Lukas Bärfuss: Luther / Nibelungen-Festspiele, Worms
2021.12.16.

Gáspár Ildikó a nyáron Wormsban, a Nibelungen-Festspielén rendezte Lukas Bärfuss Luther című drámájának ősbemutatóját. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Worms turizmusának egyik tartópillére „a Nibelungok városa” szlogen. Nem csupán az évszázados szobrok, vagy az új évezredben megnyitott múzeum okán, de 2002 óta a dómkulissza előtt tartott ünnepi játékok miatt is érvényes a címke. Átböngészve az eddigi évadokat, az tűnik ki, hogy a jó kéthetes rendezvényen időjárástól függetlenül, hétfő kivételével minden este, többnyire a fenti szlogen jegyében vagy Hebbel valamelyik Nibelung-drámáját, vagy a saga egy kortárs feldolgozását láthatták a nézők. Látszólagos kakukktojásként Dieter Wedel – az első intendáns – és Joshua Sobol darabja, A Jud Süssnek nevezett Joseph Süss Oppenheimer története volt műsoron. 
 
Sunnyi Melles
Sunnyi Melles
Ám ha figyelembe vesszük, hogy Worms „a vallások városának” tekinti és hirdeti magát – mert a római katolikus, a zsidó és az evangélikus egyháztörténelemben is fontos események történtek itt –, egyáltalán nem kell megütköznünk sem ezen, sem az idei nyár előadásán, amelyet ősbemutatóként Gáspár Ildikó rendezett Lukas Bärfuss Luther című drámájából. (Bár a drámában és prózában is termékeny svájci szerző két művét a szép emlékű POSZT-on, a PanoDráma és a Színházi Dramaturgok Céhe szervezte sorozatban mutatták be felolvasó-színházi formában – az egyik szöveget, A buszt épp Gáspár Ildikó fordította –, a Szüleink szexuális neurózisaiból pedig több előadás is született – Réthly Attila szabadcsapatának előadásáról itt, a Stúdió K produkciójáról itt olvashatnak kritikát, rajtuk kívül Dömötör András rendezte meg színművészetis osztályának –, Bärfuss a magyar színházi életben gyakorlatilag ismeretlen.) 
 
Luther Worms másik turistamágnese, akit nemcsak a hűtőre, de fürdőkacsaként a kádba vagy süteménykiszúró formájában a konyhába is hazavihet magával az ember szuvenírként. Persze, csak miután végigmegy a frappánsan Luther 1521-nek nevezett műveltségi és élmény-akadálypályán, azaz egy intellektuális és spirituális kalandra hívó városi sétán. Ennek kiindulási pontja az egykori püspöki palota helyén található Heylshofpark, ahol az 1521-es birodalmi gyűlés előtt Luther Márton – mert magyarul nem tud az ember Martin Luthert mondani – megtagadta, hogy visszavonja tanításait. „[A]z általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve, és lelkiismeretem Isten Igéjének foglya, és visszavonni sem nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem biztonságos, sem nem helyes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek (…)” – jelentette ki a neki adott 24 órás gondolkodási idő után, 1521. április 18-án. 
 
Lukas Bärfuss darabja azonban nem erről az 500 évvel ezelőtti eseményről emlékezik meg. Mi több, a címszereplő meg sem jelenik benne, csupán emlegetik. Valószínűleg ez a hiány Wormsból nézve alapból ünneprontás, de Rajna-Pfalzban a svájci szerző részéről a gesztus – meg a néhány inkább csak csúnya, mint trágár szó – egyszerű kajánság, önmagában még nem feltétlenül statement. Ezt azonban Bärfuss fél évezreden át érvényes, szembesítő, pengeéles iróniával tetézi, egysoros bon mot-inak céltáblái a németek. Hogy ezek igazságtartalma igazolható történeti kutatásokon alapszik-e, ki tudja. 
 
