Robert Wilson: Oidipusz / MITEM 2021
2021.09.25.

Képek. Szikárak, barokkosan zsúfoltak, szürreálisak. És zene. Zenekari, szaxofonon megszólaló és a soknyelvűség zenéje. Aki látott már Wilson-előadást, sejthette, mire számítson. Nem kellett csalódnia. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Jelenetek az előadásból. A képek a 2018 pompeji bemutatón készültek
Jelenetek az előadásból. A képek a 2018-as pompeji előbemutatón készültek.
A nyitott színpad rivaldája mentén éles fehér fénycsík, jobbközépen egy felkunkorodott kötéldarab (mintha sóval átitatott gúzskötés maradványa lenne), középtájon meleg, halvány, narancssárga fénnyel a nézőtér felé világító reflektor. Ez a kép fogadja Robert Wilson előadásának közönségét. Aztán felharsan egy szaxofon vijjogó, visító hangja, hosszan kitartott éles futama, és a félsötét színpadon felsejlik egy hosszúnadrágos, félmeztelen férfi alakja (Oidipusz: Scott Jennings). Bekerül a reflektor fénysugarába, áll a nézőknek háttal, jobbkezét feltartja. Mozdulatlan. Alig észlelhetően előretolja a jobb lábát. Mellé zárja a balt. Az alak nagyon lassan közelít a fényhez, ami színét is, intenzitását is változtatja. Amikor szinte összeér a figura arca és a fény forrása, sötét lesz. 
 
Kivilágosodik. Hófehér öltönyös, apró, idős ember (Dickie Landry) áll egyedül az üres térben egy zsámolyon – felzaklató szaxofonszólót játszik. Kezd benépesedni a színpad.
 
Bal hátul két furcsa nőalak tűnik elő, egyikük magas testét páncélként borítja be egy rátekert kék ruhaanyag (Laetitia Lalle Bi Benie), a másik bele van préselve egy kis dobozba (Iokaszté: Casilda Madrazo), „jelmezükből” csak a fejük látszik ki. Balról bevonszolódik egy valószínűtlenül hosszú szakállú, hosszú köpenyű agg, kezében pásztorbot (Teiresziasz: Meg Harper). Fiatal, fehérre púderezett testű férfi (Alexios Fousekis) balettes táncmozdulatokkal veszi birtokba a teret és ragadja magához a kötéldarabot. 
 

Mondatok hangzanak el Szophoklész Oidipusz királyából olaszul, franciául, németül, angolul, görögül. Ugyanaz a mondat többször, más-más nyelven vagy ugyanazon, és különböző szekvenciák szimultán. Nem elsősorban a közlés tartalma a fontos, inkább a hangzók harmóniája és diszharmóniája, a szavak ritmusa, az egész zenéje.
 
Belép a jobb oldali előszínpadra az első hírnök (Lydia Koniordou). Dörgő hangon megszólal. Előadásmódjában keveredik a távol-keleti színjátszás hangképzése és hangsúlyozása a Jászai Marik és Tőkés Annák, az európai nagy tragikák méltóságával és fenségességével. Hatalmas monológban meséli el Oidipusz történetének néhány eseményét. Egy későbbi jelenetben a másik oldalról érkezik a második hírnök (Angela Winkler), mórikálva, magát illegetve, egyszerre szégyenkezve és viccelődve közli mondandóját, megteremtve a Szophoklész-tragédiában is meglévő komikus szituációt.
 
A félhomályos színpadon balról jobbra (mint annyiszor Wilsonnál) két nő araszol lassan, karjukban rőzseköteg, amit, mielőtt kimennének a térből, elszórnak. Az utánuk jövő két férfi kisöpri a vesszőket. A távol-keleti színházak segédeinek funkcióját betöltő színészek három fémlapot helyeznek a színpad deszkáira, alájuk mikrofon kerül. Oidipusz és két társa a nézőknek háttal ezeken menetel, aritmikus mozdulatokkal „táncol”: Oidipusz Laiosszal való tragikus kimenetelű találkozása hosszú, szótlan jelenet, amelyben szinte elviselhetetlen hangerejű a férfiak lábdobogása, masírozása. Oidipusz és Iokaszté nászának felidézésekor a két színész egymás mellett ül a színpad szélén; Iokaszté mozdulatlanul, két kezét feltartva, Oidipusz feje helyén repedező felületű nagy tojás, amelyből nem lehet kilátni, kezében embernagyságú, arany faág, amivel időnként az asszonyt legyezi. Éles kontraszt jön létre az alig mozduló Iokaszté és Oidipusz meg a mögöttük felsorakozó fiatalok zöld lombos faágakkal járt eksztatikus menyegzői tánca között.
 

Az előadás utolsó jelenetei alatt egy mozdulatlan, fejét feltartó, a semmibe néző nő ül balközépen, térben őhozzá igazodik minden megmozdulás. Az is, amikor félhomályban, nagyon lassú léptekkel balról jobbra átmennek a szereplők a színpadon, kezükben egy vagy két fémvázas szék, amit letesznek valahová a térben. Egyre több szék kerül a színpadra, s amikor már alig lehet mozdulni tőlük, berobban a tragikus szerepére rádöbbenő Oidipusz, fel-alá rohanva felborogatja az összes széket. A következő epizódban már önmegvakíttatása után, fekete kendővel bekötött szemmel jelenik meg, és négykézláb, egy oroszlán vagy más nemes vad mozgásával bolyong a többi szereplővel benépesülő térben. 
 
A befejezés visszaidézi a kezdést: Oidipusz ismét találkozik a fénnyel, szinte összeér az arca a reflektorral, amelynek fénye lassan kialszik. A két kép hasonló beállítása azt sugallja, hogy az előadás a megvakulás utáni kitartott pillanat, amelyben leperegnek egy tévelygő emberi élet történetmorzsái. Nem összefüggő, kerek történetként, hanem az emlékezés szabálytalan természete szerint. 
 
Ugyanakkor a képek sorában kirajzolódnak az igazságkeresés stációi is. Ezek az önálló képek látszólag függetlenek egymástól, csak a narráció, az Oidipusz-mitológia többszólamú elmesélése köti őket össze. Akár felcserélhetők is lehetnének – a jelenetek felidézésekor nem is tartottam magam a szoros sorrendjükhöz –, holott szigorú rend van az epizódok között, Wilson történet-rekonstrukciójának rendje. E szerint a rendező nem a Szophoklész-tragédiát interpretálja, hanem dekonstruálja a szöveget és új struktúrát hoz létre. 
 
Fotók: Lucie Jansch. A képek forrása: robertwilson.com
Fotók: Lucie Jansch. A képek forrása: robertwilson.com
Ennek középpontjában nem lineáris történetmesélés áll, hanem a jelenetek közötti asszociációs kapcsolatrendszer, amelyben az elhangzó – és ekként epikus – szöveg, valamint az érzéki élményként elénk táruló képek és hangzatok között kell megtalálni az összefüggéseket, újraépíteni a történetet. Ehhez többek között segítséget és egyben újabb értelmezési lehetőséget is kínál az, hogy a rendező a szereplők csoportjait kor szerint szétválasztja, azaz a főbb szerepeket idős színészek játsszák, de Oidipusz és a táncosok fiatalok. Ebből következően generációs dráma is Wilson Oidipusza, meg a fény és sötétség, azaz a tudás, az igazság megismerésének világossága és az ismeretlen sötétsége közötti kontraszt drámája is. Egyszerre kortalan és a korunkhoz kötött, bennünket megszólító mű.
 
A produkció az első fedett kőszínház, a vicenzai Teatro Olimpico megbízása nyomán készült, amit 1585-ben épp az Oidipusz király előadásával nyitottak meg. Wilson rendezésének premierjére Vicenzában 2018 októberében került sor, előtte pedig, ugyanazon év nyarán, a pompeji Teatro Grandéban volt az előbemutatója. Az előadás látható volt Athénben és Szentpéterváron is, most pedig a pandémia miatt tavalyról erre az évre áthúzódó MITEM programján szerepelt.