Beszélgetés Tasnádi Istvánnal
2021.10.03.

Idén júniusban mutatták be a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné legújabb közös produkcióját, a Kartonpapát. Az előadást íróként és rendezőként is jegyző Tasnádi Istvánnal a szöveg jelentésrétegeiről, az abszurd határairól, és a politikai színházról is beszélgettünk. DÉZSI FRUZSINA INTERJÚJA.

Revizor: Amikor írtad a Kartonpapát, gondoltál arra, hogy majd meg is rendezed egyszer?
 
Tasnádi István
Tasnádi István
Tasnádi István: Eredetileg nem terveztem, hiszen a Kartonpapát a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak írtam. Hargitai Iván kért fel egy négy-öt szereplős kamaraszínházi darabra, nekem pedig volt is azonnal egy jelenetötletem, ami megtetszett neki. Ez a jelenet a Kartonpapa alapja. Az ősbemutató Fehérváron volt, nagyon izgalmas előadás született, Hargitai Iván teljesen másképpen nyúlt hozzá a szöveghez, mint ahogy én azt gondoltam volna. Egy rendkívül merész, stilizált térbe helyezte a történetet, bevállalt egy vad közjátékot a bulijelenetben, és tele volt erős színészi alakításokkal az előadás. Formailag nagyon más lett a kaposvári bemutató, amit a bátyám, Tasnádi Csaba rendezett. Ott sokkal realistább megközelítést láttunk, gyakorlatilag rögtön egy lakásban találjuk magunkat: a néző azon az előszobán megy keresztül, ahol aztán majd a Kartonpapát fellógatják. Az is érvényes megközelítés, szintén nagyszerű színészekkel. Láttam a két végletet, és eszembe jutott egy harmadik megoldás: arcot akartam adni Kartonpapának. Az eredeti darabban nincs hozzárendelve beazonosítható személyiség, de azt éreztem, hogy meg kellene mutatni, ki is ő valójában. Ezzel a koncepcióval kerestem meg aztán Gyulay Esztert és a Nézőművészeti Kft.-t, akikkel évtizedek óta együtt dolgozom, akárcsak Udvaros Dorottyával. Ha ők azt mondták volna, hogy nincs kedvük ehhez az egészhez, nem ütöm tovább a vasat. Nem mindenáron szerettem volna ezt az előadást, hanem konkrétan velük.   
 
R: Az, hogy arcot adtál Kartonpapának, mennyiben mozgatja meg a történet jelentését?
 
Scherer Péter és Udvaros Dorottya az előadásban
Scherer Péter és Udvaros Dorottya az előadásban
TI: Már magának a figurának is több rétege van. Egyrészt az előadás elején mindenki rávetíthet, akit csak akar. Van egy archetipikus figura, nevezzük családfőnek, királynak, diktátornak, akárminek, de az biztos, hogy mindenki a saját előélete és érzékenysége szerint találkozott már a maga Kartonpapájával. Ez a történet önálló, személyes értelmezési rétege. Másrészt az előadás felénél megjelenik egy konkrét arc – Mucsi Zoltáné –, aki a mi közös Kartonpapánk. Sőt, nemcsak, hogy megjelenik, hanem a végén meg is szólal. Ez a monológ egyébként vitatott, eredetileg Helgának írtam, és a korábbi két előadásban ő is mondja el, de mindig azt éreztem, hogy ez így hamis, hiszen itt a szerző szól ki a szövegből, és ezt fel kell vállalni. Mi most ezt tettük, ezzel pedig kitágítottuk a családtörténetet: egyértelművé válik, hogy mindannyian ugyanabban vagyunk – és itt most nem csak az országról beszélek, az egész nyugati demokrácia válságban van. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy be kell vállalni azt a direkt gesztust, hogy a realista molyolás egyszer csak kifordul és kiáltvány lesz belőle. 
 
R: A próbák alatt hoztak olyan megoldásokat a színészek, amilyenekre nem számítottál írás közben? Vagy ragaszkodtál ahhoz, amit az „író gondolt”? 
 
