Interjú Székely Krisztával
2021.09.15.

Marcsa felveszi a harcot, kiáll önmagáért Székely Kriszta Mágnás Miska-produkciójában, amit szeptember 17-től láthat a közönség a Miskolci Nemzeti Színházban. A Katona József Színház rendezője visszatalált a zenés műfajokhoz, és Torinóban is dolgozik. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Závada Péter újraírta a Mágnás Miska szövegkönyvét. Miért?
  
Székely Kriszta: A Bakonyi-féle ősverziót vettük alapul, és Mohácsi Jánosék átiratából is kölcsönöztünk bizonyos elemeket. A Mágnás Miska sok mindenről szól: szerelemről, különböző társadalmi osztályokról, és igen erős kritikát fogalmaz meg az arisztokráciával szemben. Ez olyan téma, ami 1916-ban, a darab születésekor rendkívül bátor dolognak számított. A jó operettet azért is szerették nézni, mert aktuális társadalmi kérdéseket merészelt komikusan, frivol módon kibeszélni. Állandó munkatársammal, Szabó-Székely Ármin dramaturggal úgy gondoltuk, mivel Magyarországon régóta nincs nemesség, keresünk valami más motívumot, amit ki lehet emelni. A mi verziónkban is megmaradt az arisztokrácia, mert lényegi fordulat a darabban, hogy a parasztemberek elvegyülnek a gazdagok világában, de felerősítettük a napjainkra jellemző témákat is. Závada Petitől megszokott módon mai ritmusú a darab nyelvezete, humora, tempója, és friss, mai szófordulatokat használ a szöveg. 
 
Székely Kriszta
Székely Kriszta
R: Akkor érdemes elővenni ezt az operettet, ha van a színháznak egy parádés Miskája, aki köré fel lehet építeni az előadást. Miskolcon ez hogy volt?
 
SzK: Lajos András és Rózsa Krisztián mindketten abszolút Miskának termett színészek, de a mi verziónkban a Marcsák - Czakó Julianna és Varga Andrea - is a megszokottnál nagyobb feladatot kaptak. A Korláthy családról nem is beszélve. A miskolci színház előadásaiban mindig erős törekvés van rá, hogy mai hangon szólaljanak meg a darabok, hogy formailag és tartalmilag is aktuálisak legyenek. A színészekkel együttműködve keressük az alakok kontúrjait.
 
R: Rendezőként mi a legnagyobb kihívás?
 
SzK: Izgalmas egy ilyen kulturális közkincsben, mint a Mágnás Miska, a saját hangomat megtalálni. Szakmai szempontból is izgatott a műfaj. Már rendezőhallgatóként vágytam arra, hogy egyszer majd dolgozhassak egy ilyen nagy, magyar operettel, amin erős játszási hagyományok ülnek. Ha ki-kilépünk ebből, akkor az hogyan tud működni? Ki lehet-e csalogatni a nézőt egy más típusú kalandra, mint amit megszokott akár vizuálisan, akár színészi munkában? Marcsa alakja az én verziómban sokkal hangsúlyosabb: kiáll önmagáért, felveszi a harcot, megleckéztet. A nyelvezetet, a humort, a darab frivolságát megtartjuk, nem vált Csehovra az előadás – legfeljebb bizonyos pontokon.
 
R: Mintha mostanában intenzívebben érdeklődnél a zenés színház iránt, decemberben az Erkel Színházban lesz Hoffmann meséi-premiered.
 
SzK: Fontosnak érzem a pályámon ezt a felkérést, az Offenbach-opera is rendkívüli mű. A munka már a járvány alatt elindult, februárban kezdtük a darabot próbálni, majd a Covid miatt sokan megbetegedtünk, ezért három hét után megállt a folyamat. Novemberben folytatjuk a félbehagyott munkát.
 
Jelenet a Katona József Színház Nóra - Karácsony Helmeréknél című előadásából
Jelenet a Katona József Színház Nóra - Karácsony Helmeréknél című előadásából
R: Az egyik szereposztásban Kolonits Klára énekli majd mind a négy női főszerepet, a másikban pedig négy különböző énekesnő.
 
SzK: Nagy kihívás a kétféle játszási hagyomány ötvözése egy produkcióban. Klárinak, de talán a magyar operaéletnek is fontos pillanat lesz ez. Viszont vannak figyelemre méltó ifjú tehetségek is, akikre jól ki lehetett osztani a négy szerepet.
 
R: Balett-táncos növendékként évekig intenzív viszonyod volt az operával, visszatérsz a klasszikus műfajokhoz?
 
