Sam Bobrick - Julie Stein: Csókol anyád! / Manna Produkció, Bethlen Téri Színház
2021.11.29.

A koronavírus-járványra a színházi szakmának is reagálnia kellett valamilyen módon. Létrejöttek online streamelt előadások, és kifejezetten a virtuális térre készült produkciók is. De mi történik akkor, ha az online tér már nem kényszer az alkotók számára, hanem vállaltan erre a felületre szeretnének színházat csinálni? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.

„Csak azt tudjuk továbbadni, amit otthonról hozunk.” Ezzel a mondattal fejtette ki sarkos véleményét az egyik néző az előadás utáni beszélgetésen. Erős, megosztó állítás, amelyről talán órákat lehetne vitázni. Remek kiindulópontja lehetne ez egy előadásnak, azonban a Csókol anyád! című, Ivanics Tamás által rendezett online levélfilm nem jut el abba a mélységbe, ahol ez a gondolat a közönség nagy részében megfogalmazódhatna. 
 
Vándor Éva
Vándor Éva
Pedig a történet adna lehetőséget erre: egy anya és egy fiú viszonyát követhetjük végig a közel másfél órás előadásban levelezéseiken keresztül. A fiú, Varga Zsombor, kilátástalan élethelyzetben van, pánikrohamok gyötrik, melyeket az édesanyja és közte lévő toxikus viszonnyal magyaráz. Vargáné Erika, az anya, elégedetlen fia kilátásaival, jelenlegi élethelyzetével, úgy érzi, nem tudott sikeres fiút nevelni belőle. 
 
Miután a gyerek Pécsre költözik, és megszakítja a kapcsolatát anyjával, a nő elkezd leveleket írni a fiának. Idővel a fiú is bekapcsolódik a levélírásba, és kirajzolódik egy viszályokkal terhelt kapcsolat anya és fia között. Miután Zsombor édesanyja megtalálja egy rövid időre a lelki békéjét, a fiú is énkereső útra indul, amelynek során bejárja a világot. Diplomás pszichiáterként tér vissza édesanyjához Magyarországra, olyan megszerzett tudással, amellyel talán orvosolni tudja kettejük diszfunkcionálisan működő kapcsolatát. 
 
Annak, hogy az előadás nem tudta mélységeiben bemutatni az elmérgesedett anya-fiú viszonyt, több oka is van. Az előadás játékmódjának köszönhetően a néző nem tud a történet mélyebb rétegeibe férkőzni. Vándor Éva és Szalai Ádám játékstílusa kitett, deklamáló, harsány. Ez a stílus egy idő után érdektelenné válik, és emiatt a rossz viszony is csak stagnálni tud. Az előadás formanyelvének legjelentősebb eleme, hogy a karakterekben lezajló belső folyamatokat külső reakciókká igyekszik formálni, azaz meg akarja jeleníteni a zoom képkockáján belül. Ettől a játék groteszkké, túlzóvá válik, amely nem segíti a karakterekkel való azonosulást. 
 
Szalai Ádám
Szalai Ádám
Ez az − általam tudatosnak gondolt − rendezői döntés indokolatlannak tűnik, hiszen a színészek a nézőkhöz a lehető legközelebb „ülnek”: a gépük előtt, pár centiről figyelve anya és fiú minden rezdülését. Ez a fajta játék ezen a csatornán keresztül végképp elidegenítőnek, felszínesnek hat, és nem ágyaznak meg az olyan, egyébként valóban erős mondatoknak, mint a „bassza meg, elhagyott az anyám is” és a „néha úgy érzem, hogy a gyermek tényleg csak arra jó, hogy megváltásnak érezzük a halált”. Ezek súlyos mondatok, hatalmas élettragédiák vannak mögöttük, azonban nem jutnak érvényre az előadás humoros-groteszk alaphangulata miatt.
 
Mindezek ellenére érdekesnek tűnik a koncepció: a levelek írását és olvasását egy zoom-beszélgetésként jelenítik meg, ahol a szavak leírásának a szavak kimondása felel meg. A levélváltások közötti idő ezáltal tulajdonképpen nullára redukálódik, kvázi egy párbeszéd alakul ki a két karakter között. Ez a párbeszéd azonban szükségszerűen mozaikos, anya és fia mintha párhuzamosan monologizálna csak, rávilágítva ezzel a köztük lévő kommunikáció lehetetlenségére. 
 
Az ötlet jó, de a forma idővel elfárad, mert vizualitásában és akusztikájában az előadás, a zoomos környezetnek megfelelően, egysíkúvá és ingerszegénnyé válik, és ezt erősíti a rossz kép- és hangminőség is. Ahogyan arra lehetett számítani, a zoomesztétika kötelező eleme is megjelenik: a karakterek mögött megjelenő háttérképek. Az előadás sajnos ebben nem következetes. Hektikus, hogy mikor mi tűnik fel képként a háttérben, és mikor jelenik meg valóságos tárgyként. Például Zsombor énkereső útján számos ilyen háttérképet láthatunk, de az édesanya spirituális utazásán nem. 
 
Fotók: Benkó Bernadett. A képek forrása: MAFAB
Fotók: Benkó Bernadett. A képek forrása: MAFAB
Az előadás dramaturgiája is a karakterekkel való azonosulást lehetetleníti el. Nehezen követhető az átmenet, ahogy a fiú viszonya megváltozik az édesanyához. Hirtelen vált át az öldöklő viszony valamilyen negédes, műanyag szeretetbe. Az előadás lezárása ugyan hordozza magában a katarzis lehetőségét (a pszichiáterré vált fiú kiélesedő figyelme anyja problémáira és közös táncuk), azonban az ezt megelőző történések teljesen ellene mennek a feloldás lehetőségének. Alapvetően kijelenthető, hogy az online tér ebben az esetben inkább hátráltatta, mint szolgálta az előadás célkitűzését: azt, hogy érdemben, széleskörűen vizsgálva tárjon elénk egy nem működő anya-fiú kapcsolatot. 
 
Az előadás után az érdeklődők egy beszélgetésen vehettek részt, melyet Szalai Ádám, a fiút alakító színész vezetett, aki nem mellesleg drámatanár is. A beszélgetés három provokatív kérdés mentén zajlott: 1. Bele kell-e avatkozni a gyerekem életébe, ha érzem, hogy rossz, amit csinál? 2. Felelőssége-e egy fiatal felnőttnek a szülei boldogsága? 3. Kinek van igaza: az anyának vagy a fiának? 
 
Ezek olyan kérdések, amelyek rendkívül jó vitaalapot szolgáltattak, a résztvevők ellentétes érveket, gondolatokat ütköztettek. A gond csak azzal van, hogy az előadás nem, vagy csak nagyon felszínesen vetette fel mindezeket a problémákat.  
 
Szerző: Hornok Máté