A 2021. évi Városmajori Színházi Szemle
2021.09.27.

Tudomásul kell vennünk életkörülményeink gyökeres megváltozását, a COVID-korszak teremtette új helyzetet, és az élet minden területén túlélési stratégiákat kell kidolgoznunk. A színház e tekintetben különösen nehéz terep. KARSAI GYÖRGY ÖSSZEFOGLALÓJA.

Napnyugatexpressz - Nagyváradi Színház. Fotó: Vígh László Miklós.
Napnyugatexpressz - Nagyváradi Színház. Fotó: Vígh László Miklós.    
A színház par excellence közösségi műfaj, amely nemcsak feltételezi sok ember együttlétét, de azért találták ki bölcs görög eleink, hogy legyen egy olyan hely a poliszban, ahol az emberek – a közösség ügyeiről gondolkodni vágyó és tudó polgárok, vagyis nem a zemberek – együtt tudnak gondolkodni. A színház mindig kérdéseket tesz fel, ideális esetben a közönség/közösség életét itt és most érintő, aktuális problémákról. Éles fénybe állítja bajainkat és örömeinket, szembesít bukásaink és sikereink okaival, megfogalmazza mindazt, amivel foglalkoznunk kell, amitől gondolkodó, felelős polgárrá lesz az ember. A színháznak nem „reményt kell adnia”, nem „kiszakítania kell a hétköznapok gondjaiból”, nem „megnyugvást és vidámságot kell csempésznie a szürke hétköznapokba”, mint azt hamis prófétái időről időre fennhangon hirdetik, hanem segítenie kell megérteni a minket körülvevő világot, szembesítenie kell a felelősséggel, amit mindenkinek viselnie kell azért, ahogyan életét éli.
 
A COVID ebbe is beleszólt. Napnál is világosabb lett például, hogy a színház meghal közönség nélkül. A streamelés – lám, megint egy új, magyar szó, sőt: színháztudományi terminus technicus! – jó válasz a sanyarú elzártság idején, amikor a színpadot a nézőtértől a szó szoros értelmében falak választják el, alkotó és befogadó nem tartózkodhat egy térben. Remek megoldás, már ha hibátlanul működik a technika; csakhogy egyirányú utca: tételezzük fel, hogy a tökélyre fejlődő technikának köszönhetően a néző így is megkapja az élményt (ez az optimális eset), vagyis a négy fal között is átéli a színház kínálta csodát. Retorikai érvelésben, filozófiai levezetésben ezt hívják contradictio in se-nek – magában az érvelésben/levezetésben foglalt ellentmondás -, hiszen az évezredek óta közösségi jelenléttel, részvétellel működő színház egyik tartópillérétől, a nézői jelenléttől megfosztva nyilvánvalóan nem élheti túl ezt a veszteséget. Az elmúlt másfél év többek között azzal a tanulsággal szolgált, hogy a közönség végső esetben le tud mondani a jelenlétről, a színész azonban nem tud lemondani a néző jelenlétéről. Ha nem érzékeli az alakítása keltette reakciót, a hatást, ami a színház létének értelme, partra vetett hal.
 
Ünnep - Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Éder Vera.
Ünnep - Miskolci Nemzeti Színház. Fotó: Éder Vera.   
E kontextust azért kellett felvázolni, hogy tisztán lássuk, a pandémia okozta elzártsággal gyökeresen megváltozott világszerte a színházi fesztiválokat rendezők felelőssége is. Színész és néző találkozása világszerte korábban soha nem tapasztalt, feszült légkörben zajlik. Az idei avignoni fesztivál (július 5-25.) háromszáz előadásának nagy része eufórikus ünnepléssel ért véget, majdnem mindenütt teltház volt (84%-os átlagos telítettség!), Isabelle Huppert könnyek között nyitotta meg, Olivier Py, a fesztivál igazgatója könnyek között zárta be az egy év kihagyás után óriási sikerrel lezajlott fesztivált. Nálunk COVID nélkül is elmaradt volna az egyetlen, évenkénti országos színházi találkozó: a politikai akarnokság, a hazai színházi élet feletti teljes kontrollt gyakorolni akaró Vidnyánszky Attila egyszerűen kiradírozta a hazai kulturális térképről. Maradt Kisvárda (a határontúli, magyar nyelven játszó színházaknak, június 18-26.), az Ördögkatlan (augusztus 3-7.), ahol hangsúlyosan nem a színház legfontosabb (bár rendre a színházi előadásokra való bejutásért van a legnagyobb harc, idén sem volt ez másképp, például a Szikszai Rémusz rendezte Nem baj, majd megértem előbemutatójára valóban csak közelharcok árán lehetett bejutni), és a létbizonytalanság határán billegő, de rendre a legjobbnak bizonyuló, a független szféra felé tárt kapukkal nyitott szegedi THEALTER.
 
Városmajori Színházi Szemle műsorújságjában olvasható válogatási ars poetica a következő: a szemle „a nem budapesti színházak legjobb szórakoztató előadásait mutatja be”.  Szerencsére a „nem budapesti”, különösképpen pedig a „szórakoztató” kitétel oly tág mozgásteret biztosít a mindenkori válogató(k)nak, hogy a végeredményt tekintve az ízlésük szerinti legjobb előadások fesztiválja a Városmajori Színházi Szemle. A Szemle vezetősége tudtommal soha nem szabott feltételeket, nem volt műfaji megkötés. Idén Peremartoni Krisztina volt a válogató – ez a többszörösen ellenőrzött információ ugyan ellentétben áll az idézett műsorfüzet állításával, ott ugyanis „egy szakmai csapatról” írnak), akinek ezúton is gratulálok a magas színvonalú műsor összeállításáért. Nem lehetett könnyű dolga a sok meghirdetett, majd elmaradt bemutató, az utolsó pillanatban lemondott vendégjátékok és a túlnyomórészt csonka évad miatt, de így is POSZT-pótlék lett a Szemle, egy redukált felhozatalú előadás-kínálat, amelyek között azonban nincs rossz előadás. Mindegyikben volt gondolat, jól értelmezhető alkotói szándék, akkor is, ha a megvalósítás nem mindig volt tökéletes.
 
Figaro házassága - Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel.
Figaro házassága - Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel.    
A nagyváradi Napnyugat expressz (Matei Visniec jelenetfüzére) bizonyos szempontból kakukktojás a programban, mert a bemutatója 2019. márciusában volt. Ők a tavalyi, elmaradt Szemle programjában szerepeltek volna, s már úton voltak Budapestre, de a határról visszafordították őket. A szervezők méltányolható gesztusa, hogy idén elhozhatták ezt a keserű, színházra fogalmazott kiábrándultság-eposzt. A Balkán – mondhatunk inkább egykori szocialista tábort – nyugati aranyéletről álmodozó, megalázkodásban, kétségbeesésben és erőszakban kiutat találó, mindenféle korú és foglalkozású szerencsétlen, hétköznapi embereinek elbukás-sorozata akár egy tucat tragédia alapanyagául is szolgálhatna (ilyen például éppen Visniec III. Richárd betiltva című tragédiája, amelyet Szikszai Rémusz rendezett meg tavaly a Szkénében, vagy A kommunizmus története elmebetegeknekBalázs Zoltán 2016-ban Chicagóban rendezte meg, 2013-ban pedig Budapesten ugyanő megrendezte a szerző A pandamedvék története… című abszurdját). A Zakariás Zalán rendezte nagyváradi előadáson látszott a kihagyás, a tempó sokszor egyenetlen volt, a nagyon különböző élethelyzeteket (kényszerből kurvának állt kisgyerekes anya megalázása, nyomorú vendégmunkás-sors boldog életté stilizálása, különböző nemzetiségű utcazenészek szót érteni képtelensége, a nyelvtudás hiányából fakadó tragikomikus életpillanatok, stb.) nem is sikerülhetett egyetlen ívbe feszülő történetté varázsolni. Gyönyörű színházi pillanat viszont a balkáni háború vak veteránjának állandó vonatvárása, a mellette-körülötte, tudtával? tudtán kívül? zajló szerelmi évődés, majd a hazudott boldogságpillanatok lelepleződését követő összeomlás, a halál megmutatása.
 
A Budaörsről beválogatott, Alföldi Róbert rendezte Figaro házassága külön kritikát érdemelne. Vérbő vadulás, bátran komédiának játszott Beaumarchais: rohangálás, az őrületig fokozott tempó mozgásban és beszédben, ehhez kapcsolódó hangerő, harsányság. Összeadódó energiák: Chován Gábor egyáltalán nem fiatal Figarója versus Makranczi Zalán minden élethelyzetben tökéletes Almaviva grófja, Böröndi Bence Puck-szerű Querubinja, Bohoczki Sára valódi terhessége és örök, kacér-erényes, tökéletesen adagolt nőisége, mindez megkoronázva Mertz Tibor elképesztő erővel felvállalt bohóc-Gusmán bírójával. Hamvai Kornél főhajtása - de nyilván benne volt Alföldi és az egész társulat is! – e különleges színházi műfaj, a színpadi tömeg-egyénítés nagyjai, Mohácsiék előtt: Antonio, a kertész (Lugosi György remek alakítása) kifakadása: Ne basszunk már szekéren! (többek közt Egyszer élünk, 2011, Kulka János szájából is elhangzott az évek során színházi szólássá nemesült szöveg) itt is pontosan a helyén van… Tragédia is akad: az incesztus mint fenyegető, de itt és most reálisan felvetődő lehetőség, Querubin valóban bármelyik nőt megszerezhetné, ha akarná, Marcelina (Spolarics Andrea, micsoda alakítás!) és Bartolo sötét múltjára Alföldinél nincs felmentés. 
  
Fekete Péter - Szabadkai Népszínház. Fotó: Kovács Attila.
Fekete Péter - Szabadkai Népszínház. Fotó: Kovács Attila.       
Szabó Máté rendezte a miskolci Ünnepet. Bátor vállalás volt meghívni a dán Dogma-filmből készült tabu-tragédiát. A drámát 2006-ban a Pesti Színházban Hegedüs D. Géza elviselhetetlenül gonoszra formált, tökéletes apa-alakítása tette emlékezetessé. Most Gáspár Tibor a külvilág előtt tökéletes, gazdag és sikeres, otthon gyerekeit rendszeresen megerőszakoló, egész családját terror alatt tartó szörny-apa. Mellette két alakítás emelkedik ki az egyenletesen magas színvonalon teljesítő társulatból: Rózsa Krisztián, a fekete bárány testvér figurájában a tehetetlen, őszinte szeretet és a külső mázként felvállalt ostoba durvaság gyilkos keverékét hozza elénk, míg Lajos András olyan mélységekig tud leásni a megerőszakolt fiú, Christian alakjának ábrázolásában, ahol már a mozdulatok, a pillantások, a test sokkal többet mond el, mint a vádló szavak. Nagy alakítás, egy hosszú évek óta tehetségesnek tudott színész kirobbanó teljesítménye.
 
Fekete Péter megérdemelten lett a Szemle egyik legnagyobb közönségsikere. A Szabadkai Népszínház előadását Mezei Zoltán rendezte. Nem az a legnagyobb ötlet benne, hogy hat színész játssza a tizennyolc szerepet: az átöltözéseknek és hangváltásoknak teljesen elvész a jelentősége egy nagyságrendekkel fontosabb színházi bravúr árnyékában. Eisemann Mihály operettjének minden pillanata, minden mondata, minden konfliktusa véresen komolyan van véve. Egy szerencsétlen flótás minden balfácánkodásának – egy feldöntött vázának, egy rosszul felvett zakónak, egy rossz helyen elmondott mondatnak – életekre kiható tétje van. A boldogság és boldogtalanság, az esendőség és a (megjátszott) magabiztosság tisztán, teljes őszinteséggel jelenik meg az egyébként habkönnyű, nagy meglepetéseket nem tartalmazó történetben. Magunkat látjuk csetleni-botlani, majd természetesen a végső boldogság révébe érni, s ez annyira jó! Közönség és színpad összeolvadt, együtt lélegzett ezen az estén. Ritka pillanat, s ebben persze kulcsszerepe volt a kitűnő színészi játéknak, mindenekelőtt Pámer Csilla Claire-jének. 
 
Parasztopera - Szegedi Nemzeti Színház, Újvidéki Színház.
Parasztopera - Szegedi Nemzeti Színház, Újvidéki Színház.          
A Szegedi Nemzeti Színház és az Újvidéki Színház koprodukciójában készült Parasztopera mindazokat a nehézségeket állította reflektorfénybe, amelyekről Pintér Béla drámája kapcsán ideje lenne komoly vitát nyitni: mennyire kötődik a szerző-rendező-színészhez minden darabja? Másképpen fogalmazva: miért nem sikerülnek igazán a Pintér-drámák színpadra állításai, ha más próbálkozik velük? Mi a helyes arány az éneklés, az ének-beszéd, és a prózai előadás között? Hová kell helyezni a hangsúlyokat a történetmesélés során? És még sok kérdést fel lehetne tenni, miközben látszólag minden a helyén volt ebben az előadásban, Keresztes Attila rendezése szellemesen és sokatmondóan játszott a terekkel (templombelső, jászol, parasztház), a színészek jók (különösen Elor Emina és Mészáros Árpád nyújtott emlékezeteset). És mégis hiányzott a sötét történet tragikum-, illetve komikum-arányainak tisztázása. Mintha az alkotók visszariadtak volna attól, hogy a Pintér-drámának ezt az esszenciális kétfelé nyitottságát a maga nyers teljességében megmutassák. Így aránytalanul erősebb volt a komikus jelenetek kidolgozottsága, s már-már elveszett a szülők borzasztó, sötét tragédiája.
 
Farsang - Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.
Farsang - Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.    
A Szemle utolsó előadása a Mohácsi fivérek fájdalmasan szép Caragiale-átirata, a Farsang, avagy ez is mekkora egy tahó! című bohózata volt Szombathelyről. A Mohácsi János színpadán megszokott látszólagos káosz most egy borbélyüzletben és a farsangi ünnepen, a buli kavargásában zajlik. Háromfelvonásos, szabályos drámai szerelmi sokszög, precíz játékkal, patikamérlegen kiszámított, legtöbbször jól adagolt poénokkal. Ugyanakkor ott vannak a sötétebb, az egyéni boldogságkereséssel nem törődő gondolatok: a hatalom önkénye, az erősebbnek való kiszolgáltatottság, a mindent átható gyanakvás, mert valóban mindenki rászolgál arra, hogy egy szavát se higgye el a másik. Így épül fel a rend, amelyben élünk, s így is omlik össze, hogy aztán minden ugyanúgy folytatódjék. A Városmajorban a második felvonás végén a falakat borító fényképek – a társulat elszerződött/kirúgott tagjainak portréi – egyenként lehullanak a falról, megsemmisülnek. A Szemlén volt a Farsang… utolsó előadása, az előadásban szereplő művészek jelentős része a tavaly kinevezett új igazgató érkezése után elhagyta a színházat. A Farsang… összeomlás-világképe szándéktalanul is egy színházi közösség végének, megszűnésének fájdalmas illusztrációjává vált. A kitűnő színészi teljesítmények közül most csak egyet emelnék ki – már csak azért is, mert a színlapon hibásan szerepel az adat, márpedig Némedi Árpád nagyon-nagyon megérdemli, hogy flegma-bölcs Pincér alakítását mint a Szemle egyik színészi remeklését rögzítse emlékezetünk.