A Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny díjkiosztó gálaestje
2021.09.26.

„Én önmagamat önmagammal mérem” – írta büszkén Kosztolányi. Bartók sem gondolt mást, amikor úgy vélte, a versenyzés lovaknak való. Igen ám, de már az ókorban is kedvelték a kórus-, a tánc- és a drámaversenyeket. Mert az ember vetélkedő állat. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A 2021-es Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny (rendező: Filharmónia Magyarország) zsűrielnöke, Olli Mustonen bölcs gondolatokat fogalmazott meg a zenei versenyekről. Nyilvánvalóvá tette, hogy a bíráló bizottság tagjai nem hiszik magukat tévedhetetlennek, elismerte, hogy egy-egy verseny végeredményére rácáfolhat az élet, és arra is rámutatott, hogy talán érdemesebb a versenyeket a rangsorolás, egymás legyőzésének vágya helyett másfelől megközelíteni, a figyelemfelhívás lehetőségét látva meg bennük, fórumnak tekintve a versenyt, olyan alkalomnak, amely módot ad arra, hogy új tehetségek kérjenek teret maguknak az előadó-művészet világában.

Kevin Chen
Kevin Chen
A fentiek szellemében a kritikus az idei verseny négy győztesének muzsikálását hallgatva nem azt firtatta, vajon a zsűri jól döntött-e, valóban ők-e a legkiemelkedőbbek, és teljesítményük egymáshoz viszonyítva is azt a sorrendet teszi-e hitelessé, amelyet a bírálók megállapítottak. Inkább az egyéniségeket próbálta megfigyelni és leírni. Kétségtelen: a versenyhelyzet éppen az imént említett fogalom, az egyéniség nagy ellensége. Sok évtizedes tapasztalat, hogy a versenyek nivellálnak, arra ösztönözve a résztvevőket, hogy egy ismert (vagy elképzelt), tágasabb ízlésbeli konszenzus keretei között igyekezzenek megfogalmazni önmagukat, mind a hangszeren nyújtott technikai teljesítmény, mind a zeneiség szempontjából. Más szóval: versenyen a legtöbb fiatal muzsikus nem azt akarja megmutatni, hogy ő milyen, inkább próbál minél eredményesebben alkalmazkodni ahhoz, amiről úgy véli, hogy általános elvárásnak tekinthető. Ebből aztán sokszor nyugtalanító „házasságok” jönnek létre, melyekben a kivitelezés tökélye lép frigyre a kifejezésmód átlagosságával.

Örömteli, hogy az idei verseny gálakoncertjén megismert négy muzsikus közül háromnak is sikerült egyéni profilt felvillantania. Az 1. díj birtokosa, a mindössze tizenhat éves, kanadai Kevin Chen például nemcsak tökéletes technikával és virtuózan játszott, de ez a virtuozitás kétségkívül átlagon felülinek bizonyult, s olyan magabiztossággal párosult, amely a felszabadult közlékenységet, sőt a játékosságot is lehetővé tette az ifjú művész számára. Brahms 5. magyar táncának Cziffra György által készített parafrázisában (amelyet a Cziffra-centenárium tiszteletére szólaltatott meg a versenyző) és Liszt 6. magyar rapszódiájában ezt a lubickoló oldottságot és természetességet figyelhettük meg. A kivitelezés reprezentatív eleganciája mellett a második részben hallott versenymű, Liszt Esz-dúr koncertje is az értelmezés szuverén önállóságával hatott Kevin Chen értelmezésében, a Vajda Gergely vezényelte Nemzeti Filharmonikusok kíséretével.

Giovanni Bertolazzi (A képek forrása: Filharmonia Magyarország)
Giovanni Bertolazzi (A képek forrása: Filharmónia Magyarország)
A 2. díjas Giovanni Bertolazzi előbb Wagner Trisztán és Izolda című zenedrámájából szólaltatta meg Izolda szerelmi halálát Liszt Ferenc zongoraátiratában, majd a második részben Liszt A-dúr zongoraversenye csendült fel ujjai alatt. Nyilvánvalóan előzetes egyeztetés tárgya és kompromisszumok eredménye, ki mit játszik egy effajta eseményen, de talán nem véletlen a végeredmény. A huszonhárom esztendős olasz muzsikus egyéniségéhez például a jelek szerint nagyon jól illik ez a két mű. Bertolazzi alkatában megvan a hajlam a zenei meditációra, a révedésre, az átszellemült pillanatokkal való mély, benső azonosulásra, az emelkedettség hiteles átélésére. Minderre magától értődőn kínált lehetőséget a Liebestod a maga átforrósodó dallamaival és harmóniameneteivel, szenvedélyével és fokozásaival, amelyek Bertolazzi értelmezésében hitelesen keltek életre. Az A-dúr zongoraverseny elmélkedő líraisága is otthonos szellemi terepnek bizonyult számára – ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bertolazzi ne találta volna fel magát az energikus vagy indulatos fölhorgadásokhoz érve, s ne vizsgázott volna felsőfokon virtuozitásból a művek technikailag igényes részleteiben.

Három bekezdéssel korábban már esett szó arról, hogy a versenyek a teljesítménykényszer stresszhelyzetében hajlamosak elfedni az egyéniséget, kicsit mindenkit egyformának mutatva. A Lisztnek szentelt idei megmérettetés eddig jellemzett győztesei szerencsésen ki tudták kerülni ezt a buktatót. A harmadik helyezett, a huszonhat éves Kovács Gergely azonban sokkal inkább a játéktechnikai és előadásmódbeli konvenciókhoz igazodott, mintsem hogy azt mutatta volna meg, mi az, ami játékát s őt magát megkülönböztetheti a hozzá hasonlóan kiváló felkészültségű zongoristák világszerte hallható sokaságától. Liszt Tarantellájában és Esz-dúr zongoraversenyében nyújtott produkcióját hallgatva (nem tévedés: ő is ezt a versenyművet szólaltatta meg a szünet után, akárcsak az 1. díjas Kevin Chen) így elsősorban nem azzal a tapasztalattal gazdagodtunk, hogy megismertünk valakit, inkább a hibátlan kivitelezés, az üzembiztos játék tényének adóztunk elismeréssel. Végül a különdíjjal jutalmazott 26 éves grúz hölgy, Tamta Magradze egyetlen produkciója, egy fiatalkori Händel-opera, az Almira Liszt által zongorára átdolgozott Sarabande és Chaconne tétele leginkább a játék súlyának, robusztus erejének, határozottságának és lendületének élményével ajándékozta meg a közönséget.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2021. szeptember 19.