Opera184
2021.09.12.

Mi az első fogalom, mely eszünkbe ötlik, ha operai együttesek (énekkar, zenekar) évadnyitójának műsora 20. századi vallásos kórusművet ígér reneszánsz liturgikus vokálpolifónia és bruckneri szimfonizmus társaságában? Kihívás. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Kőbányai épületébe, az Eiffel Műhelyházba hívta ki közönségét az Opera Énekkar és az Opera Zenekar. Az ünnepélyes szezonkezdő est aktuális eseményre utalt: Penderecki A kerub éneke című alkotása, Pierre de la Rue Requiemje és Bruckner 9. szimfóniája, e három stilárisan össze nem illő, ám gondolatvilágában egyként spirituális töltetű mű azért került egymás társaságába, hogy a program egyvégtében, szünet nélkül előadott, rendhagyó kompozícióként tiszteleghessen a Budapesten zajló 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt. Hacsak így nem – mondhatta magában a koncertlátogató, mikor a műsor háziasszonya, Gyüdi Melitta felfedte a koncepció hátterét.

Erdélyi Dániel és az Opera Énekkar fele.
Erdélyi Dániel és az Opera Énekkar fele.
Mint a bevezetőből kiviláglik, a kritikus előzetesen azt feltételezte, az előadóegyüttesek számára szokatlan műsorszámok a termékeny próbatétel szándékát tükrözik: egy operai kórusnak, mely napi rutinja során többnyire romantikus zenés színházi alkotások részleteivel találkozik, izgalmasan különleges, és az alkalmazkodás-átlényegülés lehetőségét magában rejtő feladat a 20. század végének posztmodern kortárs muzsikáját, illetve a reneszánsz németalföldi egyházzenéjének vokálpolifóniáját tolmácsolni. A várakozás tévesnek bizonyult. Kulináris hasonlattal élve olyan helyzet alakult ki, mint mikor valakinek vacsorát ígérnek Újházy-tyúklevessel és somlói galuskával, a valóságban azonban nem két fogást kap egymást követőn, hanem a kettőt összeöntve és botmixerrel masszává keverve. Mindkettőt és egyiket sem.

Az Opera Énekkar két részre oszlott, s az Eiffel Műhelyház hatalmas Mozdonycsarnokában az egyik félkórus a közönség háta mögött énekelte Penderecki A kerub éneke című darabjának részleteit, melyekkel váltakozva a másik kórusfél az egyik vasúti kocsi mögött, szintén a közönség szeme elől elrejtve tolmácsolta Pierre de la Rue Requiemjének tételeit. Penderecki és de la Rue tehát váltogatta egymást: Schneider Mátyás szellemében (Hyppolit, a lakáj) ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit hallottunk. De persze akadtak vérbeli botmixer-pillanatok is: olyik részlet végére a kollázs megalkotója s egyszersmind az egyik karnagy, Csiki Gábor ráúsztatta egy másik részlet kezdetét. (A másik karnagy Erdélyi Dániel volt.) E játék segített rácsodálkozni: a 20. század zenéjének hangzása nem is mindig esik olyan nagyon távol a 15-16. század fordulójáétól. Több tanulság azonban nem származott e kísérletből, legfeljebb a szomorú tapasztalat, hogy így egyik darabot sem hallottuk, és mindkettő atmoszféráját, hatásmechanizmusát sikerült egymással kioltani. A lehetőséget pedig, mely a kihívás lényege lehetett volna – tudniillik azt, hogy a kórus a próbákon megtalálja a romantikus operarepertoárétól oly nagyon különböző két hangzásvilágot: a 20. századi posztmodern zene finom pasztellszíneit és a szuverén szólamokban gondolkodó, áttetsző reneszánsz vokálpolifónia rácsszerkezetének könnyűségét –, még csak nem is érintettük. A kétféle zene egymáshoz túlságosan is hasonló, sűrű, erős, tömött hangzással szólalt meg, egybemosva két stílusszférát. Öncélú kísérletnek voltunk tehát tanúi, melynek zeneidegen voltát leginkább az a pillanat leplezte le (rendező: Kovács Katalin), mikor a kollázs utolsó akkordjaival egyidejűleg a kórusokat az elsötétített színpadon hallgató zenekar – a produkció tudatosan megtervezett színházi elemeként – elkezdett hangolni. A koncerten a zenei produkciókhoz a kozmosz vetített képei kínáltak vizuális kommentárt, melynek üzenetét a műsor háziasszonya előre dekódolta számunkra: Egy az Isten.

Kesselyák Gergely (Berecz Valter fotói, a képek forrása: Opera.)
Kesselyák Gergely (Berecz Valter fotói, a képek forrása: Opera.)
Biztos-e, hogy egy ipari épület, ha felújítják, alkalmas helyszínt kínálhat a klasszikus zene megszólaltatásához? A Mozdonycsarnok e kérdést kétszeresen is kijózanítón szegezte nekünk. Egyrészt a hatalmas tér az előadások dinamikai túlvezérlésére kényszerít: itt mindent kiabáló hangerővel kell játszani, hogy az eredmény hallható legyen. Másrészt a klímaberendezés működése (melynek hangtalannak kellene lennie) olyan erős zúgással jár, mely már a közepes dinamikájú zenekari játék élményét is kivégzi.

Iparcsarnokban hallgattunk tehát klasszikus zenét ipari alapzajjal, azon töprengve: vajon a hatalmas lendülettel vezénylő karmester, Kesselyák Gergely akkor is a dinamikai szuperlatívuszokra és a sokszor szinte toporzékoló indulatok kifejezésére építette volna fel koncepcióját Bruckner csonkán maradt 9. szimfóniájának a szerző által megkomponált első három tételében, ha a szerencsétlen körülmények nem kényszerítik erre? Mindenesetre a mű így nem mutatta fel sem hangzásbeli, sem ennek megfelelő gondolati és érzelmi rétegezettségét: megértettük, hogy Bruckner gyermeki akaratossággal, öklét felvérezve dörömböl a mennyek kapuján, de sokkal több nem derült ki – minden, ami a mezzoforte tartomány alatt helyezkedik el, gépi surrogás zenéhez nem illő hangjának esett áldozatául. Az Opera Zenekar odaadással játszó tagjai Bruckner 9. szimfóniáját kedvezőbb körülmények között differenciáltabban is meg tudják szólaltatni.
Helyszín:  Eiffel Műhelyház - Mozdonycsarnok,  Időpont:  2021. szeptember 7.