Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖZÉPKORI IGAZSÁGTÉTEL EGY NŐ BECSÜLETÉÉRT

Az utolsó párbaj
2021. okt. 12.
Ridley Scott középkori eposza két férfi évtizedes szembenállását és egy nemi erőszak valós történetét meséli el, miközben tolakodó politikai üzenet nélkül talál párhuzamot a jelennel. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.
1386. december 29-én Párizs mellett megvívták Franciaország utolsó párbaját. Természetesen a sértett főurak még számtalanszor álltak ki egymás ellen ezután is, de ez volt az utolsó törvényes párbaj, ami peres ügyet döntött el. Az utolsó párbaj is ezzel a mozzanattal indít, de aztán még két órát kell várni, hogy kiderüljön, ki lesz a győztes, és hogy egyáltalán mi a sérelem tárgya.
 

Ebben a köztes két órában ugyanazt az évtizedes konfliktust mutatják meg három szemszögből – ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Az utolsó párbajban egyharmad filmet adtak el egy teljes film áráért. Ez akár önismétlő is lehetne, mert a történetek között vannak átfedések, de a nézőpontok szubjektívek, így mindenki kicsit másképp emlékszik az eseményekre, és mindegyik történet új megvilágításba helyezi a korábbiakat. És mégis, sokkal érdekesebb lehetne, ha még szubjektívebben mutatnák be az emlékeket, mert nincs mindig lényegi eltérés az elbeszélések között.
 
Ennek a struktúrának köszönhetően viszont biztosra mennek, hogy megértessék a szövevényes hatalmi viszonyokat, ki kinek a hűbérese, vazallusa, unokatestvére, ami egy ilyen évtizedes konfliktusnál elengedhetetlen. Mindenki a saját történetének főszereplője, és önmagát mindenki feddhetetlennek látja, ami nincs teljesen összhangban azzal, ahogy a környezetük látja őket; ez segít elmélyíteni a karaktereket. A sértettek közti ellentét is árnyaltabbá válik, ami mögött eleinte nincs egyetlen jól körülhatárolható ok: az események laza láncolata vezet a viszony elmérgesedéséhez.
 
Az egész egy földdarabbal kezdődik. A nemesi származású, ám faragatlan Jean de Carrouges-nak, akit a sebhelyes arcú, Bundesliga-frizurás Matt Damon alakít, sem fiú örököse, sem elég jövedelme nincs, ezért jobb híján feleségül veszi egy árulónak bélyegzett nemes lányát, Marguerite-et (Jodie Comer). A feleség hozományának része egy értékes földbirtok, ám ezt Carrouges apósa még azelőtt elveszíti, hogy vejének adhatná. Carrouges ettől dühbe gurul. Megtudja, hogy egykori jóbarátja, a paraszti származású, ám rendkívül művelt Jacques Le Gris (Adam Driver) közbenjárásának köszönhetően sajátították ki a földterületet.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A kettejük közötti párbajhoz mégsem ez az összetűzés vezet, hanem hogy Le Gris halálosan „beleszeret” Carrouges feleségébe (értsd: megkívánja őt). Le Gris végül arra vetemedik, hogy Carrouges távollétében felkeresi annak feleségét, és megerőszakolja. Legalábbis a feleség ezt mondja, de Le Gris állítja, hogy ez nem igaz, vagy ha mégis, akkor az szigorúan Marguerite beleegyezésével történt.
 
Itt válik világossá, hogy a film nem a középkori birtokvitákról szól valójában, hanem a férfiak kiváltságairól és a nemi erőszakról, amikor egyik félnek sincs bizonyítéka, így minden azon múlik, hogy a bíróság kinek hisz – általában annak, akinek nagyobb a hatalma. A film nem kezd az igazság relativizálásába, nem áll gyáván középre, hanem egyértelműen igazságot tesz: harmadikként Marguerite szemszögét mutatják be, ami nem egyfajta igazság, hanem ahogy a fejezetcím is mutatja: „az” igazság.
 
Marguerite-nek van lehetősége jogorvoslatra, de ha a világi bírósághoz fordul, akkor az őt megerőszakoló férfi jóbarátja, Pierre d’Alençon hűbérúr fog dönteni a kérdésben, az ítélet tehát borítékolható. Őt a platinaszőke, Vágó István-szakállú Ben Affleck játssza, aki lubickol a megvetendő figura szerepében, és az erős színészgárda ellenére is ellopja a show-t.
 
Marguerite ezért inkább az egyházi bírósághoz fordul, ami ugyanúgy elfogult férfiakból áll, de itt legalább van egy minimális esélye megnyerni a pert. Itt Isten akarata dönt, vagyis amelyik férfi túléli a párbajt, annak van igaza. Ha Marguerite férje meghal, akkor őt magát is elevenen égetik el. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen rendszerben hányan választják inkább a hallgatást, mint a biztosnak tűnő halált.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az utolsó párbaj jelenkori relevanciája nyilvánvaló, még sincsenek otrombán beleerőltetett politikai áthallások vagy eltúlzott #MeToo-párhuzamok. Marguerite nem egy bosszúálló girlboss, aki egycsapásra felszámolja a patriarchátust, de mégis több bajba jutott leánykánál, aki arra vár, hogy megmentse egy férfi, ami nem kis részben Jodie Comer visszafogott, de hatásos alakításának köszönhető.
 
Marguerite tragédiája nemcsak az, hogy nőnek született, hanem hogy okos és művelt is, így társaival ellentétben tudatában van az őt körülvevő világ igazságtalanságának, amiben neki mindig sokadrangú szerep fog jutni azon túl, hogy fiú örököst szüljön az urának.
 
Pátoszt itt hiába keresünk, a középkor mítoszrombolását ez a film is folytatja, amiben nincsenek szentek, sem hősök, csak féktelen orgiák és igazság nélkül maradt áldozatok, de ebben a témában a Trónok harca óta nehéz radikálisnak tűnni.
 
Ridley Scott a régi iskolát követi: nincs meditálás és művészkedés, sem hivalkodó vizuális megoldások, mindent alárendel a történetnek és a karaktereknek. A stilizáltság kimerül annyiban, hogy valamiért mindig tél van. A képi világ elsőrangú, egyedül a csatajeleneteket érheti kifogás, amikből ugyan nincs sok, de azok nehezen követhetőek a darabos vágás miatt.
 
A forgatókönyvet Nicole Holofcener, Ben Affleck és Matt Damon írta Eric Jager könyve nyomán. Damonnek és Afflecknek ez az első közös írása az 1997-es Good Will Hunting óta, ami akkor elhozta nekik az áttörést és a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Ez meg is magyarázza, hogy kerülnek ők ketten ebbe a szokatlan szerepbe, és elsőre valóban karakteridegennek hat, ahogy amerikaiként játszanak franciákat, ám az alakításaik vannak annyira meggyőzőek, hogy hamar el lehessen vonatkoztatni a korábbi szerepeiktől. Adam Drivernél ilyen aggályok nem voltak, róla mostanra kiderült, hogy nagyjából bármit el tud játszani.
 
Összességében Az utolsó párbaj minden komótossága ellenére érdekfeszítő marad a közel két és fél órás játékidőben, de az már kétséges, hogy van-e benne annyi jelentésréteg, ami indokolttá tenné a többszöri újranézést. Ezt majd az idő eldönti, annyi azonban biztos, hogy bár Ridley Scott bő negyven éve forgat kosztümös filmeket, még mindig tud újat és érdekeset mondani a műfajban.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek