Az utóbbi évtizedekben sokan beszéltek arról – közülük tán a legtöbbet Foucault-t idézik -, hogy a pszichiátria az orvosi segítség mellett a hatalomgyakorlás eszköze is lehet, ahol élesen elválik egymástól megfigyelő és megfigyelt. Filmek terén sem ismeretlen ez a gondolat, elég csak Milos Forman klasszikusára, a Száll a kakukk fészkére című mozira gondolni, mely egyébként alaptörténet szempontjából is lehet előképe Fabricius Gábor filmjének, hiszen a hatalom mindkét esetben a pszichiátriai rendszer segítéségével számol le a nemkívánatos egyénekkel. 

 

Emellett az is tudott, hogy a kommunista blokk országaiban létezett a politikai pszichiátria intézménye, ahová a rezsimek szintén az elhallgattatni kívánt polgárokat küldték. A jelenség feldolgozása azonban igen nehézkes, hiszen a dokumentáció hiányos, az érintettek pedig nyilván nem szívesen beszélnek az élményeikről. Fabricius Gábor tehát izgalmas, ráadásul aktuális témát választott első nagyjátékfilmjének, ám olyan hibákat követett el, amelyek miatt a mozi végül nem érhet célba. 

 

Történetről igazán nem lehet beszélni. Az alapszituáció szerint Frank Róbert (Fuchs Benjámin) az underground zenei élet prominens alakja, egy koncertjére azonban a hatóság is ellátogat. Barátnője (Waskovics Andrea) segítségével kezdetben ugyan megússza a komolyabb számonkérést, idővel azonban elmerül a szocialista pszichiátria világában, ahol hamar mindenki gyanússá válik, Frank pedig végleg elveszti a kapcsolatát a realitással. Ám ebben a rendszerben ez talán nem is olyan nagy gond. 

 

Azt mindenképpen Fabricius javára kell írni, hogy nem kötött kompromisszumokat, volt egy művészi víziója, és ehhez ragaszkodott is a végletekig. Nem is az a gond az Eltörölni Frankottal, hogy nem tesz gesztusokat a néző felé, hanem hogy saját keretrendszerében sem működik: a film sok mindenbe belekap, ám semmit sem fejt ki igazán. 

 

Nagyon hiányzik például a történelmi kontextus. A mozi legvégén kapunk ugyan egy néhány mondatos összegzést a politikai pszichiátriákról, ám Fabricius ezen a téren egyszerűen túl sokat vár a nézőtől: nem lehet arra alapozni, hogy biztosan mindenki tisztában van azzal, hogy mi zajlott Magyarországon a nyolcvanas években. Persze a kötelező motívumok megvannak, a megtörés után a rendszer megpróbálja magához édesgetni Frankot, megkapjuk a jól ismert pártkádert is, ám ez sematikus, elnagyolt ábrázolása a korszaknak. Nem az tehát a gond, hogy a fókusz a személyes történeten van, hanem az, hogy a dráma nem tud létrejönni a keretrendszer felvázolása nélkül. 

 

A kulcsjelenetek ettől függetlenül működnek, a film nem riad vissza a naturalizmustól sem. A hatáskeltés elengedhetetlen eleme az operatőri munka, Dobos Tamás egészen bravúros munkát végzett. A film néhány jelenetével, melyek során hátulról, szinte a tarkójukra tapadva követjük a szereplőket, még a Saul fiát is megidézi. Ezen kívül is tele van azonban bravúros képi megoldásokkal, folyamatos a mélység-élességgel való játék, ami remekül rímel a szereplők zavaros belső világára. A rendező jól használja emellett a hangokat is, bizonyos pillanatokban szinte fülsüketítő a zaj, máskor viszont épphogy teljesen elhalkul a külvilág. 

 

Stílusbravúr lett tehát az Eltörölni Frankot, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Fabricius sikeresen idézi meg az újhullámokat, sőt az avantgárd filmet is, ám a kreatív formavilág és az orwelli hangulat önmagában nem elég. Frank nem tud azzá a messiássá válni, akinek szánták. Ő az a figura, akit ha lenyelni nem tud, hát kiköp a rendszer, fejlődése azonban inkonzisztens, hiszen sok esetben nem világos, hogy mit is gondol pontosan, a történet egyes fordulatai szinte teljesen logikátlanok. Emellett a karakter szála a film végére elképesztően didaktikussá válik, az elnémulás metaforája profánul válik kézzelfoghatóvá az utolsó jelenetben. 

 

Nem bízott könnyű feladatot Fuchs Benjáminra Fabricius Gábor. Egy ennyire karakterközpontú, ráadásul sok helyütt alulírt filmet még egy profi színész is nehezen vitt volna el a hátán. Az egyébként zenészként ismert Fuchs szépen helytáll, a karakter változását is tisztességgel érzékelteti, ám talán nem volt meg a kellő karizmája ehhez a messianisztikus szerephez. 

 

Izgalmas lehetett volna Waskovics Andrea figurája, ám a lány motivációi is tisztázatlanok; személyes érzései miatt segít, vagy megpróbál a rendszeren belül lázadni? Mindkét eshetőséggel eljátszik a film, ám egyik mellett sem teszi le a voksát. A mellékszereplők jelenléte kettős, a nemrég elhunyt Lénárt István “Papi” például remek a pártkáder szerepében, az viszont igencsak erőltetett, ahogy Fabricius telepakolta a filmjét a művészvilág jól ismert figuráival, így játszik Peer Krisztián tévképzetekkel küzdő írót vagy Kemény Zsófi buliban felbukkanó költőt. Az Eltörölni Frankot kísérletet tesz a nyolcvanas évek értelmiségének ábrázolására is, ám ez néhány kinyomtatott szamizdatban, illetve egy-két világmegváltó dialógusban merül ki. 

 

Az Eltörölni Frankot jó szándékú és kétségtelenül fontos film, amely elkezdi a szocializmussal kapcsolatos illúziók lebontását, egyenetlenségei és inkonzisztenciája miatt azonban minden bizonnyal nem válik majd azzá a kultfilmmé, amivé válhatott volna. Pedig jó lett volna, ha valóban ordítunk.