Térey János – Dömötör András – Bíró Bence: Káli holtak / Katona József Színház
2021.10.10.

Van itt minden: terepasztal, süppedős vörös szőnyeg, greenbox (avagy zöld színű bluebox), kamerák, Ember az embertelenségben, hülye kritikus mint moderátor, zombi-horror, és a szívemnek oly kedves Káli-medence. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Én azon (törpe?) kisebbséghez tartozom, akik kedvelték Térey János (túl?)zsúfolt, színesen kavargó regényét, a Káli holtakat. Szívesen csapongtam Csáky Alex zűrzavaros életében, a színház belvilágában; a Káli-medencében játszódó zombi-horror túlzott részletezését ugyan untam itt-ott, de elfogadtam, hogy Térey féktelen fantáziája tobzódik a vizuális nüanszokban.
 
Tasnádi Bence.
Tasnádi Bence
Hanem azt egy percig sem gondoltam, hogy ebből a velejéig epikus műből színházi előadás születhet. Mert bár a leírások nagyon is látványosak, nagyjából annyira színpadképesek, mint a Niagara-vízesés.
 
Ehhez képest a Kamrában szorgalmasan kapkodjuk a fejünket, mert látvány van doszt, ha nem is éppen a földből előbújó zombik kúsznak-másznak a széklábaink közt. A színész, ő itt a kulcs; bár kétségtelenül sokat tesznek a hatáshoz a különféle trükkök, amelyek egyszersmind le vannak leplezve, meg vannak mutatva, vagyis itt is a színész a néznivaló. Fut a zöld lepel előtt Tasnádi Bence alias Csáky Alex, és szemben a kivetítőn azt látjuk, hogy a terepasztal buckái közt szökdécsel... Dömötör András, Kálmán Eszter és Szőllősi Géza díszletét Török Marcell és csapata, a videósok keltik életre, hiszen a díszlet itt maga a tér, semmi rátett fakszni, a többi a folyosókról, zegzugokból, előcsarnokból közvetített képeken múlik.
 
Fullajtár Andrea és Tasnádi Bence.
Fullajtár Andrea és Tasnádi Bence
A három és fél szálon futó sztorit szerencsére a regényben is narrálja a főszereplő, ezért aztán Bíró Bence és Perczel Enikő dramaturgoknak legalább a cselekmény továbblendítésén és a(z ön)reflexión nem kellett agyalni, így is volt elég dolguk, mire darab lett a regényből. A „trianoni Hamlet” szála ugyan vesztett valamicskét a regénybeli abszurditásából, a zombi-horror is nagyot fogyott, de a nézőt kárpótolják a színház belvilágáról bőségesen tudósító jelenetek.
 
Alighanem ettől, a „színházi regény”-jellegtől tekinthet szép hosszú széria elé ez a szórakoztató előadás. Mert a hagyományosan leghatásosabb nézőcsábító kellékeknél – gyerek és/vagy kutya a színpadon – csak a színház hátsó traktusáról szóló, bennfentes vagy annak tűnő információk bizsergetik jobban a nézői szívet. Mert hát milyen is az, amikor a hűvös és komoly rendezőt játszó Takátsy Péter nyakában két szemüveg lóg? Aki eddig nem tudta, annak valaki megsúgja majd valamelyik szünetben, hogy ez bizony Ascher Tamás megkülönböztető jegye... Vagy az, hogy Elek Ferenc, akinek igazán nem esik nehezére, hogy odasnitteljen elénk egy igazgatót – aki persze a nagy bukást, Schiller Haramiákját is rendezi – , legalább egy, de inkább két konkrét pályatársat is megidéz. Az évadnyitó társulati ülésen – ahol a társulatot a társulat játssza szépen – mesterkélten örömködve bejelenti, hogy újabb játszóhelyet avatnak a liftaknában, és bemutatják Nádas Péter Párhuzamos történetek című gigaregényét. Igen, dőlünk a röhögéstől.
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból
Csáky Alex pedig, a sztárszínész, életközepi válságban van éppen; kiadósan marcangolja a szokásos színészdilemma: jót tesz vagy árt a színészetének, helyzetének, megítélésének és egzisztenciájának egy zombi-horror sorozat főszerepét eljátszani, mindjárt egy Hamlet és egy Schiller-Haramiák mellett. Hogyan hozza rendbe a viszonyát az apjával, mielőtt túl késő lesz? Hogyan teremtsen rendet a magánélete női szekciójában? A színházon edzett néző persze tudja, hogy a színész is csak ember, az övéhez hasonló bajokkal, örömökkel és vágyakkal, mégis jól esik látni – gondolom –, hogy ugyanúgy szenved tőle, mint mi, halandó nézők. Tasnádi Bence látható lelkesedéssel húzza magára a figurát, és nemcsak szellemesen és önironikusan, hanem hitelesen hangosítja föl ezeket a bizonyos dilemmákat. Nekem mint kritikusnak kifejezetten jól esik látni-hallani a saját, darabbeli alakítására vonatkozó kommentárjait, hiszen mindig is tudtam, hogy a színész is tudja, mikor milyen... 
 
A hely, ahol vagyunk, egy trendi művészszínház – az előcsarnokban ott lóg ennek a bizonyos Hamletnek a plakátja; Tasnádi Bence egzaltált Hamletet mutató arcképe nézőcsalogató, a parodisztikus közönségtalálkozó az obligát és unalmas kérdéseivel ezúttal vicces (mondjuk, tényleg nem tudom, miért kell hülyének mutatni a beszélgetést vezető kritikust, de hátha ez is hoz néhány mosolyt), és csak a messzi háttérben fluoreszkál a színház helyzetét és működését nem épp támogató társadalmi háttér.
 
Tasnádi Bence és Rujder Vivien. Forrás: Katona József Színház. Fotó: Dömölky Dániel.
Tasnádi Bence és Rujder Vivien. Forrás: Katona József Színház. Fotók: Dömölky Dániel
Nem, itt most nincsen odamondva semminek és senkinek, sőt, magát az odamondást is ingerülten kárhoztatja Alex („rossz a rendszer, ezt ismételgetjük pár értelmiséginek”); néhány beszólástól, mellékes megjegyzéstől eltekintve a színház és a színész „emberi dimenziója” az előadás tárgya. Ezt taglalja profin a forma, a technika, a tér, a látvány, és ezt domborítják ki az elvárható jó színészi alakítások. Meghalljuk ugyan, amikor Fullajtár Andrea a Jászai Mari-díj plakettjéről életre kelve mond ezt-azt a színházi helyzetről, de a jelenséget, a színházi dívát bámuljuk – és egy perc múlva ugyanőt, amint apró változtatással, a megváltozott testtartással, a fej félrebillentésével máris Alex aggódó anyjaként eteti a kisfiát.
 
Ezek az átváltozások sorjáznak könnyedén, és ebben mindenki jó: Rujder Vivien a társulat vezető színésznőjének és Alex volt és olykor jelenlegi privát partnerének a szerepéből csusszan át a pályaelhagyó, gyereket nevelő volt feleség figurába; Bán János Hamlet apja, Alex apja meg hát a társulat tagja is. Micsoda egy kis akarnok a zombi-sorozat rendezője, mutatja Dankó István, és micsoda megnőtt ego a vezető színész skatulyájába bújó Mészáros Béla, aki az alkalmatlan kritikust is gusztussal teszi elénk... A buzgó dramaturg Vizi Dávidnak csak az egyik szerepe, ahogy a fentebb felsoroltaknál is hiányos a lista.
 
Dömötör András rendezése arról árulkodik, hogy jól és jókor érkezett a Katonába: nagy kedvet, lendületet, ötletdömpinget és frissességet hozott. Egyetlen perc unalom sem kúszott be a közel négy órába: lehet-e ennél többet mondani? Lehet: „Tapolca még tartja magát”, a zombik nem tudják elfoglalni.
Szerző: Csáki Judit