Revizor: Tegnap a BMC-ben Kurtág Györggyel találkozott, aki kedves szavakkal méltatta az Ön Bartók-interpretációját. Miről beszélgettek és hogy zajlott a találkozó?
Víkingur Ólafsson: Kurtág úrról dokumentumfilm készül, és meghívtak, hogy a kamerák előtt beszélgessünk, és játsszak neki, ami hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Kiderült, hogy ő is ismer engem, néhai feleségével, Mártával ugyanis meghallgatták a lemezeimet. Eredetileg úgy volt, hogy egyetlen darabot adok elő, végül több mint két órán át zongoráztam, és beszélgettünk Izlandról, Magyarországról, Mozartról, Bartókról, Sándor Györgyről, és nem utolsósorban édesapámról, aki Kurtág nagy tisztelőjeként a kilencvenes években elsőként ismertette meg az izlandiakkal az ő zenéjét egy rádióműsorban. Életem egyik legfontosabb találkozása volt a tegnapi, és egy kicsit szürreális is, hiszen tizenöt órát utaztam, egy nappal ezelőtt még John Adams fesztiválján vendégeskedtem Kaliforniában! Kurtág magasabb szinten gondolkodik a zenéről, mint a legtöbb muzsikus, akit ismerek, és szeretném még több művét repertoárra venni. Boldog lennék, ha a közeljövőben magyar barátommal, Várdai Istvánnal előadnánk a zongorára és csellóra írt Kettősversenyt.
R: Azt olvastam, hogy édesapja zeneszerző és építész. Milyen meghatározó zenei élmények érték Önt gyerekként?
VÓ: Alighanem már születésem előtt kaptam ilyen impulzusokat, hiszen zongoratanárnő édesanyám velem volt várandós, amikor diplomakoncertjére készült a berlini Hochschule tanulójaként. Négy-öt éves voltam, amikor apámmal kottát olvasni tanultam, emlékszem egy békáról szóló darabra, meg hogy sehogy sem tudtam kiolvasni egy „E” hangot. Ami talán ennél fontosabb, hogy a szüleim erejükön felül – örökségből és hitelből – vásároltak egy drága Steinway hangversenyzongorát. Nem volt saját lakásuk, szuterénben éltünk a testvéreimmel, és a nappalit szinte teljesen elfoglalta a hangszer. Őrület, nem? Nagyon hálás vagyok érte, hogy a zongorát megvették. Amikor anyám gyakorolt, mindig őt hallgattam, amikor pedig felszabadult a hangszer, én is odaültem.
 Víkingur Ólafsson |
R: A Google-kereső szerint Izland az erős embereiről és eredeti hangú, ragyogó zenészeiről ismert. Nem is kellene sorolnom, de Björköt, a Sigur Róst, Hildur Guðnadóttirt sokan ismerik, és Önt is. Mi a titok?
VÓ: Nekünk nincsen Liszt Ferencünk, Beethovenünk, Debussynk. Vannak népdalaink, de nagy klasszikus zenei hagyománnyal nem rendelkezünk, így aztán találékonynak és nyitottnak kell lennünk.
R: Mennyiben?
VÓ: Engem nem érdekel, hogy mi klasszikus és mi nem. Nem tudom értelmezni ezeket a kategóriákat. Ezért adtam át könnyű szívvel a felvételeimet elektronikus zenészeknek, ebből született a Bach Reworks című album. A nyitottságot gyakorolni kell, és érdemes elkerülni, hogy skatulyákba rakjanak. Amikor elkészítettem az első lemezemet a Deutsche Grammophonnál, sokan az amerikai komponisták interpretátoraként akartak elkönyvelni, mert Philip Glass művei szerepeltek rajta. De én Rameau, Debussy, Bach és Mozart felé haladtam tovább, és biztos okozok még ezután is meglepetéseket. Azt hiszem, erre gondolt Debussy, amikor azt mondta: el kell menekülnöd a sikereid elől. Nem csinálhatod mindig ugyanazt.
R: Idén megjelent albumán Mozart és kortársai szerepelnek. Abban is különleges, hogy nem teljes alkotások szerepelnek rajta.
VÓ: Sok olyan album van, amin három szonáta vagy három zongoraverseny szerepel, és miközben ezek között is vannak kiváló lemezek, engem más ragadott meg. Úgy tekintek egy albumra, mint kollázsra, mintha az egész egyetlen kompozíció lenne. Talán azt is észrevette, hogy a Mozart-lemez az f-molltól indul és a H-dúr hangnemhez érkezik meg, tehát a nyitó- és a zárószám tritónuszra van egymástól.
R: Egészen egyedi képet mutat az album Mozartról a kortársai tükrében. Ön szerint mit?
VÓ: Szerettem volna Mozartot kora embereként bemutatni, hiszen valóban az volt. Nem önmagában állt, inspiráció volt számára Cimarosa, Carl Philipp Emanuel Bach. Legközelebbi zenei barátja Haydn volt, aki azon ritka kollégák egyike volt, akiket nem rémített meg Mozart zsenije, féltékenység nélkül és nagylelkűen viszonyult hozzá. Szerettem volna megmutatni azt is, hogy a kor kismesterei – úgymint Baldassare Galuppi, egyik kedvencem – legjobb pillanataikban felérnek a nagyokhoz.
 Fotók: Nagy Attila / Müpa |
R: Mit tanult Mozartról a munka közben?
VÓ: Mozart csodagyerekként vagy szertelen zseniként él a köztudatban, de az utolsó tíz éve páratlan változást hozott számára mind a magánéletében, mind a zenéjében. Ebben az utolsó évtizedben született a Don Giovanni, a Varázsfuvola, a legjobb zongoraversenyei, szakrális alkotásai és a Requiem. Ezek nélkül csak hatalmas ígéret maradt volna a munkássága. Ekkor ismerte meg Johann Sebastian Bach zenéjét, és némely zongoraművén jól érződik a bachi zene hatása. Az utolsó éveiben Mozart saját koncerteket szervezett, a dolgozószobájából intézte a jegyeladásokat, maga bérelt zenészeket. Ma azt mondanánk rá, indie zenész. Sajnálom, hogy nem érte meg a francia forradalmat követő új társadalmat, mert ő nyitotta meg azt az utat, amit aztán Beethoven végigjárt.
R: Szintén idén jelent meg Reflections című albuma, amelynek címadó darabját Ön jegyzi. Kompozíció vagy improvizáció?
VÓ: Az egy improvizáció.
R: Zeneszerzőnek tartja magát?
VÓ: Úgy fogalmaznék, hogy előadó létemre is zeneszerzőként gondolkodom a múlt zenéjéről. Fontosnak tartom, hogy bármennyire is szeretem a nagyok alkotásait, ne helyezzem őket elérhetetlen piedesztálra, gondolkodjak róluk kritikusan, és az értékítéletem ne merüljön ki annyiban, hogy ez vagy az a mű tökéletes, mert Mozart vagy Chopin írta. A kotta nem csupán tinta a papíron, annak életre kell kelnie. Ezt hallom akkor is, amikor Rachmaninov játszik Chopint, vagy Bartók a saját műveit. Nem kötik magukat merev szabályokhoz, mégis tisztábban adják át a lényeget. Érti mire gondolok, ugye? Én csak olyan művet tudok eljátszani, ami valamilyen különleges értelemmel bír számomra. Ami nem, azt meghagyom másoknak.