondott: „Ha ezt, akkor így.” Én sem mondhatok mást.
Szerző: Tóth Iván