A Budapesti Őszi Fesztivál keretein belül megvalósuló Placcc Fesztivál a hagyományos kulturális terek helyett ezúttal is a köztereket, azon belül is az életünk hétköznapi helyszínein megjelenő művészeti produktumokat állította középpontba.

 

Somló Dávid korábbi, tizenöt perces előadása, A világ legnagyobb koreográfiája a Széll Kálmán térre készült, és összesen 452 nemzetközi táncost mozgatott meg. A nagy költségvetésű produkció részletekbe menően igyekezett megjeleníteni a közlekedő tömeget és az abban megjelenő, finoman érzékelhető egyéniségeket. A koreográfia mindössze egy alkalommal volt látható, ezzel is érzékeltetve a rekonstruálni kívánt mozgás pillanatnyiságát. Ennek a mulandóságnak mond ellent a két napon, összesen négy órán keresztül vetített film.

 

A koreográfiával majdnem teljesen megegyező hosszúságú filmet (videó: Offner Gergő, kamera: Szász Éva) loopolva játszották le a Széll Kálmán térnek éppen ugyanazon pontján, ahonnan a felvétel is készült. A fejhallgatót felvéve Somló Dávid koreográfus hangját halljuk, ahogyan a koncepcióról és a megvalósuló produktumról beszél. Olyan ez, mint a mozifilmek esetében az audiokommentár, amiben a rendező olyan apró részletekre hívja fel a figyelmet, amik felett a néző valószínűleg elsiklott volna. 

 

A film többször él a megállítás, a visszatekerés, illetve a belenagyítás eszközeivel. Ez utóbbira szükség is van, ugyanis a felvétel egy kameraállásból készült, a narráció azonban többször egy-egy táncosra helyezi a fókuszt. Habár a képbe való belenagyítás komoly minőségromlással jár, mégis azt mondhatom, megéri megtartani az állandó kameraállást. A végén ugyanis, mikor a néző feláll a helyéről, ugyanazt a teret ugyanabból a magasságból látja a valóságban, amit addig a filmben. Mindez azt eredményezte, hogy újra leültem a képernyő elé, és ezúttal azt figyelve néztem végig a koreográfiát, hogy pontosan mi minden lehet a „díszlet” része, mi néz ki máshogyan a valóságban, mint a videóban. 

 

Az idő múlását figyelmen kívül hagyva megtudjuk Somló Dávidtól, hogy a tér burkolatát egy speciális réteggel vonták be annak érdekében, hogy a táncosok mozdulatai jobban megfigyelhetők legyenek. Például az ilyen részletek közzététele miatt gondolom azt, hogy volt létjogosultsága az eredeti koreográfia helyszínén vetíteni a filmet. A bemutató napján a vetítés élményét a koreográfus által tartott workshop igyekezett mélyíteni, így személyessé téve a színházi kísérlet formanyelvét. A film meglepő módon képes bevonni nézőjét abba a játékba, ami a projekt kiindulási alapja is volt. A nézőtérként szolgáló padokat magunk mögött hagyva lehetőségünk van saját mozgásunkat is valamivel tudatosabban megfigyelni egészen addig, amíg a táncosokhoz hasonlóan el nem érünk a választott tömegközlekedési eszközünkig.

 

A Széll Kálmán tértől nem messze, a Kis Rókus utca és a Mechwart liget között Mészáros Máté szintén egy korábbi koreográfiájának újraértelmezését járhatjuk végig. A távolság mechanikája című 2019-es előadás már korábban is átesett egy részvételiségre törekvő adaptáláson, akkor a Széllkaputól a Mechwart ligetig tartó séta alatt a táncosok és civil nézők közösen hajtottak végre különböző mozgásgyakorlatokat. 

 

A mostani részvételi installáció azonban még ennél is bátrabb vállalkozás. A már említett útszakaszon falra kihelyezett táblákkal találkozhatunk, amelyeken a koreográfustól származó, rövid instrukciók vannak (grafika: Fischer Balázs). Innentől kezdve pedig a befogadón múlik, mennyire megy bele a játékba. Vannak ezek között könnyen kivitelezhető mozdulatok, de egészen komplex, legalábbis komoly feloldottságot megkívánó feladatok is, mint például az esemény leírásában is szereplő „Táncolj duót egy képzeletbeli dobszólóra!”

 

Vajon hányan tudnak bevonódni ebbe az installációba? A köztéri megmozdulások sikeréhez nagyban hozzá tud adni a tömegesség abban az esetben, ha egymást nem ismerő résztvevőktől várunk el valamilyen tevékenységet. Itt azonban ez láthatóan nem opció. Tartok tőle, hogy ez, a mozgás nyilvánossága sokaknak túl nagy akadályt gördít a bevonódás elé, és a befogadó résztvevő helyett inkább csak szemlélővé válik.

 

Mekkora az a szükséges és elégséges keret, amin belül minimális impulzus adásával (legyen ez egy videó vagy éppen táblára írt instrukció) interakcióba lép az alkotó a befogadóval? Ennek a párbeszédnek a célja olykor csak a tudatosítás, a hétköznapi mozdulatokra való rácsodálkozás, máskor pedig éppen felhívást fogalmaz meg a megszokottól való eltérésre. Az előbbi, aki elsősorban értelmi bevonódásra törekszik, sokkal könnyebb feladatra vállalkozik: egy mozgással napi szinten foglalkozó művésznek lehet magától értetődő egy mozdulat elvégzése, de annak töredéke is komoly gátlásokba ütközhet egy hétköznapi befogadó számára.

 

Az előadások adatlapjai a Budapesti Őszi Fesztivál honlapján itt és itt találhatók.