29. Nemzetközi Színházi Fesztivál, Plzen
2021.12.12.

A komoly hagyományokkal rendelkező plzeni fesztivál az évad legjobb cseh előadásai mellett megörvendezteti nézőit a nemzetközi színházi élet kurrens szuperprodukcióival is. Itt most két családi történetről írok. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Különös, különleges előadás az NT Gentben 2020 januárjában bemutatott Familie/Család. A valós események színpadi újrajátszásából márkanevet épített Milo Rau kiindulópontja azonos, mint számos korábbi projektjénél, de a végeredmény merőben eltér azokétól. Mert míg sok-sok eddigi bemutatójában az egyszerre makacs és könnyedén hajlítható tények akkurátus előszámlálásával, a lehetséges különböző nézőpontok sokszor zavarba ejtő játékba hozásával (nem) szolgáltatott igazságot Rau, most jóval többet bíz a csendre, az elhallgatásra, a némaságra. A válaszokat eddig is a nézőnek kellett megalkotnia, de a rendező ezúttal mintha a szokásosnál kevesebb kapaszkodót adna.
 
Persze az is lehet, hogy erről a témáról csak így lehet, így szabad beszélni. A hátborzongató alaptörténet 2007-re datálódik. A franciaországi Calais egy külvárosában a Demesteer család négy tagját holtan találták házuk verandáján: az ötvenes éveikben járó szülők és felnőtt gyerekeik felakasztották magukat. Az eset önmagában is megrendítő, de attól igazán elgondolkodtató, hogy nem volt és ma sincs rá semmiféle racionális magyarázat. A felső középosztályhoz tartozó család jól élt, se pénzügyi, se egyéb gondjaik nem voltak, mégis úgy döntöttek, kilépnek ebből a világból. Búcsúlevelet is hagytak: „Elcsesztük, sajnáljuk.” Rau és alkotótársai a helyszíni kutatómunka mellett közösen gondolkodtak a lehetséges okokról.
 
Jelenetek a Familie című előadásból
Jelenetek a Familie című előadásból
A színpadon egy családot látunk; úgy értem, egy valódi családot: az előadás másfél órájában Anton Lukas hiperrealista lakásdíszletében a népszerű holland színészházaspár, An Miller és Filip Peeters mellett két kamasz lányuk, Leonce Peeters és Louisa Peeters él. Ezt is értsük szó szerint: szimultán nem történik semmi odalent, a lakásban, illetve a fölé helyezett hatalmas vetítővásznon, ahol élőben közvetített és előre rögzített képsorok váltakoznak. 
 
Mert élni, együtt élni, családban élni valahol annyit jelent, hogy nem csinálni semmit, „csak” közösen létezni a magunk teremtette világban, bútorok, tárgyak, jó és rossz emlékek között – döbbenetesen banális felfedezés. Aminek komoly súlyt ad, hogy a színpadon látható négy ember valóban egy család négy tagja: az, hogy az elhangzó, ritkán mélyre menő, leginkább súlytalanul hétköznapi mondatok közül melyek őszinték és mik tartoznak a fikció világához, nem lehet, de valószínűleg nem is kell eldönteni. Aki már élt valaha együtt huzamosabb ideig egy másik emberrel, pontosan tudja és érti, hogy néha csak azért beszélünk, hogy ne legyen csönd otthon, de a még oly ideális párkapcsolatokban is előfordul, hogy a szavak mögött rejtőző valódi gondolatok nem mernek előbújni rejtekükből.
 
Az elhangzott szövegből mit tudunk meg a családról? Hogy az apa szeret főzni, hogy szeret az óceánban úszni (mindkettőt meztelenül). Hogy az anya boldog attól, hogy kamaszlányai még mindig bújósak. Hogy az egyik lány angolul tanul, a másik imádja a Harry Pottert. Csupa lényegtelen infó, amik sem együtt, sem külön nem magyarázzák a rájuk váró, maguk választotta borzalmat. Milo Rau előadása az utolsó közös estét rekonstruálja: a főzést, a vacsorát, a közös élet közös bedobozolását (ezt a gesztust is a valóság szülte: a calais-i család mintha a költöztetőket várta volna), majd az utolsó pillanatokat. 
 
Fotók: Michiel Devijver
Fotók: Michiel Devijver
Tempót vált az előadás, úgy értem, nem egy bizonyos ponton, hanem végig más ritmusban beszél, mint azt megszoktuk: lassú, komótos, a dialógok nemigen tartanak sehova, de legalábbis ritkán vagy áttételesen kapcsolódnak a tulajdonképpeni témához. Rau és színészei egy másodpercre sem tesznek úgy, mintha előre csomagolt, konyhakész magyarázattal akarnának/lehetne szolgálni. Felvállalják és tudatosítják az unalmat; azt, hogy egymást szerető emberek együttélése nem tartogat se izgalmakat, se fordulatokat. A téma korai meghatározása után az előadást lassan belengi, majd elborítja a melankólia: a zenei idézetek Rameau-tól meg Leonard Cohentól mélyítik az örvényt. 
 
Van azért egy nehéz pillanat, az utolsó előtti, amikor az anya szinte ölre megy a lányokkal: szép a (túl) kései időzítés, a szelíd gyerekszobai csata megrendítően bensőséges látlelet összetartozásról, szeretetről, ragaszkodásról. Rau okos, edukatív színházától nem áll távol az érzelmesség: az, ahogyan az ember nélküli világról gondolkodik a főszereplővé váló lányokon keresztül, sokáig a nézővel marad. Csakúgy, mint a meghökkentő finálé... Talán még sosem örültem ennyire annak, hogy az előadás végén négy mosolygó színész jött ki meghajolni.
 
A lengyel főváros neves művészszínháza, a TR Warszawa (a színházról picit bővebben ld. itt - a szerk.) több kényszerű időpontmódosítás után idén júniusban mutatta be a flamand sztárrendező, Luk Perceval első lengyelországi rendezését. Az előadást megelőző komoly várakozás indokolt és érthető, és a produkciót látva az is világos, hogy miért fogja beutazni a premier Európa nagy fesztiváljait. Percevalt nem kell bemutatni a lengyel közönségnek, számos bemutatója vendégeskedett már országszerte, ráadásul nemzetközileg jegyzett Csehov-szériájához (Sirály, Ivanov, Platonov, kétszer a Cseresznyéskert) csatlakozik a varsói premier: a Három nővért játsszák 3SIOSTRY/3NŐVÉR címmel, egy részben, két órában.
 
Eddig volt egyszerű dolgom, de ami a színpadon történik, az keményebb dió. Philip Bussmann a teret és a videót jegyzi a színpadon, nem véletlenül: egy szabálytalan trapéz alaprajzú, fémből, fából, tükörből készült, sok méter magas falakkal három és fél oldalról körbevett dobozba nézünk, aminek falain a felvonások sorrendjében aranyló búzamezőt, hullámzó tengert, tomboló tűzvészt, talajban mozgó férgeket látunk kivetítve. A teret körbevevő falból elöl hiányzik néhány méternyi szakasz, itt lesünk be a Prozorov tábornokhoz címzett elmegyógyintézet hétköznapjaiba. Ez persze csak az én gonosz megjegyzésem, mindenesetre aki nem ismeri elölről-hátulról Csehovot, az joggal érezheti magát elveszettnek: ismerősek a nevek, a helyzetek, a mese azonban alaposan megváltozott.
 
Jelenet a Három nővér című előadásból
Jelenet a Három nővér című előadásból
Percevalt az idő és annak könyörtelen múlása foglalkoztatja: harminc év telt el az általunk ismert Három nővér ideje óta, a lányok és csatolt részeik a hosszú, szépséges, fájdalmas nyitó képben egymástól több méter távolságra, mozdulatlanul merednek tükörképükre. (És akkor most inkább nem jövök a Csehov mint korunk tükre metaforával, de az illúzió kontra valóság problematikájával sem - vegyük úgy, hogy ezek mind ideértendők.) Azt hiszem, a szereplők csapdába estek, a foncsorozott felület megbabonázza őket, Irina például hiába üti-veri a tükörfalat, de Olgának is kár a remény bármilyen jelét keresni rajta vagy benne. A férfiszakasz helyzete se rózsásabb: a tolókocsiba kényszerült Versinyin, a mindenféle illúziótól mentes Andrej és a többiek. A sok múltba ragadt, már-már beckettire (a lengyel recepció még Tadeusz Kantort emlegeti sűrűn) hangolt figura között egyetlen teremtés sürög-forog, rendezkedik, és egyáltalán: mindenestül elviselhetetlen. Persze, hogy a minden belépésekor más ruhát viselő Natasa az, íme, hölgyeim és uraim, a siralmas jelen és a mérsékelten reményteli jövő.
 
Fotók: Monika Stolarska. A képek forrása: Plzeni Nemzetközi Színházi Fesztivál
Fotók: Monika Stolarska. A képek forrása: Plzeni Nemzetközi Színházi Fesztivál
Laza asszociációkon, nyelvek és kultúrák közé szoruló mondatokon gördülnek a most a szokásosnál is inkább a nihillel szembesítő monológok és párbeszédek. Ezeknek az embereknek a sorsa, a jövője elveszett, beszorultak ebbe az absztrakt térbe, mintha csak alvilági büntetésüket töltenék – fogadni mernék, hogy újabb harminc év elteltével ugyanezeket az alakokat közel azonos pozitúrában látnánk viszont, legfeljebb kicsit még rozsdásabb mozdulatokkal. 
 
Perceval 3NŐVÉRét nem vettem meg teljesen, hiába a lenyűgözően erős atmoszféra, a sokszor megrendítően plasztikus képi gondolkodás, vagy az, ahogyan szélsőséges érzelmi állapotokig juttatja a ragyogó színészeit, akik azokat hosszan, nagyon hosszan képesek meg- és kitartani, tartalommal megtölteni. Az előadás sokkal inkább Perceval, mint Csehov, ami persze nem feltétlenül baj, de a fáradt rémálmok, a szürreális víziók az idő múlásával egyre inkább magukba látszanak zárkózni. Persze könnyen lehet, hogy tévedek, Percevalnak viszont minden körülmények között igaza van: ne a tükröt szidjam, ha az én képem ferde.