Händel: Partenope / Müpa
2021.10.03.

Újra Budapesten járt a William Christie vezette párizsi Les Arts Florissants együttese. Händel egyik jelentős operáját, a Partenopét tűzték műsorra, hat ragyogó fiatal énekes társaságában, akik a Christie és Paul Agnew által irányított énekes akadémia, a Le Jardin des Voix legkiválóbbjai közül kerültek ki. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Egyik tudós méltatója szerint a Partenope, Händel legelragadóbb operáinak egyike, lényegében az opera seria zenei gazdagságával és méltóságteljességével felruházott komédia, amely egyes pillanatokban váratlanul mély érzelmeket fejez ki. Nem meglepő, hogy előző operavállalkozásának csődje után Händel második akadémiájának indulását új utakat kereső operákkal igyekezett egyengetni: az új korszak első darabja, a Partenopét kevéssel megelőző Lotario például finom pszichológiai érzékre valló jellemábrázolásáról nevezetes.

Jacob Lawrence
Jacob Lawrence. Fotó: Nagy Attila, Müpa.
A mi operánk esetében a mostani előadás sikerének ugyancsak az volt az egyik titka, hogy érzékenyen tudta követni a darab és a szereplők olykor kacskaringós útját a könnyebb fajsúlyú jelenetek és a katartikus pillanatok között. Jól szolgálta ezt a félig szcenírozott előadás előtérbe sohasem tolakodó, viszont a szereplők mozgását, gesztusait, szemvillanásait precízen kézben tartó rendezés (Sophie Daneman munkája) is.

Ezzel együtt azt is le kell szögeznünk, hogy az előadás lelke mindenképpen a kirobbanó zenei és drámai energiát sugárzó William Christie volt, aki hátra-hátranézve – vagy a zenekarnak akár hátat is fordítva – folyamatosan „szemezett” az énekesekkel, s ezt nem éreztük külsődleges színjátéknak: az a bizonyos kisugárzott energia így ért célba teljes közvetlenségében.

Így vagy úgy: káprázatos előadás volt. A sokak által megzenésített, remek szövegkönyv, Händel kifejezetten invenciózus, színekben, karakterekben különlegesen gazdag, kifejező zenéje és néhány elsőrangú szereplehetőség – ez az a nyersanyag, amely az előadók rendelkezésére állt, és amivel a teljesítményük összemérhetőnek bizonyult. Christie szuggesztív vezetésével az immár évtizedek óta a legkiemelkedőbb régi hangszeres zenekarok közé tartozó Les Arts Florissants példás összjátékot és kamarazenei szintű zenei érzékenységet, „beszédes” zenélést, hatalmas lendületű basszusmeneteket produkált, és művészei a fontos fúvós szólókat, színeket – így a felvillanyozó vadászjelenet kürtjeleit vagy a csatajelenet harci trombitáját – is ragyogóan szólaltatták meg.

Ana Vieira Leite
Ana Vieira Leite. Fotó: Nagy Attila, Müpa.
A Händel-opera persze nem működőképes kivételes adottságú énekesek nélkül (sokba is került ez annak idején a szerzőnek); ezúttal is a hat énekes szereplő teljesítménye koronázta meg az előadást. A helyzetet úgy írhatnám le, hogy közülük még a viszonylag leggyengébbet is nyugodtan nevezhetjük kitűnőnek. A címszerepet, Nápoly királynőjét alakító portugál szoprán, Ana Vieira Leite hangja tisztán csengett, koloratúrája virtuóz volt, és legfőképpen a legkülönbözőbb helyzetekben is művészileg hitelesnek bizonyult, lett légyen szó bánatról, haragról vagy amikor önmagát könnyedén csapongó pillangóhoz hasonlítja a figura (utóbbi az opera talán legeredetibb, legtündéribb pillanata). Ha a hang pozícióját, a hangok egzaktságát nem éreztük volna egy hajszálnyit megoldatlannak, akkor nagyszerű alakításról is beszélhetnénk.

A szerelmi négyszög legelszántabb, legfajsúlyosabb tagja a férfi-, sőt katonaruhát öltő szerelmes nő, Rosmira – az eredetileg is nadrágszerepnek szánt, nagyszabású mezzo-szólamot Helen Charlston énekelte. Charlston hangja nem különösen szép, és van benne valami enyhén fémes szín. Ezzel szemben rendkívüli kifejezőerővel formálta meg ezt az idealizált nőalakot a maga egészében és minden élethelyzetében a haragtól, elszántságtól a lírai vallomásig; az utóbbiban a hang is egészen átalakult, ellágyult. Mindent összevéve az énekesnő az előadás egyik legemlékezetesebb szereplőjének bizonyult. A férfiénekesek közül a legegyértelműbben komikus szerepet, a Partenope szívét katonai erővel meghódítani próbáló, de hamar pórul járó Emilióét Jacob Lawrence (tenor) énekelte. Az ő hangja sem párját ritkító, viszont technikája és koloratúrája robusztus, és ragyogó színészi munkával építette fel a rokonszenves, de kétbalkezes erőművész komikus figuráját. Partenope hűséges hadvezérének és egyben hódolójának, Ormonténak a többiekénél kevésbé egyénített szólamát Matthieu Walendzik (bariton) énekelte szépen, kulturáltan, meggyőzően.

Hugh Cutting, Alberto Miguélez Rouco
Hugh Cutting, Alberto Miguélez Rouco. Fotó: Nagy Attila, Müpa.
A sor végére hagytam azt a két karaktert, akit ezúttal kontratenorok személyesítettek meg. Közülük az egyik szerepet Händel eredetileg női hangra komponálta: ez Armindo, a szerelmes rodoszi herceg - karakterét tekintve inkább még kamasz –, aki nagy utat tesz meg, hogy a rajongott Partenope közelében lehessen, és reménytelenségében eszébe sem jut, hogy szerelme be is teljesedhetne. Alakítója, Alberto Miguélez Rouco alt-falzettjének vivőereje – fényes és nemes magas regiszterétől eltekintve – gyengébb ugyan a kelleténél, viszont éneklése hallatlanul expresszív és érzékeny, emellett színészként is életszerűen és szeretnivalóan jelenítette meg a reménytelenül epedő ifjút ugyanúgy, mint később a váratlan boldogságtól szinte megittasuló szerelmest.

A másik kontratenor-szerepet eredetileg kasztrált énekes számára írta Händel. Már az ősbemutatón is kitűnő énekes, Antonio Maria Bernacchi alakította, később pedig Senesino (azaz Francesco Bernardi), korának egyik legnagyobb (alt kasztrált) énekese vette át. Arsace korinthoszi herceg az opera legizgalmasabb, Partenopénál jóval komplexebb figurája, akiben a hamleti döntésképtelenség nem párosul hamleti nemességgel és emelkedettséggel. Közelebbről: nem tud dönteni két nő, két szerelem között, és állhatatlanságával, habozásával mindkettejüket megsebzi és mindkettejük előtt gyengének mutatkozik, elveszti szavahihetőségét. Látjuk, érezzük, hogy maga is szenved ebben a helyzetben, de ettől még nem tudunk azonosulni vele, inkább megvetjük gyenge jelleméért.

Ha az Arsace szerepét éneklő, igen fiatal Hugh Cutting „csupán” ezt a negatív, de igen izgalmas és összetett jellemet tudta volna megragadó érzékenységgel és meggyőzőerővel ábrázolni, ha „csak” különlegesen nemes, tartalmas és kiegyenlített hang, makulátlan technikai kontroll és sugárzó muzikalitás jellemezte volna, már akkor is úgy érezhettük volna, hogy nagyszerű felfedezés részesei vagyunk. A londoni Royal College of Music mesterszakos hallgatója azonban ennél többre: csodára is képes. A teljesen hitelét vesztett Arsace ugyanis az opera vége felé mégiscsak észhez tér, és egy megindító áriában meggyőzi első szerelmét, a férfiruhában a nyomába eredő Rosmirát, hogy immár csakis őt szereti. Ami semmiség ahhoz képest, hogy Hugh Cutting ezt az áriát olyan megrázó művészi erővel énekli, hogy még minket, nézőket is meg tud győzni, noha olyan ez, mintha a Veszedelmes viszonyok Valmont-ja egyik percről a másikra megjavulna. Christie remekelt ebben a számban is, és az ária utolsó hangját követő csönd kettejük jóvoltából kivételesen emelkedett, katartikus hatású pillanattá vált. Cutting azonban szerepe szinte minden pillanatában nagyszabású, tökéletesen kiforrott énekesnek bizonyult, olyan fenomenális jelenségnek, akihez hasonlóval talán a húsz-huszonöt éves Kocsis Zoltán személyében találkozhattunk utoljára. Biztos vagyok benne, hogy még sokat fogunk róla hallani.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2021. szeptember 28.