Most is, mint annyiszor, Horváth Csabának sikerült meglepnie és elámítania. Megszokhattuk, hogy a Forte Társulat előadásaiban a színészek csupán egyféle eszközt, tárgyat vagy tárgycsoportot használnak, s ezekkel szinte mindent ki tudnak fejezni. Zöldségek, szőnyegek, bambuszbotok, bálák, csontok után most különböző méretű és alakú (a négyzettől a keskeny és széles téglalapokig), gyönyörűen polírozott, rétegelt fenyőfa-lemezek az előadás „szereplői”.
 Jelenetek az előadásból |
A színpadot barna árnyalatú, linóleum kinézetű és ragasztott parketta mintázatát idéző alapszőnyeg borítja, amiről akár a japán színpadok tükörsima padozatára is asszociálhatunk. A falapok vagy konkrét tárgyként funkcionálnak (például földre helyezve járólapokat, az egyik csúcsán megforgatva ajtót, felállítva falat, kerítést, sőt, hordót jeleznek, kettőt T-alakban elhelyezve ágyat alkot), vagy emberek közötti viszony leképezésére szolgálnak (leggyakrabban az egymástól való elszigetelődés képi kifejezői). Ez a látványvilága a Misima Jukio színműveiből készült előadásnak.
A szerző, aki a Nobel-díjnak többször volt várományosa, a modern japán irodalom különös, ellentmondásos életű alkotója. Egyszerre volt testépítő, kendó-harcos, konzervatív gondolkodású családapa, színész, homoszexuális, nacionalista császárhívő. 1970-ben, negyvenöt éves korában, miután maroknyi magánhadseregével sikertelen katonai puccsot hajtott végre, harakirit követett el. Íróként a japán és a nyugat-európai kultúra közötti, sokáig áttörhetetlennek tekintett fal lebontását tekintette egyik fő feladatának, ami azt jelenti, hogy munkásságában a két irodalmi hagyomány ötvözésére törekedett.
Drámaszerzőként megújította és kortársivá tette a hagyományos japán műfajokat. Negyven regényt, húsz-húsz kötetnyi elbeszélést és esszét, valamint számos drámát írt. Darabjai közül a Sade márkiné és a Barátom, Hitler a legismertebb. Nálunk az előbbiből hat bemutatót tartottak, s az utóbbit is előadták Jámbor József rendezésében, aki szerkesztője és gondozója volt az író színműveiből készült kötetnek. A Barátom, Hitler és Madame de Sade (Napkút Kiadó, Budapest, 2014) című válogatás tíz modern nót, két klasszikus nyelven írt kabukit, egy kabuki-krimit, négy singeki (európai stílusú)-drámát, egy modern kjógent és két egyfelvonásost tartalmaz. Ezekből választott ki négy darabot Horváth Csaba.
 Nagy Katica és Földeáki Nóra |
Az estet Az elcserélt legyezők című modern nó-darab nyitja. A nó lényege, hogy „halandó emberek ébren vagy álmukban megidézett vagy önszántukból megjelent természetfölötti lényekkel vagy elhunytak szellemével szembesülnek” (Jámbor József). A nó-drámák túlnyomó többsége a múltban játszódik, de van úgynevezett jelenidejű (genzai-no) is. Misima Jukio darabja ebbe a típusba sorolható, ennek újragondolása.
Két nő a főszereplője, Dzsicuko festőnő (Földeáki Nóra) és Hanako (Nagy Katica). A fiatal lány szerelmesével, Josióval (Widder Kristóf) az örök hűség jeleként legyezőt cserél, mielőtt a férfi hosszú útra indul. Hanako beleőrül a várakozásba, Dzsucikót pedig elbűvöli a szenvedő lány szépsége. A festőnő művészetét gyökeresen megváltoztatja a szeretete rabjává tett Hanako. Hiába jön meg Josio, Dzsuciko megakadályozza a fiatalok találkozását, ám ettől mindhármójukon végletesen eluralkodik a magány. A történet elsősorban monológokon keresztül rajzolódik ki, a szereplők között alig történik fizikai érintés, a mozgás egyszerre naturális és stilizált. A darab is, a színészi megjelenítés is a sejtetésre épül, a tényeket ugyan közlik, de az érzelmek lefojtva vagy rejtve maradnak.
Tulajdonképpen ennek a műnek a témáját is tekinthetjük családinak, de a második és a negyedik drámáé ténylegesen az. Ezek európai stílusúak, nincs a hagyományos japán drámák között előképük, azaz nem átdolgozások, és Japánban éppen úgy aktuálisak lehetnek, mint bárhol a világban. A II. világháborút követő erkölcsi válság lenyomatai ezek, amelyekre jellemző – akárcsak az első nó-darabra –, hogy a felszíni események és párbeszédek mögött, lelki síkon zajlanak az igazi történések.
A világítótorony, a második történet egy Phaedra-parafrázis. Iszakóba (Földeáki Nóra), a részeges Jukicsi (Fehér László) második feleségébe beleszeret az első házasságból való fiú, Noboru (Horkay Barnabás). Ezt a titkolt vonzalmat a fiú húgának, Maszakónak (Nagy Katica) szemszögéből látjuk, aki barátnőjével, Dzsunkóval (Widder Kristóf) osztja meg bánatát. A jelenetre – de az egész előadásra is – igaz József Attila sora: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Az asszony és a fiatalember kerülgeti egymást, nem mernek az érzelmeikről beszélni, más témákba menekülnek, hárítanak, de az utalások, a színészek közötti interakció egyre perzselőbb vágyakról árulkodik.
 Widder Kristóf, Fehér László és Pallag Márton |
A fiút és mostohaanyját többnyire egy közöttük lévő deszkalap választja el egymástól, amit többnyire az asszony tart maga elé védekezésül. Kapcsolatuk érzelmi csúcspontját metaforikus kép fejezi ki: a földön fekvő asszony hasára-mellére helyezett falapon a vállára támaszkodva függőlegesen áll a szerelmes ifjú. Érzelmeik végső elszabadulásakor eltűnik közülük a fizikai gát. A lány és az apa leskelődését az ajtóként használt falapok mögüli hallgatózás jelzi, az apa részegsége nem naturális mozgásban, hanem szintén a falapokkal való játékban jelenik meg.
Az égő ház egy család széthullásának állapotrajza. Az értelmiségi férjet (Pallag Márton) megcsalja a felesége (Földeáki Nóra) az albérlőjükkel (Fehér László), aki különben a lányuk (Nagy Katica) udvarlója. Amikor az asszony elmondja urának, hogy megcsalja, a férfi ezt nem hajlandó tudomásul venni. Képtelen szembenézni azzal, hogy nemcsak a házassága kerül válságba, hanem a lányát is elveszíti. Törvényszerű a vég: az öngyilkosságba menekülés, a ház felgyújtása.
A negyedik darab egy kjógen, azaz komikus-szatirikus közjáték. A klasszikus nó-előadások öt vagy három nó-darabot foglalnak magukba, amelyek közé ékelődnek a kjógenek. A klasszikus görög drámaciklusokra emlékeztető szerkezet (ahol három tragédia után következett egy szatírjáték) jelenik meg Horváth Csabánál is, de nem a kjógen a zárótétele az előadásnak, hanem – miként a nóban – a darabok között, és dramaturgiailag olyan helyen van, ahol a két súlyosabb mű hangulatát oldja, az utolsó drámát pedig ellenpontként előkészíti.
 Horkay Barnabás |
Misima Ízletes méreg című kjógene nem japánul íródott, hanem angolul (az író nem is szerepeltette műveinek japán gyűjteményében), ugyanis amerikai tartózkodásakor ezzel szeretett volna betörni az ottani színházi életbe. Ennek a műnek van japán irodalmi előzménye, de a szerző „aktualizálta”, azaz a kapzsi földesúr és két szolgája közötti konfliktust áthelyezte Amerikába. A földesúr helyett Raszputyinov orosz emigráns régiségbolt kereskedő az, aki megtiltja segédeinek, Keith-nek és Chiznek (e nevek Misima amerikai menedzserei nevére utalnak), hogy megdézsmálják egy nagy hordóban tartott és féltve őrzött kaviárját. Természetesen a segédek elfogyasztják a csemegét, és átverik a munkaadójukat.
Az előadás végén a színpad hátulján egymás mellé áll a hat színész, közöttük-egy-egy embernagyságú falap. Ez a „fal” lassan elhajlik jobbra, aztán balra, bármikor eldőlhet az egész. De nem. Az egyik szélről eltűnik a színész, és csattanással földre esik az őt a társától elválasztó falap. Ez az epizód ismétlődik, jobbról és balról kihullnak az emberek és a falak. Egy falap marad, ami eltakarja az utolsó színészt. Csak a deszka felső éle fölött áttartott és lelógatott kéz és kar látszik, hosszan. Mintha egy japán festett táblaképet látnánk. Aztán eltűnik a kéz, és ledől az utolsó tábla is.
A táblakép-asszociáció nemcsak a záró képben kerül elő, hanem az előadás során többször is, hiszen a rendező gyakran kimerevíti a pillanatot, szinte megállítja a cselekményt, s ilyenkor a zárójelenethez hasonló, festményszerű állókép születik. Ezek festőisége elsősorban Benedek Mari jelmezeinek köszönhető. A tervező erős színeket használ, a ruhák színfoltjai és a monokróm díszlet kontrasztot képez, és hangsúlyossá teszi a szereplőket. Földeáki Nóra harsány zöld vagy vörös ruhája, Pallag Márton szilvakék, szűk öltönye, a férfiak tarka, virágos vagy virágokra emlékeztető mintájú ingjei a figurákat és a szituációkat egyaránt karakteresen jellemzik.
 Fotók: Gáspár Gábor. A képek forrása: Szkéné Színház |
Horváth Csaba következetesen építi társulatát. Egyrészt fokozatosan terheli a meglévő színészeit, és épít be produkcióiba újakat. Ebben az előadásban is a Forte három generációja szerepel. Földeáki Nóra képviseli az alapítókat, Nagy Katica pedig lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Nagy Katicát mostanában több színház igen különböző típusú előadásában lehet látni, s minden szerepében kitűnik erős egyénisége, energikussága és hol lefojtott, hol vad szenvedélyessége. Ezek jellemzik ebben az előadásban is, ugyanakkor fizikai állóképességéről és ügyességéről szintén tanúbizonyságot tesz. Földeáki Nóra három igen eltérő jellemű asszonyt formál meg, de nemcsak különbözőségüket mutatja meg, hanem női mivoltukból adódó közös vonásaikat is. Mindhárom figura szenvedélyek viharait éli át, ám ezekből a külvilág csak igen keveset tudhat. Az első és negyedik darabban az ő alakján keresztül látjuk az eseményeket, ennek megfelelően figurája cselekvő helyzetben van, míg a második jelenetben a titkolt szerelem minden rezzenését kell ábrázolnia. A színésznő az érzelmek elfojtásának és kitörésének sok-sok árnyalatát képes megmutatni.
A feladatok zöme a második generáció alapembereire, Fehér Lászlóra, Horkay Barnabásra, Pallag Mártonra és Widder Kristófra hárul. Mindegyikük többször igazolta, hogy nemcsak a mozgás, hanem a komplex figuraábrázolás is erősségük. Mindennek újabb bizonyítékát adták most is. Ők is nagyon különböző karaktereket játszhatnak el, s akkor is színen vannak, ha nem szöveges szerepük van. Horkay a reménytelenül szerelmes fiú alakjának megformálásakor eddigi pályájának legösszetettebb, legnehezebb szerepében színészileg is, bravúros fizikai teljesítményével is remekel. Widder, Fehér és Pallag elsősorban a kjógenben ellenállhatatlan. Az Ízletes méregben mindhárman a szélsőséges karikírozás eszközeivel élnek, kiteljesítve az egész előadásra jellemző stilizációt. Különösen Pallagnak van módja arra, hogy mozgásával kifejezze figurája lényegét. Ahogy az egymástól viszonylag távol lefektetett „köveken” józanul és pöffeszkedve, részegen vagy becsapottan végigmegy, az tanulmányértékű.
Horváth Csaba produkciói legtöbbször azonnali hatást váltanak ki: nemcsak a szereplők fizikai teljesítménye nyűgözi le a nézőt, hanem előadásainak mondandója is gyakran letaglózó erejű. Az égő ház csak részben ilyen. A családok széthullása, az egyedüllét és egyedülmaradás, a társadalmi konvencióknak való megfelelési kényszer okozta traumák nem biztos, hogy látványos külsőségek közepette okoznak problémákat, de okoznak. Ezek megmutatása és feldolgozása az előadásban fedetten történik meg, emiatt a hatása késleltetett. És hosszan tartó.