A Negyedik. Dante pokla / Narratíva, Jurányi Ház
2021.12.14.

Tulajdonképpen mi, nézőtéri székünkben kuporgó vagy terpeszkedő restek volnánk a negyediknek besorolt jellemhiba hordozói, és ezen, hitvány éltünkön tehát, kellene változtatnunk. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Dante veretesen didaktikus és szédítően kozmikus művéből Garai Judit dramaturg és Hegymegi Máté rendező (valamint a Nádasdy Ádám által fordított alapanyaghoz verses szövegeket társító Peer Krisztián) ugyan megtartották a didakszist, ámde jórészt lemondtak a kozmikusságról. Jórészt, de nem egészen. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Hiszen a két túlvilági utazó szerepe a lehető legjobb kezekbe került az izgágaság és megrendültség pólusai között ide-oda szánkázó Bánki Gergely, valamint a szerepköréből fakadó segítőkészséget alkati kimértséggel elegyítő Hajduk Károly jóvoltából. Bár a két főhős itt és most nem kapott nevet – ami erősíti az előadás moralitásjellegét: az előbbi csupán az, akit kísérnek, az utóbbi meg az, aki kísér. Az előbbi embertani terepgyakorlatát segíti az utóbbi mitikus terepismerete.
 
Történelmi kortól és személyes történetektől megfosztott utazók ők, akik szereplőtársaikkal együtt szembesítik a nézőket a hét főbűn nem is annyira mitikusan megrázó, mint inkább didaktikusan temperált formáival, azaz hét orvosolható jellemhibával. Mégpedig két síkon: miközben a túlvilági vándorok felfújható és leereszthető, forgatható és előre-hátra tologatható mentőcsónakból szemlélik a pokolba taszított lelkek kínjait (akiknek a helyébe még akár a sötétben ülő nézők is beleképzelhetik magukat), addig a háttérben zenészként is működő Barna Lilla, Kárpáti Pál, Pető Kata, Radnay Csilla és Rohonyi Barnabás, továbbá a végül hozzájuk csatlakozó Bánki és Hajduk mai vagy közelmúltbeli történetekbe ágyazza az egyes jellemhibákat. 
 
A két moralitássík mellé társul a rossz tulajdonságokhoz igazított videóbejátszások látványsíkja (fény, video: Jankó Mátyás), amely viszont nekem, zenével megtámogatott (Tarr Bernadett) tetszetőssége ellenére, némiképpen zavaróan hatott: nem értettem, miért éppen a morálisan értelmezhetetlen óceáni állatvilágból vett jelenetekkel illusztrálják a morálisan kihegyezett emberi történeteket. Például már a legelején a tápláléklánc semleges logikáját megtestesítő cápával a haragot. (David Fincher Hetedik című filmjének nyomozó hőse például ezt a főbűnt alakította – meg is kapta szegény a magáét…) Persze, persze, állatmesék, állatos allegóriák, Aiszóposztól La Fontaine-en és Orwellen át egészen Yann Martelig, ismerjük, sőt szeretjük, vagy éppen nem szeretjük az ilyet. Én most, ebben a Narratíva-produkcióban, történetesen nem szerettem.
 
Hajduk Károly és Bánki Gergő
Hajduk Károly és Bánki Gergő
És ami a vállaltan didaktikus előadás tulajdonképpeni ajánlata: ne tekintsük feltétlenül bűnöknek embervoltunkból fakadó csúf cselekedeteinket, hanem inkább megváltoztatható jellemhibáknak. Valahogy úgy, ahogyan az Isteni színjátékban – bármennyire tisztelte is őt Dante, mégiscsak szükségszerűen – a pokol tornácára került Arisztotelész beszél a tulajdonságok és viselkedések középértékétől (meszotész) eltérő szélsőségekről (többek között a bátorsághoz képest a gyávaságról és a vakmerőségről). 
 
Egyrészt tehát inkább analitikusan, mintsem ítélkezve tekintenek A Negyedik alkotói az emberre, az emberi viselkedésekre, másrészt meg közel is hozzák azokat a hétköznapokhoz, leginkább azzal, hogy a saját történeteiket fogalmazták át a didaktikusan leegyszerűsített színházi térbe: egy-egy színész odaáll a kiemelt mikrofonhoz és elmond egy-egy épületes történetet arról, hogyan élte meg szenvedőként (utazóként, gyerekként, feleségként, bármiként) a főbűnökből levezetett jellemhibák valamelyikét. Ezek a történetek egyébként, bár kiváló színészektől halljuk őket, nem túl érdekesek. Épp annyira nem túl érdekesek, mint amennyire a hétköznapjaink történetei sem túl érdekesek – legalábbis Dante dús és bizarr meséihez képest. 
 
Persze a kisszerűség pokla sem feltétlenül kellemesebb, mint az Isteni színjáték mitikusan díszletezett pokla. Bár például a pokol második körébe került szerelmeseket jókora együttérzéssel fogadja Dante (Beatricéjét kereső szereplőként is, világteremtő elbeszélőként is). Mindenesetre az előadás felforgatta az eleve felforgatott hetes csoport sorrendjét: az első három jellemhiba (harag, pénzéhség, kevélység) utáni negyediket (jóra való restség) csak a második három (falánkság, testiség, irigység) után hozta. Egyrészt bizonyosan azért, hogy ne legyen túl mechanikus az ügymenet, másrészt meg talán azért, hogy minél nagyobbat szóljon a nézőknek szánt üzenet, amely egyenesen következik az előadás feltételezhető szándékából.
 
Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Jurányi Ház
Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Jurányi Ház
És természetesen az sem mindegy, hogy kiknek a pokláról beszélünk, az elkövetőkéről vagy az elszenvedőkéről. Merthogy Dante műve egyértelműen az előbbiek pokláról szól, A Negyedik meg inkább az utóbbiakéról. A visszaemlékező áldozatokéról. Ebben az értelemben terapeutikus. És emancipatorikus. És didaktikus. Ami, mármint a terápiásan emancipatorikus didakszis, a közösségi érzékenyítés szempontjából kifejezetten hasznosnak tűnik, ám művészi-esztétikai értelemben meglehetősen vegyes eredményhez vezet. Mert például a negyedik jellemhibát az előadás végére igazító dramaturgia jegyében meglehetősen negédes tartalmú és hangzású dalt hallunk Radnay Csillától, amelyet a csónakba szorult többiek néma áhítattal hallgatnak: a jóra való restség megváltoztatására intő szólam nemcsak a Bánki által alakított utazóhoz szól, hanem mindenkihez, így hozzánk, nézőkhöz is. Tulajdonképpen mi, nézőtéri székünkben kuporgó vagy terpeszkedő restek volnánk a negyediknek besorolt jellemhiba hordozói, és ezen, hitvány éltünkön tehát, kellene változtatnunk. A színház kimozdít a kényelmes székből, megmozgat.
 
És ha csak egyvalaki megmozdul, azaz elgondolkodik és változik az előadás után, már megérte. Bár az igazán komoly gondolkodás és változás csak igazán mély tapasztalatból fakadhat. Az igazán mély tapasztalatnak meg, legalábbis a művészet világában, nem feltétlenül kedvez a túl egyértelmű didakszis. Amelynek jegyében még a cápa táplálkozása sem szólhat másról, mint a megváltoztatandó emberi jellemhibák egyikéről. Ne legyen harag! Nincs harag.