TI: Hoztak, persze. Mindig nagy élmény, amikor valaki új értelmezési lehetőséget villant fel. Persze az alapok nem változtak, de egy-egy mondat tudott más hangsúlyt kapni. És engedni is kell, hogy a színész megtalálja a saját megoldásait, hiszen azok fogják őt segíteni. Ilyesformán nem ragaszkodom ahhoz, amit az író gondolt. Az már sokkal nehezebb helyzet, amikor kimarad egy-egy mondat, de ezt egy rendező se viseli különösen jól. Ettől eltekintve azt érzem, hogy át tudok váltani egy másik alkotói üzemmódba, pontosan azért, mert olyanfajta színházakban nőttem fel, ahol közösen hoztunk létre előadásokat.
 
Mosolygó Sára
Mosolygó Sára
R: Úgy tűnik, mintha konkrét koncepcióval álltál volna neki a munkának. Ilyen volt a tér is? 
  
TI: Igen, itt is voltak konkrét kéréseim, aztán jött Pintér Réka tervező, aki ezek mentén szabadon dolgozhatott. Hozott többféle díszletet, volt, ami túl stilizáltra, volt, ami túl realistára sikeredett, több verzió után jutottunk el ehhez a mostanihoz. Ebben a zárt térben minden egynemű: kék az asztal, kék a bicikli, kékek a falak. Mondhatni köztes megoldás ez, hiszen segíti, hogy a játék realizmusa megmaradjon, másrészt az esztétizáltsága miatt szimbolikus is. 
 
R: Olyan ez a tér, mint maga a Kartonpapa: a reális és az abszurd határán billeg. Már persze akkor, ha még létezik ilyen határ. 
 
TI: Egyre kevésbé érezzük. Mikor elkezdtük próbálni az előadást, többen küldtek kapcsolódó híreket a világból. Egy thaiföldi diktátor például a saját maga kartonfiguráját állította ki egy díszszemlére, mert éppen más dolga volt, de volt olyan család is, ahol egy fiatal anya hiányzott, és a kisgyereknek vágták ki az ő alakját. Szívbe markolóan stimmel a helyzet, pedig a megírásakor teljesen abszurdnak tűnt. Egyre inkább látjuk, hogy a hajmeresztő írói ötletek voltaképpen a valóság előérzetei: az abszurd történetek is előbb-utóbb mélyen realistává válnak. 
 
R: El tudsz azért képzelni olyan embert, akinek nincs meg a maga Kartonpapája?
 
TI: Az előadásban egy elég markáns szörnyeteg jelenik meg, és nem biztos, hogy mindenki családi körében van egy ennyire nárcisztikus és erőszakos figura. Ilyen vagy olyan módon sokunk találkozott már a jelenséggel, lehet, hogy nem is személyhez kötötten. Attól tartok, hogy annak, aki óvodába, iskolába kerül, van tapasztalata arról, hogy a tekintélyszemély tud másokat használni, manipulálni, beszorítani. Nem csak fizikai módon, hanem érzelmi zsarolással, sértődéssel. Ezerfajta módja van a hatalomgyakorlásnak. Nem baj, ha érzékenyítünk arra, hogy ezeket a Kartonpapákat mindenki észre is vegye. Már az jó, ha valaki végiggondolja, hogy hány dolog kényszeríti, korlátozza, ami nincs ott vele fizikailag, mégis meg akar neki felelni.   
 
Udvaros Dorottya, Varga Ádám és Mosolygó Sára
Udvaros Dorottya, Varga Ádám és Mosolygó Sára
R: Vajon nem azért vannak-e ilyen alakok, intézmények mindannyiunk életében, mert nálunk nincs kultúrája a szabadságnak és a felelősségvállalásnak? 
 
TI: Részben igen, hiszen tíz-húsz generációra visszamenően ezt a működést ismerjük. Ennek az átkódolása nagyon lassú folyamat, és jelenleg azt látjuk, hogy a nyugati típusú demokráciába is visszatérnek a tekintélyfigurák. Ott is megjelennek, ahol kétszáz éves tradíciója van az önkormányzatiságnak, a saját döntésnek. Mi még meg se tudtunk igazán kapaszkodni: a Horthy-rendszerből átléptünk a Kádár-rendszerbe – Szálasival és Rákosival megspékelve –, úgyhogy ez vált a zsigeri működésünkké. Aztán volt harminc évünk, amikor azt gondolhattuk, hogy ez már a múlt, a nagy történelmi freskók témája, de mégiscsak itt van velünk. 
 
