Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MIÉRT ÉS HOGYAN?

Roberto Bolaño: Vad nyomozók – Radnóti Tesla
2021. szept. 16.
Ami jól áll a több száz oldalas regénynek, tudniillik a káosz, nem áll jól a bő kétórás előadásnak. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Gáspár Sándor és Sodró Eliza
Gáspár Sándor és Sodró Eliza
Miért és hogyan? Ez a két kérdés ötlött azonnal eszembe, amikor megtudtam, hogy színpadi előadás készül Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényéből. Miért választották az alkotók éppen most a chilei író művét? Hogyan tudták színre vinni az olvasmányként sem könnyen befogadható regényt? A Bolaño-mű szexepilje egyébként, hogy benne minden csak és csakis irodalom, azaz minden, de minden (az olvasástól a szeretkezésen át az emberölésig) az irodalom, az irodalmiság közegében zajlik. (Ezt nevezték egy időben posztmodernnek.) És miután megnéztem Sándor Júlia dramaturg és Kelemen Kristóf rendező ajánlatát a Radnóti Teslában, sem tudnék megnyugtató választ adni ezekre a kérdésekre. Illetve az elsőre azt mondanám, hogy nem tudom. A másodikra meg azt, hogy nem igazán meggyőzően.
 
Noha a mexikóvárosi őrülettel induló, a Sonora-sivatagban folytatódó, majd azután a nagyvilágba nyújtózkodó történet zsigeri realistái avantgárd lelkületükkel és életformájukkal eleve megtestesítik a bármiféle intézményes elnyomással szembeni szabadság örökzöld eszméjét, amit a rendezés módszeresen kihangosít és mértékkel aktualizál. Mégsem gondolnám, hogy ez a dicséretes – mivel a színház mint közösségi művészet mindenkori feladatának megfelelő – párhuzamosító szándék elég volna ahhoz, hogy ne érezzük a műválasztásból fakadó dramaturgiai és rendezői teljesítmény megoldatlanságait.
 
Baki Dániel, Mészáros Blanka és Porogi Ádám.
Baki Dániel, Mészáros Blanka és Porogi Ádám.   
És ezen nem segítenek a Radnóti Színház Gáspár Sándorral és Sipos László Márk egyetemi hallgatóval kiegészült színészei sem, akik tényleg megtesznek mindent azért, hogy életet leheljenek a minden tekintetben túlfűtött Bolaño-regény alakjaiba. Baki Dániel és Porogi Ádám például tisztességesen hozzák a két nagyon különböző alkatú zsigeri realistát, az ösztönösebb Arturo Belanót és az intellektuálisabb Ulises Limát. És a megelőző nemzedék korszakos elkeseredettségét megszólaltató Quim Font szerepét is a kellő mértékű paródiával alakítja Gáspár Sándor. Miként a lányáét Sodró Eliza (a másik Font-lány és a Font-feleség szükséges áldozatul estek a dramaturgiai ollónak), aki talán a legharsányabb nézőtéri tetszést váltotta ki levéltárosi mellékszerepével. Ugyanis a két zsigeri realistát és a regény keretfejezeteinek egyetemista elbeszélőjét, Juan García Maderót (Sipos László Márk) alakító színészeken kívül mindenki több szerepet is játszik. Mészáros Blanka például az utcalány Lupét és az izraeli feleséget, Claudiát. És muszáj elismerően említeni a Sodró Elizához hasonlóan szerephalmozó, vagyis négy-négy alakot megtestesítő Pál Andrást és Rusznák Andrást is.
 
