Vajon folytatható-e a Nyugat? Ez a kérdés többször felmerült 1945 óta. Az első nagy kísérlet éppen Ottlik Géza (és a nála menekültként lakó Vas István) nevéhez fűződik: „Buda ostromának első heteiben, 1945 januárjában, amikor a pesti oldalon még folytak a harcok, mi a Pasaréten, csikorgó hóban, tündöklő napsütésben megkezdtük a békét, és jártunk az orosz parancsnokságra lapengedélyt kérni”. A vállalkozás politikailag naiv volt, és természetesen kudarcba fulladt; miként nem sokkal később betiltották vagy lehetetlenné tették azokat a lapokat is – közülük a Magyarok és az Újhold a legnevezetesebb –, melyek a Nyugat szellemiségét akarták követni. Ottlik említett írása végén kétségbeesetten mondja: „Az a rémlátomás tört rám egy rossz órára, hogy soha nem fogjuk újraindítani a lapot.”

A Nyugat címlapja

Mindez azért kerülhetett most elő, mert azt a folyóiratot, mely pár napja ünnepi számot adott ki a Nyugat tiszteletére, sokáig – mondjuk, a kilencvenes évek közepéig – jó és rossz nyelvek egyaránt a legendás lap utódjaként üdvözölték/gúnyolták, éppen a mondott nyelvek minősége-indulata szerint. Mennyiben tekinthető a Holmi a Nyugat utódjának? – többek közt e mára feledésbe ment kérdésre is felel a jubileumi szám. Az élen álló – és tegyük hozzá: talán a legértékesebb, legmélyebb, legkarakteresebb – közleményben Márton László, a nyolcvanas évek végén indult írónemzedék egyértelműen legműveltebb, legátfogóbban gondolkodó tagja éppen azt hangsúlyozza, hogy a Nyugat bizonyos értelemben soha nem szűnt meg: még a szocializmus éveiben is érzékelhető erős kontinuitás a Kádár-szisztémában voltaképpen nem csupán eltűrt, de például Kossuth-díjakkal is támogatott írók és az aranykor nagyjai között. Vas, Ottlik, Weöres, Mándy, Nemes Nagy, Déry – és a sor bizonyára folytatható – kétségkívül a Nyugat örökségét vitték tovább, mely Márton szerint ebben foglalható össze: erős műhelymunka, valamint a szakmai tisztesség és a szellemi szabadság ethosza. Ez Márton szerint lehetetlenné tette számukra, hogy átlépjenek egy bizonyos határvonalat (a Kossuth-díjak elfogadása nyilván még nem határsértés). „Hol kimondva, hol kimondatlanul világossá tették, hogy az erkölcsi és az alkotói integritás közt összefüggés áll fenn, és egyik is, másik is csak az említett határvonalon belül őrizhető meg.” Következésképp egy új „Nyugat” elindítása nélkül is megmaradt a kontinuitás – ez Márton végkövetkeztetése. És éppen e rejtett folytonosság nem is túlzottan rejtett visszaállítása tette esztétikai és etikai értelemben egyaránt oly sikeressé a nagy prózai megújulást a hetvenes években; elég, ha itt arra gondolunk, hogy Esterházy Péter egyetlen rajzlapra lemásolta Ottlik Géza főművét. Fontos látni, hogy a folytonosság a Kádár-szisztémában csakis rejtett vagy legalábbis félig kimondott lehetett. És még fontosabb látni, hogy e rendszer, bár sok mindent eltűrt, mégis szétrombolta azt a mély szellemi szolidaritást, mely a Nyugat egész korszakában minden ellentétek fölött-mellett-alatt-között is fennállt, ha máshol nem, a lap hasábjain bizonyosan. Ez volt az a bizonyos „arkangyalok összeesküvése”, melyről Ottlik már idézett esszéjében oly megkapó pátosszal beszélt. „Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is.” Hát éppen ezt zúzta szét a két rendszer, a Rákosié, és aztán a Kádáré és Aczélé. Végérvényesen. És éppen ezért nem hozható létre egy új Nyugat, mert a szolidaritás szép ártatlanságát már mindenki elveszítette, különös módon még azok is, akik soha életükben egyetlen sort sem publikáltak e rendszerek lapjaiban.

A Holmi címlapja

Most csak néhány kiemelés. Márton cikke mellé egy ugyancsak író, Térey János ragyogó Szomory-esszéje kínálkozik párként. Egy rajongó szenvedélyes önvallomása ez; bizonyos elemeiben – például Szomory zenerajongásáról, zenei szaktudásáról – még irodalomtörténészeknek is frenetikus szöveg. Az irodalomtörténetet két, adatokban, elemzésekben roppant gazdag tanulmány képviseli: Schiller Erzsébet a Nyugat első számáról írt (és kimutatja, hogy ez még korántsem rejti magában a bámulatos folytatás lehetőségét), erre felel Fráter Zoltán cikke az utolsó számról. Vári György remek elemzése Németh László és Babits nevezetes, még a rendszerváltás után is aktuális vitájáról; Kőszeg Ferenc mai politikai allúziókban gazdag tanulmánya Halász Imréről; Bolgár Dánielnek egy nem szigorúan irodalomtörténeti, hanem a Nyugat és a közgazdaságtan viszonyát elemező, elképesztő adatokat hozó tanulmánya; a legifjabb nemzedék írói közül Pollágh Péternek Adyt szellemesen parodizáló verse – ez tényleg a bőség legnagyobb zavara. És hogy még teljesebb legyen: a lap végén, mintegy csattanóként egy filológiai szenzáció, Szép Ernő nem sokkal 1945 után írt, eddig kéziratban maradt Natália című önéletrajzi regényének részlete.