R: Korábban elmondtad, hogy nem kellett aktualizálnod a szöveget, mégis olyan, mintha most minden mondat élesebb lenne. Nem volt ez egy kicsit ijesztő?
 
TI: Éva LMBTQ-s kifakadását évekkel ezelőtt írtam, de most annyira beélesedett, hogy azon gondolkoztam, inkább kihúzom, mert a társadalmi parabolát a publicisztika szintjére rántja. Aztán mégis maradt, mert kihúzni meg öncenzúra lett volna. Nem lehet hova hátrálni a valóság egyre meredekebb abszurditása elől, a túlzás mint dramaturgiai eszköz, a mindennapi életünk része lett, ilyen értelemben egyre nehezebb erős színpadi hatást létrehozni. A tavalyi freeSZFE tüntetések performatív gesztusainak ereje elhomályosította a hagyományos színházi próbálkozásokat. Még inkább kiemelte ezt, hogy a színházak mindeközben be voltak zárva a járvány miatt. A színház az utcára költözött és persze a Parlamentbe, hiszen az utóbbi években a politikusoknak is meg kellett tanulniuk „bohóckodni”, hogy észrevehetők legyenek.      
 
R: Számomra az volt a legizgalmasabb az előadásban, hogy szokatlan módon nemcsak a jobboldali sztereotípiákat mutatja meg, hanem a liberalizmus felé is kritikai szemlélettel fordul. Miért volt fontos számodra ez a kettősség? 
 
Parti Nóra és Scherer Péter. Az előadásfotókat Mészáros Csaba készítette. A képek forrása: Szkéné Színház
Parti Nóra és Scherer Péter. Az előadásfotókat Mészáros Csaba készítette. A képek forrása: Szkéné Színház
TI: A társadalmi tablóban nagyjából elfogulatlan képet akartam mutatni arról a szellemi közegről, amiben élünk. Nem szeretem azt a fajta színházat, amely úgy ácsingózik a sikerre, hogy a nézővel összekacsintva gúnyolódik a vélt közös ellenfélen. Volt olyan év, amikor minden harmadik kortárs előadáson történt utalás, mondjuk, a „vak komondorra”. Ez engem inkább elkedvetlenít. Érettebb gondolkodás, ha azt is elemzés tárgyává tesszük, hogy mit adtam én hozzá az adott krízishez, hol az én felelősségem? Meg érdekesebb is nézni egy olyan drámát, amelynek a szereplői képesek az önreflexióra. A Kartonpapában megmutatom azt a jobb híján liberálisnak nevezett habitust, ami az értelmiség egy részét teljesen védtelenné tette az erőszakosabb, autoriter közéleti fellépés ellen. Évekig csak hápogtunk, berzenkedtünk, glosszáztunk és petíciókat írtunk alá, de csak a végső esetben mozdultunk ki a kényelmes fotelből. Nem szeretünk erőt mutatni, hiszen azt kockáztatjuk, hogy ha megpróbáljuk, még az is kiderülhet, hogy nincs. Szörnyülködni könnyebb. 
 
R: Hogyan fogadta a közönség az előadást? A sok jelentésréteg mennyire mozgatta meg a gondolkodásukat?
 
TI: Elképesztő lelkesedéssel reagált a közönség. Talán azt is értékelték, hogy végre magunkon is röhöghetünk. A visszajelzésekből azt látom, hogy a családi válság fordulatait szórakoztatónak találták, a közéleti szintje pedig elgondolkodtatta őket. A vége komoly gyomros, végignevetik az előadást, de amikor lemegy a fény, gyakran egy percig is csönd van a taps előtt. Egyedül a bevetített Kartonpapa osztja meg a nézőket, van, aki túl direktnek találja. 
 
R: Mindent összevetve lehet a Kartonpapa egyfajta politikus színház? 
 
TI: Számomra csak egyfajta érvényes színház létezik, ami valamilyen formában reagál arra, ami körülvesz minket, amiben élünk. Mostanában mindent átitat a politika, még az egyszerű családi ebédeket is, úgyhogy ilyen értelemben igen, politikus színház. De szeretném, ha többről tudna szólni, ha felül tudna emelkedni az aktuálpolitika vacak és efemer játszmáin, és valami mélyebbet tudna megmutatni az emberi működésből. 
 
Az előadás legközelebb október 13-én és 14-én látható a Szkéné Színházban.