Kúszik szegény Gloviczki Bernát a földön egy barna díszpárna után, amit egy látható damil mindig elhúz a feje alól. Tűri szegény, amíg tűrheti, közben felidézi tanára, Zsámbéki Gábor intését, „elemezni, elemezni”, de aztán fájdalmasan feljajdul: „mit lehet ezen elemezni?”

 

Hát semmit. Kékharisnyásan mondhatnám, hogy a zenét, a zörejekkel, hangokkal való összejátszást, de őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy volt-e zene vagy bármilyen zaj ebben a jelenetben.

 

Viszont az első és második – vagy az már a harmadik volt? – álomra jól emlékszem; zuhognak a példányok odaföntről a szegény rendező (?), Znamenák István köré, aztán betódul mindenki, ő meg rohan át a Stúdióba, ahol a párhuzamos előadásban, a 33 változat Haydn-koponyára címűben ő maga Haydn.

 

És amikor már mindenki a színpadon van, egy kollektív, sokszereplős álom veszi kezdetét, melyben kulturális töredékek flashelnek szaporán; Bicska Maxi, Liliom, Három nővér, Egy Duna-parti csónakházban, Hamlet, Sirály, Elnöknők, meg még a Jaj, cica… is. A következő álomban kinyílik mind a tizenhét ajtó, mind a tizenhét színész ott áll, és csingilingizik a Feketeország. Van tánc is: a fiatalok igazán jól tolják, de amikor Csákányi Eszter egy határozott mondattal (négybetűs szó is van benne, nem tűri a világháló) hátra parancsolja őket, és a két másik, harmincnál idősebb színésznővel, Takács Nóra Dianával és Bíró Krisztával az oldalán nekilát – na, ez aztán egy húha-jelenet, olyan álom, amiből föl sem akarok ébredni. De aztán ő is lelép, mert Haydn agyonnyomós mamáját adja odaát.

 

Sorjáznak az álmok, lehetne tán szavakba fordítani egyiket-másikat, de nem érdemes; legföljebb Keresztes Gábor zenéjére, hangjaira, zörejeire lehet kötni ezt-azt. Egyébként meg az Örkény Színház társulatának fiataljai, valamint jó néhány színiegyetemista dolgozik remekül és keményen, mert ezek az álmok valahogy mind kemény fizikai munkát igénylő látomások, és a kondíciónál csak a koncentráció fontosabb, mert ez a tizenhét ajtó, ez bizony minden álomban takkra nyílik-csukódik, lépnek ki és be, hogy mögöttük a keskeny folyosón még a gyorsöltözés is takkra meglegyen. Bámulatos, tényleg – és hangulatos is, noha én épp ilyesmiket nemigen szoktam álmodni, és nem irigylem azt, aki álmában breakdance-szel próbálkozik, és az istennek sem sikerül, viszont nagyokat esik.

 

Van olyan nézet, miszerint Bodó Viktor túlságosan szabadjára hagyta a 33 álomban az álmodozókat, és olyan nézet is van, hogy az álmok érdektelenek és/vagy unalmasak (főleg ha máséi). Mindazonáltal elég világos, hogy ezek az álmok, amelyekben sok füst, sok erőszak és sok kudarc árad, szépen tartanak egy olyan káosz felé, amely ébren is eléggé ismerős. Tanácstalanság van, amikor csak a bizonytalanság biztos, mert még azt is ki kell írni, hogy „Vége”, meg utána azt is, hogy „Ja, nem.” Pedig igen.

 

És mintha álmodnánk tovább, hasonló lágéban zajlik a Stúdióban az Esterházy-szövegből készült előadás, Kovács D. Dániel rendezésében. A hasonlóság nem merül ki abban, hogy a színészek jönnek-mennek, de még abban sem, hogy itt is Keresztes Gábor felel a zenéért-hangokért, és még abban sem, hogy ugyanaz a két dramaturg, Gábor Sára és Závada Péter gondozza a szöveget, ugyanaz felel a látványért, Schnábel Zita, Radványi Fruzsina, Nagy Fruzsina és Gyimóthy Noémi. A kötetlenség, az el- és felszabadultság, a rögtönzés látszata (és a látszat persze csal!) adja a szövetek hasonlóságát, meg talán a szakadozottság, ami az álmoknál természetes, a változatoknál már nem annyira.

 

Az Esterházy-szövegben – drámának nem nevezném, a szerző sem tette, amikor átnyújtotta a Bárka Színháznak (az akkori előadásról kritikánkat ld. itt – a szerk.) a példányt 2009-ben – feltárul az az anekdota, mely szerint Haydn fejét holtában elválasztották a testétől, és csak másfél évszázad múltán, a huszadik század közepén találkoztak újra, egy többedik sírfeltárás-újratemetés után. Ez persze csak apropó, de ember legyen a talpán, aki ezt a sztorit össze tudja rakni ebből az előadásból…

 

Melynek legnagyobb találata egy Esterházy-robot, Hoffer Károly remekbe szabott alkotása: beszél – mit beszél, beleszól, beleavatkozik, kommentál. A másik nagy belebeszélő a drága mama; Csákányi Eszter alakítása elégséges magyarázatul szolgál a zeneszerző szerencsétlenül alakult szerelmi életére.

 

Hanem van itt egy Angyal – nem álmodjuk, tényleg itt van: Borsi-Balogh Máté egyáltalán nem angyalszerű, nem röpköd, de pompásan egyensúlyoz a játéktér és a nézőtér között. Vicces, ironikus, tanácstalan, reflektált – és kapaszkodik a sörösdobozba. Esterházy kedvtelve nézné a játékát, és mosolyogna, ahogy mi is. A színész ugyanis flottul közlekedik abban a sávban, amelybe keskeny volta ellenére oly sok minden fér: harsány humor, finom önirónia, gátlástalanság és tétovaság…

 

A Rosenbaum-házaspár (Vajda Milán és Zsigmond Emőke) machinációi a koponyával itt nem kapnak különös hangsúlyt, pedig hát volt itt párnaciha, frenológia meg minden – Kovács D. Dániel rendezésében egy ionesco-i jelenet jár nekik, rókaprémmel, napszemüvegben. Znamenák, akiről tudjuk, hogy perfekt Esterházyban (ő volt a derékfájós Úr az Én vagyok a Te-ben) a múzsa-monológban remekel; múzsa mindenkinek kell, ha zenét szerez, ha ír, nincs is ennél evidensebb. Legfeljebb a „fényes, könnyű élet”, amiről Dés László énekel, ugye, és itt is fölemlegetik.

 

Ez a nyikhaj Mozart – naná hogy Patkós Márton – szemtelenül veti oda a mesternek, hogy „Papa, lenyomunk egy vonósnégyest?”, ketten, persze; és szemtelenségből rendezőileg is jutott az előadásba, amikor az énekes-jelölteket castingoló Haydn Takács Nóra Diána megint remek Whitney Houston dalára nemcsak fölveszi őt a kórusba, de azt is hozzáteszi, hogy ha netán tolókocsiba kerülne…, mint egy másik előadásban, a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban, ugye. A múzsa persze nem ő lesz, hanem a fiatal Luigia Polzelli, akit Józsa Bettina játszik.

 

A történetet pedig rakja össze ki-ki magának; mondom: színház haladóknak.

 

Az előadások adatlapja itt és itt található.