Baki Dániel és Rusznák András.
Baki Dániel és Rusznák András.    
Ám hiába minden részletérték, hiába a hol magyarázó, hol inkább csak dekoratív videóháttér (látvány: Schnábel Zita), és hiába minden más színházi hatáselem (zene: Márton Péter [Prell]), ha egyszer nem jön át a nézőknek a regény világa. A formavilágról leválaszthatatlan, vele egylényegű ábrázolt világ. Ami persze önmagában még nem volna baj. Az viszont tényleg nagy baj, hogy nincs saját világa az előadásnak sem. Nincs olyan formavilága, amely érthető és élvezetes módon tehetné megragadhatóvá az ábrázolt világot. Ezúttal nem vált világszerűvé a színpadi cselekedet. Legalábbis az én olvasatomban nem – ha szabad ezt az irodalmias fordulatot használni egy színházi teljesítmény kapcsán, amely ugyanakkor mégiscsak az alkotók irodalmi élményén alapszik. Hogy elolvasták és átgondolták Bolaño regényét, azután pedig lefordították a színháznak és előadták a színházban.
 
A regényben egyébként Belano, Lima, Madero és Lupe, egy hosszabbacska mexikóvárosi előjáték után, a zsigeri realisták példaképe, Cesárea Tinajero nyomába erednek, és így vad nyomozókként részeseivé válnak egy sivatagi road movie-nak, amelynek végén ugyan megtalálják a költőnőt, aki azonban belehal a Lupe stricijével folytatott közelharcba. Ráadásul a szerző tovább követi az 1975-76-ban zajló vad nyomozás hőseinek sorsát, amely teljességgel nemzetközivé lesz, egészen 1996-ig. Érdekes a történet, de még érdekesebb a mexikói művész- és alvilág vadul habzó közege, aminél csak Bolaño regénypoétikája lehet érdekesebb. Ahogyan három különnemű szövegegységben, ráadásul felforgatott időrendben értesülünk három évtized eseményeiről. Szerintem érdemes rászánni az olvasói erőt és időt. Már ha nézőként nem éreztük kielégítő befektetésnek az előadásra fordított erőt és időt.
 
Sodró Eliza és Baki Dániel. Forrás: radnotiszinhaz.hu. Fotó: Dömölky Dániel.
Sodró Eliza és Baki Dániel. Forrás: radnotiszinhaz.hu. Fotó: Dömölky Dániel.   
És hogy mi a legfőbb bajom az előadás formavilágával (amely tehát teljességgel ellehetetleníti az ábrázolt világot)? Nem az, hogy az alkotók egyetlen felvonásban összevonták a címéhez méltóan vad Bolaño-mű különböző elbeszélésmódokban fogant három nagyfejezetét, ami önmagában teljességgel érthető színházi döntés volna. Hanem az, hogy a regényforma eklektikusságának közönségbarát semlegesítésével együtt nem sikerült rendesen kifésülniük a történetet. A fésületlenség meg nem áll jól ennek az előadásnak. Bár vannak benne szórakoztató jelenetzárványok, de ezeken egyre kevésbé tud szórakozni a teljességgel magára hagyott néző. Az első félórában még érdekcsigázóan összeáll a kép, bemutatkoznak a jellegzetes főalakok, kiderül, hogy itt élet és irodalom vad nászának vagyunk szem- és fültanúi. Ám ezután, amikor tehát kellene kezdeni valamit ebben a színpadi világban, nem történik semmi, legalábbis nem tudjuk, minek a szolgálatában állnak a színpadon kivitelezett akciók. Ami jól áll a több száz oldalas regénynek, tudniillik a káosz, nem áll jól a bő kétórás előadásnak. Kibomló káosz helyett összecsapott káosz. Noha jól tette a dramaturg és a rendező, hogy megőrizte a regény felforgatott időrendjét, hiszen enélkül nem is igazán beszélhetnénk érvényes Bolaño-adaptációról. És az is jogos döntés, hogy a regény középső, leghosszabb részéből csupán két mellékszereplőt emeltek ki igazán, a dramaturgiai arányosság jegyében: a Belanóba szerelmes Edithet, és a Limába habarodott Claudiát.
 
Illetve kitalálták, hogy a regényadaptáció az Impala autóját a vad nyomozóktól visszakapó Quim Font rosszkedvűen tartalmas, korszakelutasító magánbeszédével érjen véget. Mintha Gáspár Sándor erős színpadi jelenléte megmenthetné az előadást. Pedig nem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek