Beszélgetés Georgita Máté Dezsővel
2021.09.09.

Apáknak és fiúknak közös programként is ajánlja első rendezését, a Manna bemutatójaként szeptember 12-től a Trafóban látható Kereki című előadást Georgita Máté Dezső. Bár fizikailag nincs jelen, az elhunyt nagyapa is szereplője a három generáció találkozásáról szóló történetnek. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: Mit jelent az, hogy az előadás alapötlete egy személyes tapasztalatod tovább gondolása?
 
Georgita Máté Dezső. Fotó: Éder Vera
Georgita Máté Dezső. Fotó: Éder Vera
Georgita Máté Dezső: A mostohanagyapám élt a Balaton déli partjától néhány kilométerre fekvő kis, somogyi faluban, az alig hatszáz lelkes Kerekiben. Nekem ő volt az első halottam, az elvesztése nagyon megrendített. Később édesapámmal azért mentünk el Kerekibe, hogy a megörökölt régi házat nyaralóvá alakítsuk. Bár apámmal mindig jó volt a kapcsolatom, kamaszkoromban óhatatlanul kialakult egy távolság, amit úgy érzek, bennem ez a helyzet oldott fel. Van ebben valami megfoghatatlan: meghal a nagyapa, majd együtt pakol a régi házában az apa meg a fia. Ez valahogy összébb hozza az embereket, mert nagyon közel van az élet ütőeréhez. Innen jött az alapötlet, ugyanakkor fiktív keretet adtunk a történetnek, hiszen önmagában ez nem színházi helyzet. Olyan dramatikusabb kiindulópontot választottunk, ami erről a dologról beszél, mégis kicsit élesebben.
 
R: Hogyan alkalmaztátok Kárpáti Péter hosszú-improvizációs módszerét a darab megírásakor?
 
GMD: Máté Gábor színész osztályában végeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Kárpáti Péter engem nem tanított, de a kurzushéten különböző szakok tanáraihoz lehetett járni. Akkor találkoztam a módszerével, amiben egyből nagyon jól éreztem magam. Az egyetemen kicsit befeszültem a színjátszás tekintetében, sokáig nem találtam a helyem. Nem voltam jó. Péter módszere felszabadítóan hatott rám, kísérletezgettem, dolgozgattam vele. Közel áll hozzám, mert az élet és a színház közötti mezsgyén mozog. Az így születő darabok sokkal életszerűbbek, nem olyan papírszagúak bennük a mondatok, hiszen ezeket tényleg hús-vér emberek mondták. Ezt gyakran hiányolom a színházból. Szerettem volna, hogy a színészek is megérezzenek valamit abból, hogy miért fontos nekem a választott helyszín. Az előadást csak ketten játsszák, de nyolcan improvizáltak apa és fia életének különböző szereplőivel. Ennek a zárásaként mentünk el Kerekibe, ahol a fiút alakító színész, Baradlay Viktor először a nagyapát játszóval improvizált, majd Szabó Zolával, aki az apát játssza. A darabot végül nem Kárpáti Péter módszerével írtuk meg, aminek egyébként az a lényege, hogy az improvizációkat felvesszük diktafonnal, és az így létrejövő hatalmas szövegtörzsből lefarigcsáljuk a felesleget. Itt az improvizáció inkább csak jó kiindulópont és erős zsigeri élmény volt, a szövegeket nemigen tudtuk használni. Az alaphelyzetet, a karaktereket, az emberek egymáshoz való viszonyát építettük csak fel hosszú improvizációval, és Zsigó Annával, a produkció dramaturgjával igazából a nulláról írtuk meg a szövegkönyvet.
 
Szabó Zola és Baradlay Viktor az előadásban
Szabó Zola és Baradlay Viktor az előadásban
R: Milyen színpadi térben képzeltétek el a történetet?
 
GMD: A látványért felelős Jeli Lucával azt találtuk ki, hogy a régi ház nyaralóvá alakítása során fölöslegessé vált dolgokat elhoztuk Kerekiből. Így tulajdonképpen a nagyapám nappalija költözik a Trafóba. A nézőknek lehetőségük lesz arra, hogy az előadás végén körbejárják a teret, mint egy múzeumban. Érdekes megtapasztalni, egy emberi élet mennyire tükröződik egy szobabelsőn.
 
R: Milyen a produkció zenei világa?
 
GMD: Csizmás András csinálja az előadás zenéjét, akivel színészként már több produkcióban dolgoztam, ráadásul kedvenc magyar együttesem, a Freakin’ Disco tagja. Cseni zenei látásmódja új színt hoz az előadásba.
 
R: Azt mondtad egyszer: egy jó előadás mindig terápia. Igaz ez a Kerekire is?
 
GMD: Fontos volt számomra, hogy erről beszéljek. Tizenegy évnek kellett eltelnie, mire eljutottam odáig, hogy foglalkozni tudjak ezzel. Mindig lemaradással tudjuk csak dekódolni a bennünk zajló folyamatokat. Szerintem a karaktereket létrehozó színészeknél is terápiaként működik, a nézők számára pedig egy érzékenyítő előadás. Felmutatunk két embert, akik elsőre talán nem tűnnek szimpatikusnak, nem értjük a viselkedésüket, de ahogy elkezdjük megismerni a háttértörténetüket, a motivációikat, megértjük, hogy miért ilyenek. Érdemes kijönni a koponya méretű királyságunkból, nyitottabbnak lenni, és észrevenni, ezermillió oka lehet annak, hogy valaki miért viselkedik úgy, ahogy.
 

R: A színészi pályakezdés nehézségeivel is összefügg, hogy rendezel is?
 
GMD: Nagyon nagy mázlim volt, a pandémia előtt mindig akadtak színészi munkáim, megtaláltam a helyem a független szférában. Izgalmas előadásaim és szakmai találkozásaim voltak jó emberekkel. Nincs bennem vágy, hogy folyamatosan rendezzek, csak akkor vágok bele legközelebb is, ha van olyan anyag, amiről így mutathatom meg, amit gondolok. A rendezésből színészként is tanulok, mert izgalmas megtapasztalni a másik oldalt. Rájöttem, hogy nem érdemes színészként befeszülni, kívülről nézve sokkal egyszerűbb a megoldás megtalálása. Szeretem magamból kiírni a gondolataimat, az is egyfajta terápia. Izgalmas nézőpont, hogy a fejemben kavargó gondolatokat hogyan tudom szavakká, mondatokká formálni.
 
R: Végzős egyetemistaként úgy fogalmaztál: „Van bennem valami perverzió a rosszra, az emberek idegesítésére.” Ez megmaradt?
 
GMD: Mostanra kinőttem, megnyugodtam. Fiatalon azonnali ingerekre vágytam a környezetemtől, hogy azokkal tudjam definiálni önmagam. Ez kikopott belőlem, mert már nem ezen van a hangsúly. Többet figyelek befelé, kevésbé foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol.
 
Fotók: Kállai-Tóth Anett. A képek forrása: Trafó
Fotók: Kállai-Tóth Anett. A képek forrása: Trafó
R: Az SZFE-n kitől tanultál a legtöbbet?
 
GMD: Egy évvel ezelőtt erre a kérdésre azt mondtam volna, Zsótér Sándortól és Kárpáti Pétertől. Máté Gábort kihagytam volna, mert ahogyan egy fiú leválik az apjáról, egy fiatal színésznek is le kell válnia az osztályfőnökéről. Ma már büszkén mondom, Gábortól is rengeteget tanultam. A zenés színészmesterséget oktató Kocsis Gergőtől azt tanultam meg, hogy a színpadi szöveget kicsit úgy kell felfogni, mint egy kottát vagy egy ritmusjátékot.
 
R: Színészként milyen új produkciókban láthat a közönség?
 
GMD: A napokban mutattuk be Pass Andreáékkal a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című előadást a Három Hollóban. Z generációs fiatalok írták a szövegeket, amikből Andival csináltunk előadást. Tanulságos volt látni, hogy az előítéleteim erről a generációról – hogy felületesek, telefonbuzik – mennyire nem igazak. Ha figyel rájuk az ember, kiderül, hogy nyitottak, izgalmasak, rengeteg mondanivalójuk van. Sokkal érzékenyebbek, mint én voltam ennyi idősen. A feleségemnek, Tenki Dalmának a lezárások idején írtam egy mesét, aminek mi vagyunk a két szereplője. Valamikor az ősszel szeretnénk csinálni ebből egy gyerekeknek szóló előadást.