A Margitszigeti palackozó lecsupaszított ipari architektúrájában a sci-fi hangulatot árasztó látványcunami vándorkomédiások varázslatos cirkuszi kocsiját juttatja eszünkbe, ahonnan válogatott furcsaságok bukkannak elő, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy elképesszék a nagyérdeműt. Közhely, hogy ez a poszt-poszt-poszt kultúra, amiben élünk, egyre erősebb ingerekre vágyik. Az erős persze egyaránt jelentheti a szélsőséges minimált és a tobzódó eklektikát. A lényeg, hogy eltávolodjunk a valóságtól, és semmit se lássunk a maga természetességében. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kor művészetének igazi sztárja a film, illetve annak kései leszármazottai: a digitális univerzum különféle képződményei. Vizuális igényeinket a film egyre szélesedő lehetőségei formálták, és ezt a hatást a színpad sem hagyhatja figyelmen kívül. 

 

A minket körülvevő valóság annyira színes és kaotikus, hogy az interpretáció, ami műfajánál fogva a hatást a túlzásra alapozza, kénytelen rátenni még egy lapáttal. Látványszinten ma már ez a minimum, még akkor is, ha korántsem általános a digitális és egyéb technikai lehetőségek színpadtechnikai kihasználása. Nyilván van ennek anyagi vonzata is, pedig ezek a technikák elsősorban arra adnak módot, hogy kreatív alkalmazásukkal akár minimálisra redukált valós anyaghasználattal látványos tereket, alternatív világokat láttassunk a színpadon. 

 

Az OISTAT, a Szcenográfusok, Színháztechnikusok és Színházépítészek Nemzetközi Szervezete, illetve ennek magyar központja arra vállalkozott első kiállításán, hogy átfogó képet adjon arról, mi minden történt az elmúlt években e téren a magyar színházakban. Többségében persze nem a mainstream intézmények produkciói szerepelnek, de azért akad operadíszlet is (mellesleg épp az opera az a műfaj, ami kiköveteli a szinte cirkuszi látványt). 

 

A recenzió vissza-visszatérő utalása a filmre és cirkuszra nem véletlen és nem dehonesztáló: fantasy-feeling és csillogás jellemzi a kiállított művek többségét: villódzó fények, sejtelmes árnyak, hol felbukkanó, hol eltűnő alakok, és mellettük a legkülönbözőbb pontokon világító, csövekben és túlzón hullámzó drapériákban, valamint meglepő végtagokban bővelkedő figurák maguk is egy-egy teremnyi méretű szcenárió részei. 

 

Ha már a film szóba került, a filmbeli jelmezek és főként filmen rögzített előadások közt barangolva óhatatlanul felmerül a látogatóban kérdés: kérdés: a látvány vonatkozásában mivel tud a színház többet nyújtani a filmnél? A válasz egyrészt triviális: a jelenlét élményével, ahogy ez a kiállítás is azzal hat, hogy a néző testközelbe kerül a teátrális figurákhoz és díszletekhez, maga is a szcenika egy elemévé válik. Egyes műtárgyak ezt kifejezetten megkövetelik, a néző részvételére számítanak, így a tárlat interaktív kalandnak sem utolsó. Másrészt paradox módon a színháti tér és idő korlátozottsága a filmhez képest a vizuális ötletek terén jóval nagyobb kreativitást igényel, kvázi időben kibomló festménnyé sűríti a mondandót a film korlátlan és határtalan lehetőségeivel szemben alkotói fegyelemre késztet.

 

A válogatott munkák a fenti gondolatsor összes aspektusára reflektálnak. A kurátorok célja az volt, hogy felülírják a színházi látványhoz kapcsolódó konzervatív attitűdöt, bemutassák az innovatív színházi munka társszereplőit, és fókuszba helyezzék azt az eszköztárat, amely véleményük szerint az előadóművészet jövőjét jelenti. Furcsa módon ez a jövő a messzi múltban egyszer már létezett, mielőtt a mágikus művészet hang, fény, szó és mozgás egységét elhagyva műfajokra szakadt volna. 

 

A válogatásnak szándékosan nincs a témát tematizáló kérdésfelvetése, inkább fel kívánja hívni a figyelmet különböző trendekre és működő koncepciókra, azzal a szándékkal, hogy az itthoni színházi kultúrában több rendező és tervező merjen technológiai dimenziókban is gondolkozni. Látványelemek, makettek, jelmezek, installációk, illetve színházban még nem használt technológiák váltják egymás a Wunderkammerre emlékeztető egyvelegben, ahol a következő generáció, a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező diákjainak munkái is megjelennek. A tárlat bevallott célja, hogy inspirációt adjon és diskurzust indítson az innovatív színházi megjelenésről.

 

És persze nem utolsósorban szórakoztat, méghozzá látványosan. A színházi szakmában bennfentes látogató hosszan időzhet a számára kedves, szakmailag jelentős előadások videóit szemlézve, de az sem fog unatkozni, akinek lövése sincs arról, mi az, amit lát. Minden érzék garantáltan össztűz alá kerül. A helyszín, a Margitszigeti palackozó fehérre festett terei kiválóan kontrasztos hátteret adnak a látványos installációknak. A Vidor Emil által 1936 környékén tervezett, téglával burkolt, a modernizmus karakteres jegyeit magán viselő ipari épület 2010-ig működött, most belül felújítva rendezvényhelyszínként él tovább. A Margitszigeten eddig hiánycikknek számított a kultúra, a stilizáltan teátrális megfogalmazású bejárati üvegfal mögött azonban inspiráló helyszínre talált. 

 

Az ipari architektúrájú csarnoktér központi attrakciója a 2019-es prágai Quadriennálén, a látványtervező szakma nemzetközi seregszemléjén az Országok és régiók szekcióban a legjobb kiállításért járó díjat elnyerő Végtelen dűne című installáció. Balázs Juli, Kálmán Eszter és Nagy Fruzsina díszlet- és jelmeztervezők, Juhász András videoművész és Keresztes Gábor hangtervező munkája filozofikus magányrezervátum, ahol a látogató testét hátrahagyva kietlen, civilizáción túli világba kerül. 

 

Nem tehetek róla, ismét filmélményt idéz, és nem, nem a Csillagok háborúja homokbuckáit, bár nyilván ez is releváns asszociáció. A sámliról kukkolás – a nézők ugyanis emelvényre lépve egy lyukon át begudhatják a fejüket a szerkezet felépítményébe, ahol várja őket egy másik világ – arra a lengyel sci-fi vígjátékre emlékeztet, ahol a veszélyes külvilág csak periszkópon keresztül volt szemlélhető, és egyáltalán nem tűnt vonzónak. Egészen addig, míg ki nem derült, hogy mindez csupán festett függöny, a díszlet mögött pedig ott vár a csodás valóság a maga színpompás érzéki teljességében. 

 

A Végtelen dűne fordítva működik: a virtuális világfán feltornázva magunkat a felső világban saját belső világunk fogad, végtelen dűne, amit csak a saját gondolataink tölthetnek meg élettel. Ám ha nagyon pipiskedünk, megpillantjuk sorstársaink elveszett fejét a távolban, és tudhatjuk, nem vagyunk egyedül a végtelen mindenségben.