Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„HA SZTÁLIN ÉLNE”

Kedves elvtársak!
2021. szept. 14.
A velencei zsűri különdíjával jutalmazott orosz film egy hithű párttitkár keserű kiábrándulásának még keserűbben aktuális története. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
„Miben higgyek, ha nem a kommunizmusban?” – kérdi a megtört párttitkárnő részegen dadogva, miután végignézte, ahogy a karhatalom leveri a munkások sztrájkját, és a KGB a fizetéscsökkentés miatt tüntető dolgozók közé lövet. Az 1962-es novocserkasszki mészárlásról a rendszerváltásig csak pletykák keringtek, a szovjet állam kollektív amnéziára ítélte a társadalmat, amikor a szemtanúkat – halálbüntetés terhe mellett – sírig tartó hallgatásra kötelezte. Amiről nem lehet beszélni, az nem létezik – márpedig a munkások hatalmát hirdető kommunizmusban kimondhatatlan volt, hogy az állam épp azokat zsákmányolja ki, löveti le, akiknek a nevében uralkodik.
 

A Tarkovszkij korai filmjeinek társírójaként is ismert Andrej Koncsalovszkij filmje precíz rekonstrukciója az eseményeknek. Sokáig úgy tűnik, nem is nagyon több annál, de végül épp ettől az egyszerű, ám magán jócskán túlmutató vállalástól válik igazán erős mozivá. Nem akar újat vagy pláne nagyot mondani a poszt-sztálini kommunizmusról, a kisszerűen komikus, mégis félelmetes párthivatalnokokról, netán a KGB működéséről. 
 
Ehelyett emléket állít, amikor kendőzetlenül mutatja meg a fizikai erőszakot, az eltévedt golyóktól összeeső civileket, s nyomukban az elhallgatás és elhallgattatás abszurd működését, amikor a térkőről lemoshatatlan vérrel szembesülve az állam egyszerűen újraaszfaltoztatja a teret. De emléket állít a pszichológiai erőszaknak is, az elhallgattatásnak, amit ez az újraaszfaltozás, az emlékezetet elfojtó politikai agresszió, valamint a párttitkárnő eltűnő vagy eltüntetett lányának hiánya jelképez.
 
Valahol imponáló, hogy a 84 éves rendező milyen megrendítőre festi a tragédiát, miközben meg sem mozdítja a kameráját. Mintha megkövülten állna a fodrászüzlet kirakatában, s kilesne a golyózáporba, figyelve a káoszt, és egy utolsó, empatikus tekintetet öltene a görcsben haldoklók tekintetébe. Különösen ironikus ez annak fényében, hogy a nyolcvanas években Hollywoodot is megjárt rendezőt elmondása szerint épp azért rúgták ki egy Stallone-filmből (Tango és Cash), mert nem volt hajlandó megmozdítaná a kameráját, vagyis a producer ízlésének megfelelően dinamizálni az akciókat.
 
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
A Kedves elvtársak! a jó példa rá, hogy formai szigorral is születhet érzelmileg és fizikailag egyaránt dinamikus mozi. Maximum tucatnyi cinefil rohan a moziba, ha azt olvassa, fekete-fehér, orosz művészfilmet játszanak egy 60 évvel ezelőtti tragédiáról, amit a szovjet mozi doyenje rendezett. Pedig rohanhatna több is, és nem csak a cinefilek, mert a Kedves elvtársak! egyáltalán nem nézőriasztó és pláne nem ódivatú mozi. Fekete-fehér, de vibrál, klasszikus, 4:3-as képarányú, de sztorija szélesvásznú. Mert a külcsín nem egyszerűen a korhűség érdekében alkalmazott truváj, a szovjet klasszikusok (Szállnak a darvak, Ballada a katonáról) előtti főhajtás, hanem a történet lényegéből fakadó esztétika, mely tökéletesen írja le a sztálini személyi kultuszban felnőtt, vallásosan kommunista főhősnő beszűkült gondolkodásmódját.
 
A Kedves elvtársak! történelmi film, fontos emlékezetpolitikai alkotás, amely nem kacsintgat a mára, a putyini Oroszországra, tartalmában mégis rettentően aktuális. Koncsalovszkij ugyanis egy fanatikus pártkatona megejtően empatikus portréját rajzolja fel, akinek belelövetnek az ideológiai vakhitébe, s utána ottmarad a törmeléket szedegetve, nem értve, hogyan s miért történhetett mindez. Szerencsére a rendező nem a hollywoodi változatot forgatta le, és nem egy politikai ébredéstörténeten kellene könnyekig hatódnunk, hanem társutassá válnunk, megértenünk egy gondolkodásmódot, amely a saját maga emelte falak között vergődik. És ahogy vergődik, egy kicsit érthetőbbé válnak azok az önbecsapások, áldozathibáztatások, az embert a múltba horgonyzó nosztalgiák, a politikai elnyomást jogos önvédelemként feltüntető sérelmi agressziók, amiket egy politikailag végletekig polarizált, a mozgalmár elvakultságot újra alapkövetelményként megfogalmazó korban különösen izgalmas működés közben tetten érni.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
És ez még akkor is így van, ha Koncsalovszkijnak valószínűleg nem voltak olyan ambíciói, hogy a kortárs politikai klímáról tegyen állításokat: ő a szülei generációját akarta megérteni és megértetni, empátiával figyelni, hogyan birkóztak meg egy diktatórikus rendszer önellentmondásaival. Különösen emlékezetes a főszerepet játszó Julija Viszockaja alakítása, aki mellesleg Koncsalovszkij felesége, és mellesleg Novocserkasszkban született. Az ő párttitkára egyszerre áldozata és fenntartója a rendszernek, aki nem tudja megemészteni Sztálin halálát, és még életének mélypontján, amikor felpislákolhatna benne a felismerés, akkor is azt szajkózza, hogy ez nem történhetne meg, ha Sztálin élne. Rettenetesen nehéz, ha nem lehetetlen szabadulni egy ideológia szorításából – ennek a keserűen ironikus, ám végszavát tekintve mégis reményteli meséje a Kedves elvtársak!.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek