Néha egy film erényeit akkor vesszük észre, ha készül belőle egy rosszabb változat. Ekkor hirtelen rádöbbenünk, hogy az eredeti hány csapdát került ki, a rendező hányféleképpen ronthatta volna el az alapanyagot. Gustav Möller 2018-as minimálthrillere, A bűnös engem nem vett le a lábamról annak idején, viszont jelentős sikereket ért el a világ filmfesztiváljain: közönségdíjas volt a Sundance-en, Rotterdamban elhozta az ifjúsági zsűri díját, és máshol is ünnepelték. Nem kérdés, hogy minden rendező efféle bemutatkozásról álmodik.
Nekem az volt vele a bajom annak idején, hogy már a Colin Farrell-lel felálló A fülke (2002) hasonló dramaturgiával építkezett, amit végül Tom Hardy járatott csúcsra a Locke – Nincs visszaútban. Csak egy suhanó autó az estében Birminghamtől Londonig, a vezetőfülke és a címszereplő, ahogy telefonon keresztül próbálja egyben tartani az életét.
Ugyanezt a zártságot és minimalizmust hozta vissza a dán film annyi különbséggel, hogy egy diszpécser telefonjait hallgatjuk az esti ügyeletben, ahogy a segélyhívásokat (és egyéb ügyeit) intézi. Halle Berryvel is készült már egy hasonló film, de ott egy üldözéses, sorozatgyilkosos akciófilmet kreáltak az alapötletből, és messze nem egy helyszínt (a 911-es segélyhívó irodáját) használtak. Talán attól féltek, túl unalmas és vontatott lenne pusztán hangokkal visszaadni egy éppen zajló emberrablás drámáját.
Csakhogy A bűnös váratlan sikert aratott, és így – megfejelve egy igazi húzónévvel – már a Netflix számára is vonzónak tűnt az amerikai változat elkészítése. A különbség pedig már a nyitó jelenetben világossá teszi számunkra, hogy az amerikai minimalizmus hogyan viszonyul dán társához. Az eredetiben a kamera sötét képpel és telefoncsörgéssel nyit, majd a diszpécser, Asger Holm (Jacob Cedergren) fülét látjuk közelről, végül felveszi a fülhallgatót, és innen nyit lassan a kamera Asger profiljára. Eközben egy nő sírását halljuk, illetve a diszpécser higgadt hangját, ahogy próbálja megfejteni, milyen bajba került a hívó fél.
 Jelenetek a filmből |
Vagyis a rendező szinte az első pillanattól világossá teszi, hogy ebben a filmben a hangok és egy eszköz jelenti majd a külvilágot, mindent ezeken keresztül kell felépítenünk és „leforgatnunk” magunknak. Asgert is a hangokra adott reakciói építik fel előttünk hívásról hívásra.
Ehhez képest Antoine Fuqua verziója úgy kezdődik, mint egy katasztrófafilm: hatalmas füst, a város fölött lángokban áll a domb, helikopterek köröznek, segélyhívások hangjait halljuk. Majd csak ezek után látjuk a segélyhívó központ diszpécserének, Joe Baylernek (Jake Gyllenhaal) a megviselt arcát. Asztmás lehet, az inhalátorát szorongatja, vélhetően a füst az egész várost ellepte, és ez még az irodákban is megnehezíti az életet. A gyötrelem egyébként végig marad, a lelki kínok és az indulatok csak fokozzák a rosszullétét.
Ez is éles ellentétben áll Cedergren rezzenéstelen, kemény arcával, amelynek vonásait csak a legerősebb érzelmek torzítják el. Ezzel szemben Gyllenhaal egy egész Shakespeare-drámát varázsol a képernyőre, a kidagadó nyaki erektől a könnyeken át az öklendezésig minden előkerül, hogy megértsük: az irodai munkára rendelt egykori járőr nem akármilyen kínokat él át. (Az iroda berendezése is jóval puccosabb a dán verziónál.) Miközben meg kell mentenie a bajba jutott nőt, a teljes szétesés felé tartó életét is össze kell fércelnie valahogy.
De nem csupán itt törik meg az eredeti film zártságát, burokhangulatát. Fuqua a film közben is be-bevág egy-egy illusztráló jelenetet, nem elégszik meg azzal, hogy pusztán a hangok közvetítsék az autópálya-rendőrség járőrének intézkedését. Ám próbálja tartani az illúziót, nem vág át teljesen a külső helyszínre, hanem a háttérben, elmosódottan látjuk a képeket: adtam is valamit, meg nem is.
 A képek forrása: MAFAB |
A végkifejlet átírásával (a jelenetek átcsoportosításával) ér csúcsra a két verzió közötti különbség, és itt vész el végképp a dán eredeti minden finomsága, kételye és ereje. Az amerikai változat nem sok mindent hagy a nézőnek. Számos felesleges elem beiktatásával teszi szájbarágóssá, hogy miként is végződött az esti ügyelet a diszpécser számára. Sőt: az utolsó jelenetben a híradások hangjaival még a maradék kételyt is elűzi, és erkölcsi példabeszéddé fényezi a drámát. Arról nem is beszélve, hogy a „megtisztulás” jelenete a hófehér falú mosdóban játszódik a sötétebb iroda után. De hát az amerikai rendezőt, akinek a nevéhez A Védelmező és a Támadás a Fehér Ház ellen fűződik, eddig sem az árnyaltabb megoldások miatt kedveltük. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy buzgalmával A hét mesterlövész után egy másik remekművet is sikerült teljesen jellegtelenné csiszolnia.
Arra ugyanis tökéletes a mostani verzió, hogy felismerjük, igazi kincs Gustav Möller alkotása, amit érdemes többször is megnézni, hogy kiszellőztessük a remake csiricsáréságát és nyomasztó túlzásait.