SzK: Tizenkilenc éves koromig a Balettintézetbe jártam, ahol táncbetétekben sok operában szerepeltünk. Amikor abbahagytam a táncot, az egész operás világgal szakítottam. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre prózai rendezőnek jelentkeztem, nem foglalkoztam a zenés világgal egészen addig, amíg harmadévben az Operaház megkereste Székely Gábort, és felajánlotta, hogy a rendezőhallgatók választhatnak egy egyfelvonásos operát. A Zeneakadémián biztosítottak lehetőséget az operavizsgára, ahol én Saint-Saëns Sárga hercegnőjét rendeztem. Hirtelen a palackból kiszabadult a szellem, és minden, ami a zenével és ezzel a műfajjal kapcsolatos fantázia, gondolat és formai elképzelés, váratlanul rám szakadt. Fontos vizsgám lett, és erős találkozás újra a zenés színházi világgal. Ez indított el a zenés pályán. Abból a produkcióból következett az Operaház és az Operettszínház felkérése is. Végzetszerűen visszaért hozzám a zenés színház. Ma már örülök ennek, mert korábban sokat gondolkodtam azon, mi végre volt a Balettintézetben eltöltött tíz év. Most körbeért a történet, jól tudom mindazt a tudást használni, amit gyerekkoromban szívtam magamba.
 
R: Nem ragadsz le egyetlen stílusnál. Szeretsz sokféle dolgot kipróbálni?
 
SzK: Magamnak is adok feladatot azzal, hogy formailag igyekszem az adott darabhoz mindig valami mást rendelni. Ez persze anyag- és társulatfüggő is. Attól is függ, kik azok a színészek, akikkel épp dolgozom. Ez folyamatosan nagyobb tétet kölcsönöz a munkának. Képes vagyok-e hozzárendelni valami új formát ahelyett, hogy valamelyik korábbi előadásom bevált paneljeit alkalmaznám? Igyekszem nem ismételni önmagam.
 
Jelenet az Operettszínház Kékszakáll című előadásából
Jelenet az Operettszínház Kékszakáll című előadásából
R: Hogyan kerültél Torinóba?
 
SzK: Először az ottani nemzeti színház meghívására három előadásból álló vendégjátékra mentünk a Nórával. Utána kaptam tőlük egy felkérést, így született meg a Ványa. A Teatro Stabile ezután leszerződtetett négy évre mint rezidens rendezőt. Ez nem azt jelenti, hogy nem a Katona az elsődleges munkahelyem, csak 2025-ig minden évben rendezek majd ott is egy produkciót, ami – ha a Covid is úgy akarja – olaszországi és európai turnéra indul.
 
R: El tudnád képzelni, hogy külföldön folytasd a pályád?
 
SzK: Nem szívesen hagynám el az otthonomat. Jó volt Olaszországban rendezni, és fontos lehetőségnek tartom, hogy európai szinten tudok dolgozni, mégis a színház az anyanyelvemhez, a saját kultúrámhoz, a saját társadalmamat érintő kérdésekhez köt elsősorban. Persze vannak univerzális problémák is, amelyekkel kapcsolatban egy művész megtalálhatja a mondanivalóját. Mégis azt képzelem, hogy csak abban az esetben hagynám el az országot, ha valami erősen erre kényszerítene. Abban bízom, tudok még tenni azért, hogy itthon kulturális értelemben is közeledjünk az egyensúlyhoz. Feladatom van ebben a helyzetben: itt lenni, dolgozni, indokolt esetben megszólalni bizonyos kérdésekben. Elsősorban a munkáimon keresztül szeretnék beszélni, igyekszem megőrizni a művészi identitásomat. Ugyanakkor fontos, hogy olyan emberek céljait, nehézségeit is artikuláljam, akiknek a hangja nem hallható.
 
R: A Koppenhágai Egyetemen doktorandusz cetbiológus húgoddal hallottam egy érdekes beszélgetést, ő sem egy átlagos figura.
 
SzK: Onkológus főorvos anyukánk a Magyar Hospice Alapítvány meghonosításának egyik emblematikus alakja volt, tőle és édesapánktól is azt kaptuk: tanuljunk, dolgozzunk sokat, és abba feccöljünk energiát, időt, amiben hiszünk, aminél úgy érezzük, hozzá tudunk adni a világhoz. A húgom a példaképem volt, mert hiába nevették ki, már hatéves korában eldöntötte, hogy cetbiológus lesz. Hétévesen latinul tudta az összes cetféle nevét. Elképesztő, ahogy a tervét a család támogatásával, az ELTE biológia szakáról, egy tenger nélküli ország szülötteként indulva végigvitte. Pár napja jött haza grönlandi expedíciójáról. Elképesztően büszke vagyok arra, ahogy ezt a rögös utat rengeteg munkával és hittel végigjárta.