Generációs ellenétek, szülők és gyermekeik közötti kommunikáció hiányának bemutatása a magyar filmművészet évtizedes múltra visszatekintő, kedvelt tematikai eleme. Felsorolni is nehéz, hány klasszikus (némelyik már kultfilmnek tekinthető) és kortárs alkotás választotta témájául nemzedéki konfliktusok kidomborítását. Elég Szabó István korai filmjeire, vagy a Moszkva térre gondolni, de ide sorolhatók olyan friss művek is, mint a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a FOMO is. A Hasadék ezt a hagyományt folytatja, kiegészülve azzal a figyelemre méltó, kortárs magyar filmre egyre jellemzőbb tendenciával, hogy a thriller-dráma helyszínéül Erdély festői tájait választja (ld. Víkend vagy Valan). 

 

Noha Krasznahorkai Balázs közel húsz éve aktívan közreműködik különféle magyar művekben, nevével eddig leginkább mint az adott film rendezőjének munkatársával (például Saul fia) találkozhattunk a stáblistákon. A Simó-Grunwalsky osztály egykori tagja – ahonnan olyan, ma már meghatározó kortárs magyar rendezők, mint Gigor Attila, Kocsis Ágnes vagy Mátyássy Áron kerültek ki – számos rövid- és dokumentumfilmet készített. Ezek közül az Erdély-tematika miatt az Omori asszonyokat, valamint diplomafilmjét, a Hegyek köztöt érdemes kiemelni, mely tematikailag és formanyelvileg a Hasadék előképének tekinthető. 

 

Ebben már megfigyelhetők azok a stílusjegyek, melyek nagyjátékfilmjére jellemzők: kevés dialógus, a hangsáv kiemelt szerepe, jó ritmusérzék, beszédes tekintetek, fontos információk visszatartása és mesteri feszültségteremtés. Ha figyelembe vesszük egykori osztálytársai filmográfiáit, Krasznahorkai nagyjátékfilmes bemutatkozása meglehetősen későn érkezett, ám a várakozás megérte, ugyanis fordulatokban gazdag, kiváló filmmel jelentkezett, mely nem mellesleg a nyári Magyar Mozgókép Fesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó díjat.   

 

A Hasadék története egyaránt támaszkodik magyar filmművészeti tradíciókra és vallási példabeszédekre. Az erdélyi származású Dr. Grassai Bálint (Molnár Levente) éppen születendő kisfiát nézi az ultrahang felvételen, amikor hívást kap: édesapja meghalt, ezért azonnal szülőföldjére kell utaznia. Hazaérkezése során találkozik évekkel korábban elhagyott, azóta kamaszkorúvá cseperedett fiával, Simonnal (Babai Dénes), akit a helyi bűnszervezet vezetője, Dumitru (Orbán Levente) tart magánál szolgaként. Grassainak egyszerre kell fiával megtalálni a közös hangot, kimenteni őt a bűnbandából, és megtartani birtokát, melyre Dumitru pályázik. 

 

A rendező a nem túl bonyolult történetet rendkívül egyszerű eszközökkel meséli el, ami a film egyik erőssége. Minden egyes képkocka pontosan kimért, a kompozíciók gyönyörűek, minimális a zenehasználat, de ami igazán szembetűnő, az a rendező kiváló ritmusérzéke, feszültségteremtő képessége, valamint a kiváló színészi alakítások.

 

Az elbeszélés végig sejtet és nem mond ki semmit nyíltan. A nézőnek a szereplők egy-egy elejtett félmondatából, tekintetéből, adott esetben a környezeti elemekből kell összeraknia a történetet és kikövetkeztetni a karakterek tulajdonságait. Jó példa erre az a jelenet, amikor Simon szobájában, nem kiemelve, csak a háttérben, egy hatalmas Amerika-térkép látható. Később a fiú utal arra, hogy oda szeretne emigrálni és karriert csinálni. Az apa-fiú közötti kommunikáció kezdeti feszültségének lassú enyhülését pedig jól érzékelteti, hogy Simon először csak románul hajlandó beszélni édesapjával, majd magyarul, de akkor is csak magázva. 

 

Az ilyen és ehhez hasonló apró utalások adják a film igazi esszenciáját, mely megköveteli a folyamatos nézői figyelmet, ám a történet fokozatos összeillesztése újabb és újabb kérdéseket vet fel, mintsem, hogy megválaszolná azokat. Krasznahorkai minimalizmusa azonban cseppet sem zavaró, sőt éppen ebben rejlik a feszültségteremtő ereje, meg abban, hogy sikerült remekül megtalálnia az arányokat: egyik jelenet sem elnyújtott, vagy túl rövid. A visszafogottság a színészi alakításokban is látványosan tetten érhető. Molnár Levente szinte tökéletes választásnak bizonyult, tekintetén, arcának rezdülésein egész zűrzavaros, lelkiismerettől furdalt élete tükröződik vissza, Babai Dénes pedig remekül testesíti meg a sértett, kiszolgáltatott, hátrahagyott lázadó tinédzser figuráját. 

 

Mindenképpen meg kell még említeni a film helyszínéül szolgáló erdélyi tájakat (Máramarosi-havasok, Radnai-havasok), melyek nemcsak dramaturgiai funkcióval bírnak, hanem rendkívül sokszínűek is. Néha olyanok, mintha képeslapot látnánk, máskor fenyegetően nyomasztók, végeláthatatlanok, vagy fenségesek. Nem sok magyar játékfilmet lehet említeni, melyben ennyire hangsúlyos lenne az erdélyi környezet. Az Emberek a havason az egyik ilyen, melyet, habár valószínűleg nem tudatos rendezői döntés eredményeképpen, de a film egy jelenetben megidéz. Szőts filmjében a Csutak-család járja a hegyeket, de megállni kényszerülnek, amikor a feleség fáradtságtól elájulva a földre esik és férjének kell felkarolnia. A Hasadékban pedig Grassai nem bír tovább menni tériszonya miatt és ezért fiának kell tovább segítenie. 

 

Krasznahorkai ugyan felvillant thriller, és már-már túlélőfilmes akciójeleneteket is, fontos leszögezni, hogy a Hasadék, bár alkalmazza annak elemeit, csak másodlagosan tekinthető bűnügyi filmnek. A rendező sokkal általánosabb, szimbolikus-metafizikai szinten fogalmaz és olyan univerzális témák érdeklik, mint a születés, halál, újjászületés, valamint, hogy az édesapák bűnei tovább öröklődnek gyermekeikre. Ahogy a film elbeszélése halad előre, úgy válik egyre világosabbá a szimbolikus-metafizikai szint, mely a film emlékezetes zárójelenetében válik egyértelművé. 

 

A Hasadék visszafogottsága, az elvarratlan szálak, a történet megértéséhez szükséges információk minimális adagolása miatt valószínűleg nem fog az év legnézettebb magyar filmjei közé tartozni, jegyet azonban mindenképpen érdemes váltani rá, mert a néző cserébe izgalmas, magas színvonalon elkészített, vitára és beszélgetésre sarkalló művet fog látni.