Valós látszat – Gerhard Richter kiállítása / Magyar Nemzeti Galéria
2021.09.28.

Ha csak egy kortárs kiállítás van, amit meg tud nézni, a Magyar Nemzeti Galéria Gerhard Richter-tárlata legyen az. A Valós látszat című kiállítás egyenrangú társa a richteri oeuvre-t bemutató korábbi nagy nemzetközi kiállításoknak, sokáig fogunk rá emlékezni. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.

Egy 29 éves kelet-német festő az indokoltnál több bőröndöt vitt magával kéthetes leningrádi és moszkvai útjára valamikor 1961 első hónapjaiban, hazafelé pedig meghúzta magát a vonaton, amíg az átzakatolt Nyugat-Németországba. Ott leszállt, a csomagjait egy vasúti megőrzőben hagyta, majd visszatért a feleségéhez a szülővárosába, Drezdába. Az Elba partjáról egy barátjuk fuvarozta el őket aztán Kelet-Berlinbe, és mint megannyi társuk abban az időben, metróval átszöktek az NSZK-ba, ahol azonnal menedékstátuszért folyamodtak. Mindez pár hónappal a berlini fal megépítése előtt történt. Ahogy a drezdai akadémiai mesterének szóló búcsúlevelében írta a fiatal festő, nem az a vágy fűtötte, hogy szebb autókat vezessen, hanem az a felismerés, hogy a nyugati kulturális klíma mind a művészi törekvéseinek, mind az létformájának jobban megfelel.
  
Angyali üdvözlet Tiziano után
Angyali üdvözlet Tiziano után (1973)    
Gerhard Richter azon a hatvan évvel ezelőtti februári napon mindent hátrahagyott. Szüleit, barátait, és azt a szépen ívelő karriert, amit akkorra szocialista realista murális festőként magáénak tudhatott, számtalan állami megrendeléssel, műteremmel, elismeréssel. Az emigrálás előtt legtöbb munkáját maga semmisítette meg, csak egy családi fotóalbumot mentett át nyugatra, és néhány alkotásának a megőrzéséről gondoskodott.
 
Magával vitte viszont a tizenévesen átélt világháború képeit, a harcokban meghalt nagybátyjai és a nácik eutanáziaprogramjában megölt skizofrén nagynénjének az emlékét, ahogy a háború okozta poszttraumás stressztől élőhalottá váló, majd később öngyilkosságot elkövető apja állandó hiányát is. Magával vitte a holokauszttal való szembesülés dermesztő pillanatát és a kelet-német hétköznapok szürke értelmetlenségének és szellemi lefojtottságának tapasztalatát is. És persze vitte magával azt a festészeti tudást, amit addigra felhalmozott, na meg a szándékot, hogy azokat a képzőművészeti praxisokat, amelyeket engedélyezett nyugati utazásai alkalmával korábban láthatott - a többi között az 1959-es documentán - maga is gyakorolhassa. A háború utáni újító képzőművészet egyik epicentrumának számító Düsseldorfban telepedett le, felnőtt fejjel beiratkozott az ottani akadémiára, és elmélyedt az Elbától nyugatra létrejött művészeti gondolkodás és praxis részleteiben.
 
Titkárnő (1963).
Titkárnő (1963).  
Ahelyett, hogy a történet itt érne véget, a művész kanonizált pályája tulajdonképpen ekkor vette kezdetét. Richter valóságok, világok, hagyományok metszéspontján megalkuvásoktól mentes autonóm művészetet hozott létre, amely immár hatvan éve formálódik és újul meg kiapadhatatlanul, ahogy Glenn Lowry, a MoMA igazgatója fogalmazott: „Richter egymástól annyira különböző képek alkotója, hogy első ránézésre úgy tűnik, mintha azok különböző kéztől származnának”. A műtárgypiacon az efféle sokszínűség általában nem bír árfelhajtó erővel, jobban szeretik, ha egy alkotó már idejekorán saját szobrává nemesül, és évtizedeken keresztül megbízható minőségben gyártja egymáshoz rendkívül hasonló, ezért könnyen beazonosítható és beárazható munkáit. Ám Richter a műkereskedelem alaptéziseire is rácáfol, hiszen festményeit évtizedek óta rekord árakon, akár több tíz millió dollárért ütik le az aukciókon.
 
Több éves előkészítő munka után ezt az egyedülálló életművet mutatja most be a Magyar Nemzeti Galéria Valós látszat című kiállítása. A budapesti tárlat – még akkor is, ha a művek számát tekintve némileg kisebb léptékű, de – egyenrangú társa a richteri oeuvre-t bemutató korábbi nagy nemzetközi kiállításoknak, sőt, az alkotó életművét értelmező, óceánon is átívelő diskurzushoz is fontos nézőponttal járul hozzá.
 
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának különös hangsúlyt ad, hogy Gerhard Richter tavaly bejelentette, lezártnak tekinti festészeti életművét. Ez a kijelentés azonban két dolgot biztosan nem jelent. Egyrészt, hogy egészen az elmúlt évig bővült volna a festészeti oeuvre, hiszen – legalábbis Hans Ulrich Obrist, a művésszel gyakran együttműködő sztárkurátor egy nyilatkozata szerint – a mester már 2017 óta nem készít festményeket. Másrészt pedig mindez nem jelenti azt, hogy az egész életmű lezárult volna. Korántsem, hiszen Gerhard Richter az elmúlt években a grafika felé fordult, amely ugyan pályája kezdete óta búvópatakként jelen van a művészetében, ám most különösen fontossá vált az életműben.
 
Csík (2012).
Csík (2012).     
„Mintha az elméje térképei lennének”, mondta Richter tavaly nyáron született ceruzarajzairól a punk keresztanyja, Patti Smith a Gagosian Palm Beach-i és New York-i idei tárlatain szereplő Richter-grafikák kapcsán. Az amerikai kiállításokon bemutatott finom ceruzarajzok formavilágával rokon képeket láthat a budapesti közönség is a Nemzeti Galéria tárlatán, azonban ezeket a grafikákat a mester kifejezetten a magyar fővárosban látható tárlatra készítette ez év márciusában és áprilisában. Bódi Kinga kurátor remek döntése nyomán a Valós látszat című tárlat e képekkel nyit az első teremben, amelyek kísérőszövege egyébként rímel Patti Smith gondolatára: absztrakt táj- vagy időjárásképként értelmezi a rajzokat. 
 
Ez a Budapestre szánt friss munkákból álló, húsz grafitrajzot számláló sorozat nem különül el szenzációhajhász módon a tárlat többi részétől, hanem szinte összefolyik a szemközti falon látható újabb szériával: Richter 1957-ben, tehát még bőven drezdai időszakában készített Elba című monotípia-sorozatának nyomataival. A kiállítás ezen pontján a látogató már sejtheti, hogy azon túl, hogy nagy szerencséjére élőben mélyedhet el a világ egyik legnagyszerűbb művészének alkotásaiban, mindezt ráadásul egy végiggondolt, és izgalmasan rendezett tárlaton teheti majd. Több, mint hatvan évet zuhanunk vissza az időben ugyanis a két sorozat találkozási pontján, hogy az így megnyílt időalagút két végén lássuk az abszolút múltat és az abszolút jelent.
 
Az Elba-sorozat ugyanis Richter azon ritka munkáinak egyike, amelyet meghagyott a drezdai évekből, és egy barátja gondjaira bízta őket, amikor Nyugat-Németországba szökött. A sorozat különös helyet foglal el az egész életműben. A folyót, a Hold fényének vízen tükröződő játékát, a parton feltűnő majd eltűnő alakokat, az éjszaka elhatalmasodását és a hajnalhasadtát harmincegy képen feldolgozó sorozat volt az első az oeuvre-ben, amely eltávolodott a szigorúan vett realista ábrázolástól. Már itt valami olyasmivel kísérletezett a művész, mint ami aztán évtizedek múltán meghozta neki a világsikert. Az a mód, ahogy hengerrel felvitte a festéket a lapokra, kicsiben azt a vetíti előre, ahogy később Richter egy maga fejlesztette technikával hosszú, akár több méteres festőlapáttal készítette a véletlen játékát is elfogadó hatalmas, milliós árakon elkelt absztrakt vásznait. Az pedig külön is szép, ahogy a ceruzarajzoktól a grafika és a festészet határán billegő monotípiákkal folyik át a tárlat Gerhard Richter életművének legfontosabb területére, a festészeti munkáit bemutató termekbe.
 
Betty.
Betty (1977)   
A kezdetekről szóló Homályosítás című teremben nagyméretű fekete-fehér vásznakon ismeretleneket ábrázoló, mégis ismerős beállításokat látunk. Egyiken egy páréves forma kisgyerek strandlabdával a kezében boldogan álldogál a mellé guggoló fürdőruhás szülei között a parton; egy másikon jókedvű fiatalok szelik a habokat egy motorcsónakban; egy harmadikon egy nő siet egy irodai folyosón; aztán megint egy másikon egy szerelmes asszony ül egy férfi ölében. Látszólag bagatell zsánerjelenetek mind, de mintha rövidlátók lennénk, mindegyik festmény elmosódott, minden alak és tárgy homályos, a kontúrok hullámzóan interferálnak. A bagatell látszat mögött valójában személyes drámákat idéz meg majd mindegyik kép. Menekülésről, gyilkosságról, halálról szóló újságcikkeket illusztráló magazinfotókon alapul a legtöbb alkotás.
 
Ezek az úgynevezett fotófestmények Richter korai korszakának legfontosabb munkái, az itt megtalált képi gondolkodásmód végigkíséri egész pályáját, és ezen a formán keresztül saját háborús élményeivel, családi örökségével is foglalkozott a művész. Bár a Nemzeti Galéria tárlatán nem láthatjuk azokat az emblematikus főműveket, amelyek legmetszőbben mutatják be az emlékezés és a szembenézés richteri életművön végigvonuló igényének e korai fázisában is megmutatkozó mélységét – vagyis a náci egyenruhában ábrázolt nagybátyjáról, illetve a nácik által meggyilkolt nagynénjéről készült alkotásokat –, a magazinfotók alapján készült harci bombázókat ábrázoló festmények mégis érzékeltetik számunkra a személyes origót.
 
Az egész háború utáni nemzedék apátlanság-élménye és útkeresése sűrűsödik abban a kiemelkedő sorozatban, amelyet a következő teremben láthatunk. Ezzel a munkával Richter 1972-ben Németországot képviselte a Velencei Biennálén, a művészeti világ egyik legfontosabb eseményén. A Nemzeti Galéria tárlatának installálása, ritmikája azt is sugallja, a 48 portré című sorozat a hosszúra nyúló korai évek lezárásának tekinthetők, a beérkezés képei. Richter negyven évesen készített elégiájában kiemelkedő művészek, tudósok szűkszavú enciklopédiák szócikkei mellől származó szikár fotóit másolta egy az egyben fekete-fehér vásznaira. Ahogy a korabeli közönséget, úgy a kortárs nézőket is zavarba hozhatja a névtáblák nélkül bemutatott nagy nevek panteonja: kik ezek a férfiak, és mennyi közünk lehet a hagyományhoz, amelyet hátra hagytak.
 
Absztrakt festmény (2017).
Absztrakt festmény (2017).     
Aztán az útkeresés termeinek szürke monotóniájából egyszer csak belépünk egy harsány színektől tobzódó világba, amitől a gyakorlott kiállításlátogatónak is elakadhat egy pillanatra a lélegzete. Az elemi képi részecskékből, hétköznapi ipari színsablonokból konstruált 180 szín című alkotás és a vele szemben lévő falon egy Tiziano-kép, az Angyali üdvözlet újrafesthetőségének lehetetlenségétől inspirált festménysorozat a richteri univerzum kontrapunktos szélső értékeit mutatja föl. Gyönyörű a komplementer feszültség a két sorozat között, az installáció izgalmas megoldásainak azonban itt nincs vége.
 
A terem lezárásaként Richter Ablak-sorozatából láthatunk egy alkotást, amelyben a keret és az árnyék szürke színekkel megfestett játéka egyszerre vegyíti magába a figurális és absztrakt minőségeket, mellette pedig egy acélkeresztet. Illetve inkább fölötte. Meghökkentő kurátori döntés ugyanis, hogy a művész saját testarányaira szerkesztett keresztet nem a festményekkel egy magasságban, hanem alig észrevehetően a fal egy jóval magasabb pontjára rögzítették. Nem lehet eldönteni, hogy ez a gesztus arra utal-e, hogy a kereszt kívül van a kontextuson, esetleg fölötte. Mindenesetre a teremben látható munkák mind egy 2007-es mű felé mutatnak: a kölni dóm háborúban elpusztult gótikus alkotása helyére 11500 színes üvegnégyzetből készült Richter-ablak felé, amit videón láthatunk. Ritka elegáns, ahogy a tárlat mindössze öt cím felmutatásával egy ötven éven átívelő folyamatot képes láttatni ezen a pár négyzetméteren.
 
Ugyanakkor egy fürkésző tekintetű kislányról és egy maszatos arcú kisfiúról, Bettyről és Moritzról, a művész gyerekeiről készített festmények az igazi sikerdarabjai az életmű tradícióba ágyazottságát elénk táró termeknek. A Richterhez legközelebb állók portréi egészen más regiszterben szólalnak meg, mint a kiállítás összes többi képe. Szellemes játékként is nézhető, hogy a legszemélyesebb alkotásokat, a gyerekportrékat és Richter harmadik feleségéről, Sabine Moritz-ról készült, művészettörténeti allúziókat keltő lírai portrét bemutató egységben állították ki Gerhard Richter számtalan tükrének egyik változatát. Konkrétan egy nagyméretű, hétköznapi tükröt látunk, ami más kontextusban fel sem keltené a figyelmünket. Viszont egy kiállítótérben rögtön az önarcképünkké - ha máshogy nézzük, Richter rólunk készült portréjává - válik a visszatükröződő felület. Majd az életmű egyik leggazdagabb műtárgycsoportja, Richter tájképei, egészen pontosan kisfelbontású légifelvételeknek tűnő városképei vezetnek át bennünket az absztrakt festmények termébe. 
 
Kis fürdőző (1994).
Kis fürdőző (1994).    
Richternek több mint ezer absztrakt képe van, így elég véletlenszerűnek tűnik, hogy éppen mit láthat ezek közül a magyar közönség. Ugyanakkor ebből a válogatásból is átjön, milyen izgalmasan sokféle absztrakt forma és technika érintkezik a képeken. Megéri megnézni a tárlat részeként megtekinthető, egyébként most a magyar mozikban is játszott Gerhard Richter, a festő című majdnem kétórás dokumentumfilmet, amely bemutatja, hogyan készülnek ezek az alkotások. Richter stúdiója izgalmas világ.
 
Az egyik absztrakt festménynél azonban mindenképpen érdemes hosszabban időzni. Gerhard Richter egyik legnagyobb és legellentmondásosabb visszhangot kiváltó sorozata a Baader-Meinhof-csoport börtönben lévő tagjainak öngyilkosságára reflektáló szériája, amelyet a történések után bő 10 évvel később, 1988-ban készített. A sorozat zömében a szélsőbaloldali szervezet vezetőinek a sajtóban még életükben megjelent portréfotói vagy közvetlenül a haláluk után közzétett helyszíni képek alapján készült fotófestményekből áll, ami egyben a történeti festészet feltámasztására tett kísérlet is volt. Azonban az egyértelműen figurális képek mellett Richter egy nagyon sajátos, rétegelt megfestési módot is használt a téma feldolgozására. Ennek a példája a Budapesten is látható Lepel című kép, amely első ránézésre fekete-fehér függőleges sávokból álló „egyszerű” absztrakt képnek tűnik, holott valójában a terrorszervezet egyik vezetőjének, Gudrun Ensslinnek a halotti képét festette felül az újabb réteggel a művész. Első ránézésre azért tűnik érdekesnek e sorozat absztrakt képek közötti szerepeltetése a tárlaton, mert kicsit olyan érzése van az embernek, mint ha egy okos lány meséjét idéző kurátori csavarral állna szemben. Azonban ennél többről lehet szó, hiszen ez a kép gyakorlatilag formai előzménye a tárlat alighanem legfontosabb műegyüttesének, Gerhard Richter Birkenau-sorozatának, a holokauszttal való szembenézés alkotásainak.
 
Városkép (1970).
Városkép (1970).   
Corinna Belz dokumentumfilmjében Richter felidézi, hogy drezdai akadémista éveinek legelején találkozott először olyan amerikai dokumentumfotókkal, amelyek a haláltáborokban készültek. Ettől a pillanattól eredeztethető az a több évtizedes vívódás, amely során Richter azt a megfelelő formát kereste, amivel a festészet nyelvén meg lehet szólalni a borzalmakról. Végül a kétezres években négy döbbenetes fotó jelent meg a német sajtóban, mindegyiket a haláltáborokban a holttestek elégetésére kényszerített foglyokból álló Sonderkommando egy ismeretlen tagja fényképezte. A rejtekhelyről készített pillanatképek talán a leghitelesebb képi dokumentumai a holokausztnak. Belz filmjének tanúsága szerint Richter mint az egyik számára legfontosabb képet az íróasztala felett tartja az egyik fotót, amely a holttestek szabadtéri megsemmisítését dokumentálja.
 
A festő hét éven keresztül készítette a Birkenau-sorozatot. Először fotófestményekként dolgozta át hatalmas vásznaira a dokumentumokat, azonban miután ezzel elkészült, feladta a figurális ábrázolás lehetőségét, és absztrakt képeihez hasonlóan több rétegben mély vörös és zöld festékkel vonta be a vásznakat. Az alkotásokat első alkalommal nem is Birkenau címen, hanem számozott absztrakt művekként mutatta be. A budapesti kiállításon nem az eredeti festményeket, hanem a művek méretarányos fotóváltozatát láthatja a közönség, amelyen maguk a képek is megtörettetnek, négy különálló részből állnak össze. Bódi Kinga kurátor egy korábbi nyilatkozata szerint ez volt az egyetlen terem, amelynek az installálásához a mester instrukciókat adott a Nemzeti Galéria tárlatára. Ha egy pillantást vetünk az idén tavasszal a New York-i Metropolitan Múzeumban látható Birkenau című tárlat anyagára, feltűnik, hogy az amerikai kiállításon a dokumentumfotók és a richteri festményfotók mellett a Vérvörös tükör című munka szerepelt az installációban. Úgy tűnik, Gerhard Richter nem szűnt meg töprengeni mind a mai napig a holokauszt elbeszélhetőségének kérdéséről. A Valós látszat című magyarországi kiállításon négy hatalmas szürke tükröt állított szembe a Birkenau-sorozattal. Így idézi őt a tárlat: „Most a szürke monokrómokat nézve ismertem fel, hogy talán, biztos nem egészen tudatosan, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megfessem a koncentrációs táborokat. Lehetetlen megfesteni az élet nyomorúságát, kivéve talán szürkével, hogy eltakarjam”.
 
Nemcsak a tárlat e rekviemszerű záróinstallációja ad hozzá azonban lényegi újdonságot a richteri univerzum értelmezéséhez. 
 
Motorcsónak (1965). Forrás: Magyar Nemzeti Galéria.
Motorcsónak (1965). Forrás: Magyar Nemzeti Galéria.         
Alapvetően igaz, hogy nagy kihívás olyan tárlatot rendezni, amely új, eddig nem hangsúlyozott fénytörésben tudja értelmezi és emellett átfogóan bemutatni az egész életművet, hiszen nemzetközileg kiemelkedő alkotóról van szó, akinek már a műveit megszerezni is nagy teljesítménynek számít egy-egy tárlatra, hiszen a legnagyobb múzeumok akár évekre előre is lekötik őket – különösen most, hiszen jövőre lesz kilencven éves a mester, sok kiállítás várható.
 
Szűk húsz évvel ezelőtt a MoMÁ-ban rendezett első amerikai retrospektív Richter-tárlat kapcsán Rosalind Krauss, a korszak egyik, ha nem a legnagyobb hatású kritikusa félreértésre utaló írást közölt az Artforum hasábjain. Richter széttartóan sokféle életműve a cikk szerint egy gondolatkísérletnek tűnt: milyen lenne valakinek a művészete, aki a nyugatra a Marsról jött. Emellett Krauss hiányolta a tárlatból azt a vezérfonalat, amely mentén ténylegesen összegezni lehetne az életművet. 
 
Az Elbától keletre viszont Richter korai meghatározó életeseményei zsigeri szinten ismerősek, kérdései nagy téttel, válaszai különös jelentőséggel bírnak. A Magyar Nemzeti Galéria Valós látszat című kiállítása Richter folyón innen és túl megtapasztalt politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális tapasztalataiból fakadó szkepszisét, a látszat és a valóság viszonyának állandó festői kutatását mutatja fel az életművet szervező fő elvként. És igaza van, hiszen Richter egy 1989-es feljegyzésében maga írta: „Az illúzió vagy inkább a dolgok megjelenése, a látszat az életem témája. Minden, ami van, valamilyennek tűnő és látható a számunkra, a látszat visszatükröződő fénye révén érzékelhető.”
 
A kiállítás 2021. novemebr 14-ig látogatható.

Szerző: Kántor Viola