David Leitch, a kaszkadőrből lett rendező műfajt teremtett 2014-ben, amikor nemcsak Keanu Reeves karrierjét, de a mozikból addigra kiszorult, haldokló akciófilmes műfajt is feltámasztotta a John Wickkel. Két eddigi folytatása mellett – Leitch produceri felügyeletével – olyan filmek másolták a receptet, mint az Atomszőke Charlize Theronnal, a Senki Bob Odenkirkkel vagy épp e kritika tárgya, a Kate. 

 

Ezekben a történetekben mindig egy katonailag és harcművészetileg magasan képzett profi egymaga bánik el az újabb és újabb, sokszoros túlerőben lévő ellenséggel, és magasztosabb eszmék helyett belső motiváció fűti őket, hogy bosszút álljanak valamilyen sérelemért.

 

A címszereplő Kate-et Mary Elizabeth Winstead (Scott Pilgrim a világ ellen, Ragadozó madarak, Fargo) alakítja, aki bérgyilkosként éppen az utolsónak szánt küldetését próbálja végrehajtani – távcsöves puskával meg akarja ölni a jakuzák egyik klánjának vezetőjét –, amikor rosszullét tör rá, és elhibázza a lövést. A kórházba kerülve megtudja, hogy polónium-204-gyel mérgezték meg, amitől gyógyíthatatlan sugárfertőzést kapott. Kevesebb mint 24 órája van hátra, hogy megtalálja, és megbosszulja a gyilkosát.

 

Ahogy Kate alámerül a tokiói alvilágba, egy kiterjedt bűnszervezet tárul elénk, csak úgy röpködnek a japán nevek, amint nyomról nyomra halad, és veri ki az emberekből a következő információmorzsát, hullahegyeket hagyva maga után. Ambíciózusnak tűnik, hogy az alkotók a verekedések köré megpróbáltak összetett intrikákat szőni, csak az a probléma, hogy a részletek sok esetben zavarosak vagy egyenesen értelmetlenek maradnak a csavarok felfedése után is.

 

Kate múltját ritmustalanul beszúrt, ezerszer elhasznált visszaemlékezések ismertetik: gyerekként, családja elvesztése után egy bérgyilkosságok megszervezésével foglalkozó mentor vette szárnyai alá és képezte ki. A kizsákmányoló apafigurát Woody Harrelson alakítja, aki a tőle megszokott színészi rutint hozza, és meglehetősen hiteltelen a szerepben.

 

De elsősorban úgysem az eredeti forgatókönyvért, hanem az akciókoreográfiákért fizettünk be a filmre, amik hozzák is az elvárt szintet: pörgősek, de mégis jól követhetőek; vélhetően a színészek is elvégezték a házi feladatukat, és nem kell villámgyors vágásokkal elfedni a technikai tudásuk hiányát. A közelharc talán lehetne kicsit „mocskosabb”, a túl pontos mozdulatok helyenként megtervezettnek tűnnek, de az dicséretes, hogy időnként beragadnak a fegyverek vagy tárat kell cserélni. A kivégzések a műfajnak megfelelően véresek és látványosak.

 

Hogy a Kate mégsem csak egymás után rakott kaszkadőrmutatványok sorozata, az nagyrészt Mary Elizabeth Winstead elkötelezett színészi játékának köszönhető, ahogy a könyörtelen, de mégis emberi és sérülékeny bérgyilkost alakítja. Ezen kívül a film képileg és hangulatteremtésben is minőségibb, mint a netflixes átlag: a neonfényben úszó Tokió színpalettája elcsépelt ugyan, de legalább tudatos koncepcióról árulkodik.

 

Hiába az élénk színek, a hangulat sivárabb a megszokottnál. A sugárfertőzés nem egy gyorsan elfelejtett elem: Kate jelenetről jelenetre betegebbnek néz ki, érezhetően haldoklik. A testén gyűlnek a verekedésekben szerzett ütés-, lövés- és szúrásnyomok, a szeme bevérzik, így Kate a film végére tényleg emberi roncsnak néz ki.

 

A sodró lendület végig kitart, de a film végére mégis visszaüt, hogy a cselekmény zavaros, és egyre inkább szétesik. Egy bosszúfilmnél világos célpontra van szükség, a Kate-nél viszont a csavarok következtében elkenődik a felelősség, és nehezen megfogható, hogy kin kell bosszút állni, és miért. 

 

Ez lehetett volna egy okos kinyilatkoztatás arról, hogy a bosszúállás célpontja sokszor megfoghatatlan, mert a bűnszervezet egy embereken túlmutató absztrakció, de valószerűtlen, hogy itt ezt akarták volna mondani. A lezárás ettől még merész, mégis szembemegy a katarzissal. Izgalmas akciójelenetek ide vagy oda, a stáblista megjelenésével a Kate hiányérzetet hagy maga után, de annyira azért nem, hogy megbánjuk az elmúlt másfél órát.