Senki nem bonyolult szellem vagy lélek ebben a darabban. A – jóindulattal is csak – másfél dimenzió oka az, hogy a Luther választott tárgya a világi és egyházi hatalommal rendelkezők mérhetetlen romlottsága és önzése, a nagypolitikai aktorok pitiáner személyes vágyaiban gyökerező, mégis milliók életére hatással levő machinációi. Luther tanai jelenthetnek kiutat, a hitbelivel együtt lelki, szellemi felszabadulást, és erre példát is ad Bärfuss, ám az ő olvasatában a német választófejedelmek – szűklátókörűségüket bizonyítandó – Lutherre a reálpolitikai sakktábla hasznos bábujaként tekintenek, „az ellenségem ellensége a barátom” cinikus és pragmatikus elve mentén. 
 
Barbara Colceriu és Pálfi Ervin
Barbara Colceriu és Pálfi Ervin
Bärfuss az eseményeket egyszerre tárja elénk:  a 16. századot egyrészt teljesen autonóm módon írja le, másrészt viszont a 21. századból visszafelé olvasva. Így, a két korszak egymásra vetítve, egymást értelmezve ad különös feszültséget a történetnek. Nem egyszerűen történelmi párhuzamba állítja az egymástól fél évszázadra történteket, hanem egymásra kopírozza azokat. Mégsem mos egybe korokat, ügyel arra, hogy elkerülje a homogenizálást. Hagyja, hogy az olvasó számára szubjektíven, kinek-kinek a maga álláspontja, származása, előzetes tudása, tapasztalata, világbuboréka szerint hol az egyik, hol a másik évszázad legyen a domináns, hol előre, hol meg visszafele nevessen, hol felszabadítón, hol meg kínjában.
 
Gáspár Ildikó ennek megfelelően egyfajta időhintára ülteti a nézőt. Nem hagyja ki a számításból, hogy hol van, de az alapanyagot sem akarja úgy alakítani, hogy az végül emlékműnek látszódjon. A népes magyar alkotócsapat tagjai Wormsban kívülálló, messziről jött emberekként akarva-akaratlanul saját magyar prizmájukon (prizmánkon) néznek rá a történetre. Szinte ki sem lépünk a darab történeti idejéből, máris eszünkbe juthat, hogy X. Leó egyik, nem is esélytelen versenytársa a pápai címért Bakócz Tamás volt, a színpadi szövegben pedig elhangzik, hogy a törökök már Magyarországot támadják. De nem emiatt láthatják pontosan, mennyire kisstílűek és tartás nélküliek ezek a nagyravágyó világi és egyházi arisztokraták, illetve adhatják tökéletes analízisét a kényszerből köttetett, következésképp ingatag szövetségeknek. A helyzetfelismerést segítik a mindennapi hazai tapasztalatok. (Bár ne segítenék.)
 
Aranyban ragyog a dóm előtt Izsák Lili tere, fókuszba komponálva a templom falán, a császári kapu fölött levő fekete-arany reliefet, amely I. (Barbarossa) Frigyes 1184-es, Wormsnak teljes szuverenitást biztosító Aranybullájáról emlékezik meg. Aranyra festett állvány keretezi, ez azonban egyáltalán nem a birodalom transzparenciájára utal. Ami mögötte van, az már oly ingatag állapotú, hogy más nem adhat neki stabilitást, mint az állványzat. Az egyházi és világi hatalommal bírók mértéktelen, más, a hitelezők, végső soron pedig az alattvalók kontójára zajló folyamatos dőzsölése szétrohasztott mindent. Nemcsak a has, de minden nemű uralomvágy jön itt előbb a morálnál. Ezzel szemben tényleg erős vár az Isten.
 
Horkay Barnabás, Julischka Eichel, Szabó Veronika és Bredán Máté
Horkay Barnabás, Julischka Eichel, Szabó Veronika és Bredán Máté
Nem finomkodik sem az író, sem a rendező. Nyilvánvalóvá teszik, hogy az elit tagjai egymást lenézik, a polgári származást közösen megvetik, a zsidókkal haszonból engedékenyek, a nők azonban mindenki alatt állnak. Még akkor is, ha királyi házból származnak, csak a hatalom dinasztikus megszilárdítására szolgáló házasságra meg gyerekszülésre valók, a verbális abúzus mellett a fizikai bántalmazás velük szemben rangtól függetlenül teljesen természetes. Az állványzat tetején egy méretes ló és egy teljesen átlagos kád. Ez utóbbiban könnyedén és a nyilvánosság kizárásával követhető el bármilyen gyalázat nő ellen. 
 
A színpadképet egy jó tízméteres aranycsúszda uralja: mindenki játszótérnek tekinti a maga territóriumát, rendtől, rangtól, urbitól, orbitól függetlenül. Bizarrnál bizarrabbak a játékszabályok, a legabszurdabb Rómában X. Leóé, aki pápává akarja tenni a kuglóffal etetett elefántját. „Aki meglátja Hannót, gyermekké válik” – szól az indoklás. Hát lehet ezzel vitatkozni? 
 
Van azonban egy hely, ahol tiszta elvek mentén épül a rendszer. Ha innen nézem, tolerancia, ha onnan, gyakorlatiasság, mert itt ereklyéket ugyanúgy elvből tartanak, mint eretneket. Bölcs Frigyes amellett, hogy tényleg engedte az őt nem kevés alkalommal gúnyoló Luthernek, hogy szász területeken működjön, ő maga azért csak megmaradt a katolikus szertartások látogatása mellett, és számításai szerint kétmillió nap szenvedéstől váltatott meg az ereklyék előtti imák által. Ezért kerülhet logikusan a Szászországnak nevezett színpadi szuvenírbódé árukínálatába a gumikacsa Luther meg a fejedelem-Ken baba. Igen, a modern kornak is megvannak a maga búcsúcédulái. 
 
Szandtner Anna
Szandtner Anna
Ezeket az apróságokat, a ruhák nagyon is fontos részleteit – a Gucci emblémák tömkelegét a választófejedelmen, az Adidas övtáskát a polgárasszonyon –, az elefánt szőrszálig élethű ormányát az élő kamera miatt vehetjük ilyen aprólékosan szemügyre. Van néhány szellemes vizuális és vizuális-dramaturgiai geg, de hangsúlyosabb az, hogy a nagyon nagy színpadon, ahol szimultán zajlanak az események, a nagyon kicsi se vesszen el. Épp ezért muszáj feljegyezni, hogy ritkán látni ennyire jól komponált, ugyanakkor nem tolakodó vagy öncélú, a truvájra hajtó videodesignt (Juhász András) és pontos, a japán színpadi segédek észrevehetetlenségével felérő operatőri munkát (Bredán Máté, Jonas Lenz). 
 
De vissza a történethez, amelynek létező és fiktív szereplői csak a maguk kártyáit próbálják keverni egy zavaros időszakban, amikor I. Miksa halála után megindul a harc a német-római császári trónért, és egy méltóságát, felelősségét föl sem fogó pápa Krisztus földi helytartója. Bradenburgban pestis pusztít, lovagok garázdálkodnak, a fejedelmi életmód meg olyan, hogy a Fuggerek kölcsöneiből fedezik. A családi bankház ad is, de az ügylet természete már csak az, hogy a felvevő leköteleződik a vagyonával, ami egyre csökken. A megoldás? Házasság, a legpazarlóbb fölfelé buktatása, azaz egyházi hivatalhoz segítése, aki pedig útban áll, azt meg kell ölni. A pestis meg majd ahogy jött, úgy tűnik el. Joachim receptje működne, ha nem lenne egy Luther nevű ágostai szerzetes Wittenbergben, akinek a felforgató tanai terjednek, sőt mivel kiválóan és tudatosan használja a rendelkezésére álló technikai vívmányokat, minden addiginál gyorsabban, hatékonyabban és nagyobb tömegekhez jutnak el. A pápának viszont – akinek szintén a Fuggerek kölcsönöznek – halvány fogalma sincs, ki ez a Luther, hol van Wittenberg, de még Németország helyét is nehezen lövi be. Ám aminek ő nem tulajdonít jelentőséget, annak a veszélyét egy szürke eminenciás tökéletesen átlátja.
 
Van tehát két erkölcsileg azonos mértékben silány oldal, köztük pedig a Szentírás, a hit, a kegyelem, Krisztus és az isteni dicsőség egyedüliségét hirdető Luther. Akinek viszont mindenfelé egyre több a követője. A sors fintora, hogy nem ezért bukik meg Joachim mesterterve, még csak nem is a saját jelöltjének alkalmatlansága – testvére, a dőzsölésben és henyélésben egyaránt maximalista, istenhitben saját bevallása szerint is kevésbé eminens Albert mainzi püspök – miatt dől dugába a német-római császári trón. Egyszerűen csak rosszul számol az őrgróf. Olyan akarnok, akiből hiányzik nemhogy a stratégia, de még a taktika is, annyira rövid távra végez kockázatelemzést. Luther az új vallással tényleg csak az utolsó kenetet adja fel egyháznak, világnak.
 
Szabó Veronika, Jan Thümer, Jonas Lens, Johannnes Klaussner, Horkay Barnabás
Szabó Veronika, Jan Thümer, Jonas Lens, Johannnes Klaussner, Horkay Barnabás
Jan Thümer – Bodó Viktor grazi Liliomjaként lehet nekünk ismerős – tenyérbemászó, passzív-agresszív Joachim. Magát valódi képességeinél többre tartja, ideig-óráig elegánsan bírja a hatalmat, de ha az elfojtott erőszak kitör belőle, a kegyetlenségnek semmi nem szab gátat. Neki az asszony verve, erőszakolva jó. Ragadozó, aki a nőket szexuális tárgyként használja, a testi kielégülésen kívül csak az motiválja mind Erzsébet dán hercegnő, mind Katharina von Hornung helyi férjezett zsidó polgárasszony meghódításában, hogy az őrgrófsági kassza hiányát az ő hozományukkal pótolja. Julischka Eichel és Katrija Lehmann annak ellenére is egymás tükörképeit játsszák, hogy társadalmi szempontból máshonnan indul a figurájuk, de arisztokrata és polgári öntudatuk eredője eltérő, ereje azonos, és ugyanattól majdnem ugyanazt a megalázást, bántalmazást, erőszakot élik át mindketten. Ez azonban nem jelenti, hogy nincs kettejük közt különbség. Julischka Eichel hullámzóan, továbbadott erőszakkal, bosszúvággyal, Katrija Lehmann új hitébe kapaszkodva is földönjárón őrzi integritását. 
 
Sunnyi Melles az excentrikusságában és világról való ismereteiben Donald Trumpot idéző, röhejességében ijesztő X. Leó. Tudatlanságban leledzik, s ez alól az sem menti, ha egyébként tudjuk, hogy ő maga apja politikai manővereinek áldozataként került a pápai trónra. A színésznő nemteleníti a figurát, ugyanúgy, ahogyan Barbara Colceriu is személyiségével hitelesíti a történet legkomplexebb karakterét, Frigyest, Réti Iringó meg az ő Spalatin nevű, halk szavú, kémnek, tanácsadónak egyaránt jól működő spin doctorát, és Szandtner Anna is meggyőző többgyerekes özvegy lovagként. Egyszerűbben: elég jó színészek ahhoz, hogy ezeket a szerepeket eljátsszák akár női ruhában is. Mert, ugye, a figurák férfiak. És akkor mi van? Semmi.
 
Konstantin Bühler, Matisz Flóra Lili. Fotók: Davit Baltzer
Konstantin Bühler, Matisz Flóra Lili. Fotók: Davit Baltzer
Vannak további magyarok is az előadásban. Szandtner Annán kívül Borsi-Balogh Máté énekel még. Kettejüknek van egy igazi feelgood diszkós-funkys duettje talpig páncélban, a császárválasztás fordulóinak állását összecsúsztatva az I’m Your Boggie Man-nel (korokon átívelő zene: Matkó Tamás), de Borsi-Balogh az elefánt körül is jeleskedik. Illúziókeltően mozgatja az ormányt az arany konténer ablakában, Hanno gondozójaként meg szépen dudorászgat. Néhány ütem a Hazám, hazám-ból, aztán pár taktus onnan, hogy Itt élned, halnod kell – német füllel egy gazdasági migráns dalolgatása, magyarral duplafenekű poén. Onnan nézve egyszerű bohócéria, ahogy Jan Thümer a biciklivel esik-kel, innen meg csodálatos Szirtes Ági-hommage. (Atelierhumor, persze. De mekkora!) 
 
Az írott dráma egyetlen Winfriedjéből a színpadon kettő lett. Joachim szolgáinak hasonlósága tojásokéhoz fogható: ugyanaz a kék munkásoverall, ugyanaz a fekete apródfrizura, gyakran ugyanazok a mozdulatok. Horkay Barnabás és Szabó Veronika mindentudó árnyékként követik uralkodójukat és teljesítik parancsait. Kiszolgáló személyzetként személyiség- és egyéniségtelenek, semmit nem kérdőjeleznek meg, totálisan csereszabatosak. Pálfi Ervin Frigyes szótlan, de megállás nélkül tevékenykedő Könyvelőjeként külsőre mintha a Little Britain Andyje lenne, Francia követként szőke sasson parókát, harisnyát, buggyos rövidnadrágot kap. A színháztörténet kedvéért: Könyvelőként kavalozik is. Jelenlétét nehéz mire vélni. Mintha az a titokzatos figura öltött volna általa testet, aki Gáspár Ildikó rendezéseiben rendre feltűnik. Aki semmit nem csinál, semmibe nem avatkozik be, csak ott van. Talán maga az állandó/állandóan változó Idő. Matisz Flóra Lili az állvány aljából, a laptop és a keverő mögül elő-előlép, és akkor hangjával, jelenlétével nyűgöz le.
 
Amilyen frivol részleteiben a sztori, épp annyira frivol az előadás. Meg szellemes, energikus, az összes közreműködő részéről játékkedvtől fűtött. Lukas Bärfuss drámája egy olyan bizonytalansággal teli kort mutat be, amelyben a korábbi értékek relativizálódtak, azok létjogosultsága megkérdőjeleződött, ezért sem találhatunk semmi kivetnivalót és öncélút a színpadon felvonultatott távközlési és közlekedési eszközök anakronisztikus arzenáljában pénzbedobóstól videotelefonig, biciklitől hoverboardig, és ezért passzolnak egymáshoz a most újra trendi 80-as évekből való szemüvegkeretek a korhűn suhogó szoknyákkal, a hermelines palástok a sportcipővel. Biztosan nem egyszerű egy jól és nem kevés anyagból szabott ruhában görkorcsolyázni, de legalább gyorsan el lehet jutni a tér egyik széléről a másikba, s ez az előadás ritmusának nagyon jót tesz. 
 
Mégis, bármennyire szórakoztató ez a színes történelmi panoptikum, átlátszóságában taszító és ijesztő. Sokfelé vihet az asszociáció, de ugyanoda fut ki mind. Nincs itt éthosz, nincs itt pátosz, és nincs itt pénz. Igaz, ez nem is kell, amíg a Fuggerek adnak kölcsön. Kérdés, hogy a végső csekket kinek kell fizetni.
Szerző: Papp Tímea