Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

Z – A GENERÁCIÓK BOTLATÓKÖVE

SzínMűHely Alapítvány: Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon / Három Holló
2021. szept. 9.
„Néha az ember meg kell bízzon a tapasztalatában, az intuíciójában és a felfogóképességében, és nekifutásból kell ugrania” Terry Pratchett szavait idézően visszhangzik az Oktogon a SzínMűHely Alapítvány fiatal alkotóinak lába alatt. KERTVÉLLESY ANDRÁS KRITIKÁJA.
Boomer, X, Y, Z – a múlt és jövő fogyasztói, illetve ehhez hasonló, gazdasági szempontból érdekes elemzések övezik a generációs témakört. De mi rejlik valójában bennük, a lelki folyamatok és általuk generált korszakos világszemlélet mögött? A SzínMűHely és Pass Andrea figyelő szemei előtt 2019 óta rajzolódik, kristályosodik ki az a generációk közti szakadék, amelyet sokan beláthatatlannak vagy épp a fiatalok számlájára írható morális deficit következményének tartanak. A Z Paradigma pályakezdőkből álló alkotóközössége pedig bátran ugrik páros lábbal a mélységbe, hogy tapasztalataikat, személyes történeteiket kiabálják onnan vissza, bemutassák magukat, vagyis a sokszor leírt és meg nem-, vagy félreértett Z generációt.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A Három Holló lenti színháztermében berendezett nézőtér tele volt a premieren, és a sűrűség, a tér masszaszerűsége, illetve az alagsorba való bezártság érzete már előre megteremtette a karanténélmények felidézhetőségét. Az első jelenet abszurd egyperces, ami az egész előadás atmoszféráját foglalta össze dióhéjban, amikor egy otthonába zárt fiatal tehetetlenségéből adódó szorongását, az értelmes cselekvés iránti vágy képtelenségét ordította az arcunkba. A történet nem csak a karanténnapjainkat megszálló nihilizmusra, hanem a fiatalok ellehetetlenült jövőjébe tekintő paradigmájára is reflektált, miközben a racionálisan nem megmagyarázható, álomszerű dramaturgia beemelésével az előadás szerkezetének abszurd mivoltát vetítette előre. 
 
Az ezt követő bemutatkozások nem ennyire szimbolikusak, inkább egy középiskolai végzős osztályban fellelhető ismert karakterek: a mindent szóról szóra betanuló eminens tanuló, a gimis kapcsolatok első szerelmét felidéző barátnők, a külföldön lévő szülők miatt saját magukért felelős testvérpár és a zárkózottabb, csend felé forduló fiú. Különbözőségük mellett azonban több dologban is hasonlítanak. Egyre többet és tudatosabban foglalkoznak érzelmi, lelki világukkal és az önmagukkal való ismerkedés során a környezetüket átható ambivalencia felismerése nem segít nekik biztos talajon állni. 
 
Nagy erénye az előadásnak, hogy sem a díszlet, sem a jelmez, de a szöveg szintjén sem keresi a szélsőségeket, a túlmagyarázást, jó érzéssel bízza képzeletünkre a szabadon hagyott teret és csendeket, amikor pedig megszólal, akkor azt a saját hangján teszi. Talán nem csoda, hiszen a játszók magukról beszélnek, közvetlen közelről, mégis generációjuknak jó részét reprezentálják érdemi pontossággal. Azon pedig, hogy a Z generációt a jól ismert Stranger Things-ből mintázott statiszta-gyerekeknek emlegetik az interneten, jót mosolyogtam – nem kell ezt pejoratívan érteni, a ’80-’90-es évek újra menő és jól áll ez a játszóknak is.
 
Az előadás két nagyobb részre bontható, amelyek a karakterek önmagukra reflektáló egyéni, illetve csoportetűdjeiből szövődnek össze Pass Andrea keze alatt. Az első blokkban 2020, a karantén megjelenése és a vele szemben felállított naiv elvárások, a kezdeti alkalmazkodás eszközei kapnak helyet. (Nem, sajnos tudjuk, hogy nem két hétig fog tartani.) Persze, eleinte vicces, hogy nem kell iskolába menni, hogy egy dobozba rejthetjük magunkat matekórán és talán még a közös online ivásnak is megvan a sajátos hangulata. Tudja, aki tudja, többen voltunk ott. 
 
A vetítésekkel és kifelé néző merev tekintetekkel megoldott zoom-jelenetek remekül szemléltették a milyen közel s mégis oly távol érzetét, nem beszélve arról, hogy a közönség ilyenkor médiumként funkcionált, rajtunk futottak végig a tekintetek, az információ, hogy aztán a hátunk mögül saját magukra legyenek visszavetítve. Lehetetlen, hogy ne rajtunk keresztül szólaljanak meg, legyenek értelmezve (nemcsak) ezek a fiatalok. A pontos zoom-bakik (lejáró chatszobák és tanárt behívó kínos percek) mellett az egyéni hab a tortán pillanatom volt, amikor az online parti keretein belül a Dübörög a ház című dallal buliztuk át magunkat 2021-be. Milyen nevetséges is voltam én, és mégis mennyire szerethetőek ők…
 
Persze kellett is ez a humoros felütés, hogy a mélybe tudják vetni magukat a fiatalok. A zene helyét átveszi a tompa némaság, a dübörgés már csak a dobhártyánkban visszhangzó szívverésünk, ahogy a tempót az egy helyben toporgás diktálja a szorongás végeláthatatlan labirintusában. Itt köszön vissza leginkább az eddig értelemmel felfogható valóság és egy letargiába taszító, lázálomszerű újvilág abszurd összeférhetetlensége. Lassú, vontatott jelenetekben teremtődik meg a karantén mérhetetlen idejének súlya, repetitív mozdulatokkal fejeződik ki a nappalok és éjszakák, reflexek és rítusok összemosódása. 
 
Fotók: Győri Aliz
Fotók: Győri Aliz
Egyéni jeleneteikben kit pszichológusig gyötört alvászavarok, kit szüleivel szembeni megfelelésvágya vagy önvizsgáló szűrője miatt félbehagyott beszélgetések kergetnek, esetleg egészen az öngyilkosságig. Az egyetlen megoldás, ha odafigyelünk egymásra, ha megértjük egymást, netalántán erre már előre felkészítenek minket. A lázálmok és az ittas állapotok katartikus tetőpontján mindig elhangzik egy paradigmaváltó gondolat, a legmélyéről, a leghangosabban. 
 
Mi lenne, ha már az iskolában is az értő érvelést osztályoznák? Elkerülhetnénk, hogy leköpjenek minket az utcán mint ideológiai megbélyegzés áldozatait? És azokat a bulikat, amik kábé Nietzsche és Kant abszurd életértelmező parafrázisaként működnek véget nem érve? Ezek nem generációspecifikus gondok, a probléma felismerésére és megoldására való hajlandóság az, ami a Z-re különösen jellemző. A változtatni akarás.
 
A fiatalok bátran reflektálnak aktuálpolitikától kezdve a mentális betegségekig napjaink égető kérdéseire. Érzelmi intelligenciájuk és szociális érzékenységük szakítja ki őket az elfojtások és bezártság mókuskerekéből. Nem moralizálnak, csupán botlatókövekként emlékeztetnek minket, hogy egyéni problémáink közös érdekeket katalizálnak. Hogy paradigmaváltó-e a szemléletük? Nem tudom. De éppen elég hangosak ahhoz, hogy bennünk visszhangozzanak.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek