Dzsamál Hasogdzsi (Jamal Khashoggi) szaúd-arábiai állampolgár, a The Washington Post újságírója, számos twitter-követőt maga mögött tudó, a szaúdi szólásszabadság eszméjéért küzdő, házasodni készülő férfi 2018. október 2-án délelőtt korábbi házassága felbontását igazoló papírokért lépett be Szaúd-Arábia isztambuli nagykövetségének épületébe, menyasszonyát, Hatice Cengizt az épület előtt hagyva. 

 

Pár nappal korábban Hasogdzsi már járt itt: szívélyesen fogadták. Akkori távozása után — öt napot kértek a papír elkészítéséhez — azonnal értesítették a szaúdi koronaherceget. Újabb érkezésére alaposan felkészültek. A koronahercegség az öt nap alatt tizenöt embert küldött Isztambulba — köztük biztonsági főszakembert, orvost és közvetlen tanácsadót —, hogy a politikai ügyet megoldják. 

 

A követségen, Hasogdzsi második látogatásakor rögzített, utóbb az isztambuli hatóságok által leírt hangfelvétel szerint ekkortájt tette fel a kérdést a Mohammed bin Salman koronaherceg közvetlen irányítása alá tartozó orvos hivatalnok: „Megérkezett már az áldozati bárány?” Cengiz késő estig várta Hasogdzsit az épület előtt, aki soha nem távozott onnan saját lábán. Thrillerekbe illő a történet: egy követségen brutális módon megöltek egy újságírót. 

 

Bryan Fogel mozija a műfaji besorolás szerint dokumentum-thriller. A rendező korábbi filmje, az Ikarus az orosz élsport dopping-szituációját bemutatva a forgalmazóként mögé állt Netflixnek a cég első Oscarját hozta el. Dzsamál Hasogdzsi történetét is nagy apparátussal viszi színre Fogel: rengeteg embert szólaltat meg, fantasztikus drónfelvételeken mutatja be a helyszíneket (forgattak Isztambulban, Ankarában, Montrealban, Oslóban, Szaúd-Arábiában is), remek CGI megjelenítésekkel érzékelteti a twitter-világ mindennapjait. A film a Sundance Filmfesztiválon debütált, de Fogel korábbi sikerei ellenére nem haraptak rá a nagy filmforgalmazók. A Human Rights Foundation által finanszírozott mozi végül a Tom Ortenberg által alapított független cég, a Briarcliff Entertainment érdeklődését keltette fel. Hogy miért nem kellett a mű a filmforgalmazóknak, annak kevés köze lehet a film minőségéhez. A magyarázatot inkább olyan szerződésekben kell keresni, melyeket a mozilátogatást liberalizáló arab állam köt a forgalmazókkal, köztük például a Netflixszel. 

 

Hogy nem puszta feltételezések ezek, azt Jeff Bezosnak a filmben is taglalt esete is igazolja. Bezos az Amazon cégcsoport vezetője, a The Washington Post tulajdonosa, a világ egyik leggazdagabb embere. Korábban jó viszonyt ápolt a többnyire MBS-ként emlegetett Mohammed bin Salman koronaherceggel. Hatalmas közös üzlet is kilátásban volt, de Bezos a Hasogdzsi ellen elkövetett gyilkosság részleteit megismerve már nem kívánt ebben részt venni. Ekkor a sajtóban hirtelen témává lett Bezos titkos kapcsolata, s intenzív támadásba lendültek ellene minden online fórumon is — amit könnyen megtehetett egy olyan állam, mely fizetett trollhadsereget tart fenn azért, hogy a számára kedvezőtlen véleményeket elhallgattassa. Mint utóbb kiderült, MBS üzenete tartalmazta a kódot, mellyel Bezos telefonjára bejutott a szaúdiak által használt Pegazus 2.0.

 

A film lassan mutatja be Hasogdzsit, az embert a barátain és az életében fontos helyet elfoglaló embereken keresztül. Kettejüknek jut kiemelt szerep: Omar Abdulaziz 27 éves, Kanadában politikai menedékjogot kapott egykori szaúdi állampolgár az egyik, Hasogdzsi menyasszonya a másik. Abdulaziz maga is szabadgondolkodó és véleményalkotó — egyúttal a méhek hadserege ötletének szülőatyja. Már a film elején feltűnik egy tweet a „mit tudsz a méhek hadseregéről” hashtaggel, amit Hasogdzsi osztott meg, mondván, a méhek az igazság segítségével védik a hazájukat. A kétórás dokumentumfilm utolsó negyedében kapunk választ arra, hogy az üzenet mit jelenthetett.

