Tracy Letts: A jegyzőkönyv / Átrium Színház
2022.02.25.

Az Átrium nézőterén ülve egy amerikai kisváros képviselőtestületének munkájába nyerünk bepillantást. A humoros felvezetés egy pillanat alatt válik véresen komollyá, a kérdés csupán az, hogy vajon egy óra tiszta szórakozás után elérhetünk-e igazi mélységeket? KESZTE BÁLINT ÍRÁSA.

Ha egy rendező fontos társadalmi kérdésről szeretne előadást készíteni, alapvetően két irányba indulhat. Az egyik lehetőség, hogy megtalálja azokat a szereplőket, szakembereket, esetleg civileket, akik a téma mélyebb ismeretével rendelkeznek, és őket segítségül híva, akár szereplőként beemelve húsbavágóan aktuális, a jelenre direktben reflektáló produkciót hoz létre. Fordulhat azonban a távolítás eszközéhez is abban az esetben, ha életkori vagy műfaji szempontokat szem előtt tartva nem kíván a direkt hatás eszközével élni, ehelyett inkább intellektuális játékra szeretné hívni a befogadót. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Az utóbbi esetében a valóságtól eltávolított keret segít komplexen vizsgálni egy témát, de nem engedi, hogy például egy társadalmi kérdésről alkotott gondolatainkat az aktuálpolitikai csatározások befolyásolják. A befogadó valósága ugyanis ilyenkor nem feleltethető meg a keretnek. Ezért van tehát, hogy egy-egy problémát tisztábban vagyunk képesek vizsgálni akkor, ha a múltba, a jövőbe, vagy egy távoli, a miénktől teljesen különböző kultúrájú országba helyezzük.
 
Magyarországról nézve az Alföldi Róbert rendezte A jegyzőkönyv pontosan erre vállalkozik. Az előadás egy amerikai kisváros képviselőtestületének heti, eseménytelennek ígérkező ülését mutatja be. A testület új tagja, Peel (Friedenthal Zoltán) azonban, miután az előző ülést kihagyta, az egyre ködösebb utalásokból sejteni kezdi, hogy fontos eseményekről maradt le. A polgármester (Hevér Gábor) állítása szerint az előző ülés jegyzőkönyve még nem készült el, ezért Peel saját benyomását nem tudja igazolni. Természetesen később kiderül, hogy a jegyzőkönyv elkészült, és a nézők szeme láttára játszódnak le újra a megbeszélés sötét eseményei.
 
Az első pillanatokban rögtön szemügyre vehetjük a még szinte üres díszletet: a képviselőtestület gyűléstermét. A sötétítőfüggöny zöldje, a fürtös csillár, a szakadt, beázott tapéta kísértetiesen rímel egy sztereotipikus magyar község miliőjére. Ahogyan a szereplők a színpadra lépnek, még inkább ismerőssé válik a szituáció, ugyanis az előadás képviselőtestülete jórészt kisstílű, ám óriási hatalomtudattal rendelkező emberekből áll. 
 
 Szatory Dávid, Rába Roland és Brasch Bence
Szatory Dávid, Rába Roland és Brasch Bence
Eltúlzott, komikus karaktereket látunk, mégsem tűnnek teljesen idegennek, de főként nem gondoljuk őket egy messzi ország távoli karaktereinek. A tíz tagú testület tagjai nehezen összekeverhetők: az első pillanattól kezdve majdnem mindenkit be tudunk sorolni különböző archetípusokba: a macsó vezetőegyéniség polgármestertől (Hevér Gábor) az őt kiszolgáló, végletekig lojális haszonleső Breeding-ig (Debreczeny Csaba).
 
Az előadás nagyobb része kamaradarabhoz méltó módon a közgyűlés terében zajlik, csupán a karakterek interakcióit, a közöttük fokozódó feszültséget figyelhetjük. Emiatt pedig a produkció első körülbelül másfél órája szórakoztató, a közönség derűsen reagál a pontosan elhelyezett és véghezvitt poénokon. Kiemelkedik ebből Herczeg Adrienn monológja, amelyben jól megmutatkozik, miként ér össze a tudatos színészi játék és a rendezői vízió. De a feltörekvő fiatal Assalone (Brasch Bence), az értelmiségi Hanratty (Szatory Dávid) vagy az igazi bikaként viselkedő Blake (Rába Roland) is egytől egyig képesek figyelemre méltó pillanatokat teremteni a színpadon.
 
Mikor már kezdenénk megunni a közgyűlés kopár termét, a kisváros leghíresebb történetének elmesélése érdekében a tér átalakul, egy oldalsó fal megnyílik, a szereplők a történelmi esemény karaktereivé válnak. A tudatos szerepbelépésben megmaradnak az archetipikus karakterek: az addig is furcsán, zavarodottan viselkedő Matz képviselőasszony (Murányi Tünde) gyermekké, de Assalone hőssé alakul. Az elidegenített narratív rész nem okoz különösebb törést az előadásban, feltehetően az egyébként is eltúlzott, nagy körvonalakban megrajzolt karakterek miatt.
 
Molnár Piroska. Fotók: Mészáros Csaba. A képek forrása: Átrium
Molnár Piroska. Fotók: Mészáros Csaba. A képek forrása: Átrium
Az előadás azonban egy ponton, mikor az eltűnt jegyzőkönyv okozta feszültséget már nem lehet fokozni, hirtelen különös súlyokat kap. Kiderül, hogy többszintű elhallgatással van dolgunk: az egykori képviselő, Carp fényt derített a hőstett mögötti, az őslakosokat érintő népirtásra, ezért pedig a település megóvása érdekében a közgyűlés tagjai kénytelenek voltak elhallgattatni őt.
 
Molnár Piroska (másik szereposztásban Fodor Tamás) megjelenésével érezhetően komoly irányt kíván venni az előadás. A népirtás részletes, naturális és mégis érzékletes elmesélése akár el is mélyíthetné az előadás történetét, ha az előtte lévő másfél óra nem dolgozna szorgosan ellene. A történet ezen pontján annyi eltúlzott, kicsinyességet sulykoló poénon vagyunk túl, hogy a mélyítés, a társadalmi üzenet nem tud kellő súlyt kapni. Nem tudjuk igazán vádolni a kihallgató tükör másik oldalára hasonlító térben ülő képviselőket, ugyanis ők nem tűnnek számunkra hús-vér embereknek. 
 
Hogyan is vonhatnánk felelősségre egy olyan szélsőségesen eltúlzott, minden pillanatban nevetségesnek látszó képviselőt, mint Breeding? Még Gyabronka József öreg és mindenkinél tapasztaltabb Oldfield-je vagy Bánfalvi Eszter Johnson jegyzője sem tudnak igazi, felelősségre vonható karakterként működni, pedig talán őket lehet a leginkább komolyan venni. Félreértés ne essék: nem rosszul megjelenített, hanem eleve csak nagy körvonalakban megrajzolt karakterekről van szó. Ez ugyan jól szolgálja az előadás első felében zajló gegparádét, azonban ellene dolgozik a második részben megfogalmazódó gondolatiságnak. Ezért Peel végső dilemmája, vagyis, hogy segédkezik-e az elhallgatásban, vagy kilép belőle, nem válik átélhetővé, álkrízissé lesz.
 
Habár a színészek megbízhatóan játsszák a karaktereiket, mégsem érzem, hogy zökkenőmentes lenne az átmenet az előadás egyik feléből a másikba. Nem egyértelmű, hogy itt vajon miként lehet kibékíteni a szórakoztató funkciót a komoly társadalmi kérdések tematizálásával.