Amikor belépünk a Szentkirályi utcai épület hátsó udvarába, a két sírgödör, melyen a tragédia áldozatai majd osztozni fognak, már ki van ásva. Lear családja és udvartartása temetéseken szokásos, erőltetetten komor arckifejezéssel és maguk előtt összekulcsolt kézzel álldogál a friss földkupacok mellett. S mintha a végkifejlet Lear személyiségébe és a család felbomlásának szükségszerűségébe lenne kódolva, a szereplők az előadás során tovább ássák, mélyítik saját sírjaikat.

A helyszín adottságai azonban nem merülnek ki ebben a következetesen végigvitt, egyszerűen megfejthető ötletben. A végzős hallgatók magától értetődően használják fel a kezük ügyébe kerülő „kellékeket” (ásókat, fákat, faleveleket, slagot, földet), így a talált hely nem csak temetőként, de a családi idill egyik lehetséges helyszíneként, kertként is működik, sőt magát a Természetet is beidézi az előadásba.

A szereplők ruhatáruk megkopott darabjait viselik: földtúrásra alkalmas mackónadrágot, kapucnis pulóvert, szigetelőszalaggal összeragasztott tornacipőt. Emiatt sokszor úgy tűnik – de lehet, hogy csak a jó idő és a napsütés teszi –, mintha a szülő-gyermek viszonyban lappangó feszültségek a kertészkedés, a családi élethez tartozó közös program keretében törnének felszínre. A sírgödrök teremtik meg a Lear- és a Gloster-család otthonát, s e szűk territóriumon kívül eső fal és a fák lombja alkotja a külvilágot, melyből Edgar és a Bolond érkezik, és melybe Cordélia és később Lear távozik.

A szabadtéri előadás színpad, hangosítás és világítás híján minden színpadiasságot nélkülöz: visszatér a természetbe. A szereplők bemocskolódnak a frissen ásott földdel, faleveleken üzennek egymásnak, Cornwall vízsugárral üti ki Gloster szemét. Amikor Lear elméjéig először jut el nemkívánatos helyzete, úgy szemléli az ujjai közt tartott, ide-oda tekergő földigilisztát, mintha a természet titkait akarná kifürkészni.

Zsótér Sándor nem mindennapi feladat elé állítja a színinövendékeket, akiknek színpadi eszközök segítsége nélkül, komoly fizikai munka végzése közben kell helyt állniuk. Előadásmódjuk – mely csak olykor törik meg a Vörösmarty-fordításon és csúszik át deklamálásba – ennek ellenére koncentrált, s jobbára eszköztelen, ami korántsem baj, hiszen egyrészt nem áll még mögöttük megfelelő mennyiségű élettapasztalat, másrészt a karakterek megformálásakor egy-egy jellemző, az előadás egészébe illeszkedő vonást emelnek ki. Ez alól talán csak a Leart játszó Petrik Andrea a kivétel, aki öntudatos zsarnokból az önmagából kivetkőző, idős király gyermeki énjébe fokozatosan lényegül át. S teszi mindezt meggyőzően, erőlködés és anélkül, hogy öregembereket utánozna  kényszeredetten.

Goneril és Regan, Kőrösi Petra és Tar Renáta játékában a szenvtelenség és a flegmaság a legfeltűnőbb, Lear szeretetük mértékét firtató kérdésére a túlzó szavak ellenére szinte tárgyilagosan válaszolnak: mintha az apa-gyermek kapcsolat természetéből adódna, hogy soha nem is  volt bennük szeretet. Kettejük közül Goneril a jólneveltebb, Regan habzó szájú, jussát követelő proli. Trokán Nóra – ahogy a drámabeli Cordélia is – civil és kívülálló marad; száműzetése alatt a téglafal tetején üldögél, és iPodján zenét hallgat. Az apját kijátszó Edmund hangja (Klem Viktor) leplezetlenül hamis, sőt olykor teljesen félrecsúszik álarca: beszéde meg-megbicsaklik, s néhány szótag erejéig előtör belőle a mélyhangú démon. Majorfalvi Bálint Edmund tátogó, gesztusait eltúlzó, parodizált énjét és Albant játssza. Rusznák András hiteles a már megvakíttatása előtt is vak, naiv, motyogó öregember, Gloster szerepében. Kovács Ádám egy pillanatra sem zökkenne ki Edgar, a kötelességtudó, jó fiú szerepéből, ha szövegmondása hibátlan lenne. Az előadás egyik legszebb jelenetében gyengéd szeretettel kalauzolja végig apját a fal tetején. Bata Éva Kentje bármennyi szenvedés árán kész szolgálni királyát: amikor a szöveg szerint kalodába zárják, hosszú percekig két ásót kell tartania oldalra kinyújtott karjában. Réti Adrienn Oszvaldja kezét flegmán zsebrevágó, sunyi tekintetű spicli. Cornwall (Csémy Balázs) kéjesen üti ki Gloster szemét a kerti slagból jövő vízsugárral.

Szkárossy Zsuzsa felvételei

Józan László, a Bolond érkezik a legmesszebbről; egy távolabbi fa lombjából csöppen a sírgödrökbe, s hídállásban, pattogva, tekeregve süti el mindentudó szentenciáit. Az előadás végén megismétli egyik monológját: „Ha bíró minden ügyben jól ítél, / S lovag, nemes adósság nélkül él…” – akkor lesz elkerülhetetlen a szükségszerű végzet. Akkor lesz az ember más, mint amilyen.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Molnár Gál Péter: Lear ás 
Koltai Tamás: Mese ez, gyermek? 
Khaled-Abdo Szaida: Egy új generáció / Dramaturg hallgatók a POSZT-on