 

Kirajzolódik a kép egy emberről, aki a királyi család belső köreibe tartozott, annak kommunikációs vezetője volt, majd támogatta azokat a szolid reformokat, melyeket a később ellenfelévé váló koronaherceg meg akart lépni. Idővel tisztázódott, mely pontokon térnek el céljaik, s a Hasogdzsira irányuló, veszélyesen nagy médiafigyelem, valamint az országban a szabad véleménynyilvánításra képes gondolkodók bebörtönzése hatvanévesen arra késztette Hasogdzsit, hogy búcsú nélkül hagyjon ott munkát, családot és barátokat, és kezdjen új életet Amerikában. Ott aztán magányát oldandó kezd ismét írni, s lesz a szaúdi kormányt belülről ismerő, de kívülről bíráló kolumnista, akinek cikkeire a Washington Postban, tweetjeire az online térben milliók kíváncsiak. 

  

Hogy az egyébként visszafogottan megfogalmazott, mégis erősen rendszerkritikus cikkek önmagukban elégségesek lettek volna-e ahhoz, ami történt, vagy kellett hozzá a tény, hogy ifjú szakadár barátjának twitter-hadseregét Hasogdzsi pénzzel támogatta — amiről, újabb meglepetés, az Abdulaziz telefonjára egy csomagküldő szolgálat linkjén keresztül érkezett Pegazus 2.0 segítségével tudhatott a szaúdi politikai elit —, ezt a filmkészítők a nézők fantáziájára bízzák.

 

A másik, szerelmi, de a váratlan halállal kényszerűen politikai aktivizmusba forduló szálon Hatice Cengizt, Hasogdzsi menyasszonyát követi a kamera, egészen mély pillanatokat teremtve. A sosem használt közös lakásba megérkező menyasszony szemrevételezi az ujjlenyomatvétel során a fekete por által hagyott nyomokat. Keresi halott jövendőbelije holmijait, beleül a még általa vásárolt, a megnyugvás szigeteként felfogott karosszékbe. Nem látunk könnyeket. De odaérezni őket. 

 

A két szál követése ugyanakkor kiegyensúlyozatlanság érzetét kelti: mintha nem tudnánk eldönteni, szerelmi szemszöget érvényesítsünk vagy politikait, szabadságharcot vívjunk vagy a romantikus élet szépségét és ennek elvesztését sirassuk. Mégis: hihetetlenül forrásgazdag alkotás ez, amit leginkább azok élvezhetnek behatóan, akiknek lehetőségük van a pause gomb megnyomásával végigolvasni a Hasogdzsi-gyilkosság idején a követség épületében készült hangfelvételek leiratát. 

 

A nemzetközi jog szempontjából is számos fontos részletkérdés kerül elő: hogy a követségek épülete éppen azért számít azon állam területének, amelyiké a követség, nem pedig azénak, ahol van, hogy egy esetleges összetűzéskor ne lehessen visszaélni a szuverenitással. Ez itt a visszájára fordult: közel két hétbe telt, mire a török nyomozóhatóságot beengedték az épületbe… 

 

Felvetődik az ENSZ és bármely nemzetközi szervezet erejére vonatkozó kérdés is. Ők ugyan megismerték és továbbították a török nyomozóhatóságok eredményeit, sőt a CIA vezetője is elmondta az amerikai szenátoroknak, amit isztambuli látogatása során hallott-látott-tapasztalt, ez azonban Amerikában arra volt elég, hogy a szenátus előbb megtagadja a szaúdiaknak küldött fegyverszállítmány útnak indítását, majd az elnöki vétó után mégiscsak elinduljon a küldemény. A nagy nemzetközi figyelem miatt ugyan látszat-eljárás kezdődött Szaúd-Arábiában, ahol többeket börtönbe zártak a gyilkosságért, de felmentették a koronaherceg közvetlen tanácsadói testületébe tartozókat, miként az isztambuli követség vezetőjét is. 

 

Pesszimista olvasatban úgy tűnik, hiába győzhetik le a méhek a legyeket — van olyan vastagbőrű csúcsragadozó, akinek nem okoz fájdalmat még néhány kasnyi méh sem. Optimista olvasatban azért lőnek ágyúval veréb helyett most méhre, mert mégiscsak felnőhet az a hadsereg és van, akinek az erejét a csúcsragadozók is félik.