Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

WELCOME TO HUNGARY, ABOUZAR AND ARMIN!

Liberty Fesztivál / Trafó
2021. szept. 3.
Az 1940-es évek végén a polgárháború elől menekülő görögök közül 7500-at fogadott be a magyar népi demokrácia, elvi alapon. Más szelek fújtak akkor. A Trafó Liberty Fesztiváljának ez a történet jelentette kiindulópontját – ezt gondolták több szempontból tovább tehetséges színházi alkotóink. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Azt például tudták, hogy az ötvenes évek egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrásza görög származású? Makrisz Agamemnon az említett menekültcsoportokkal érkezett Magyarországra, itt is telepedett le, és rengeteg állami megbízást kapott. Az ő szobrairól gondolkozik a fesztivál első napján két produkció is: Kelemen Kristóf alkotása, a NIKÉ, szabadságunk szobra és Böröcz Judit, Pálinkás Bence György és Szigeti Máté közös előadása, az Éneklő fiatalok
 
Pálinkás Bence György és Kelemen Kristóf korábban két előadást készített közösen, a Magyar akácot és a Borkóstolással egybekötött tehetséggondozást. Most, az egy estén játszott két projektben a két művész munkamódszerében feltehetően ezért is találunk hasonlóságokat. Ilyen például a dokumentarizmus, a kutatómunka iránti fogékonyságuk, és a múlt jelennel való, iróniától és humortól sem mentes összeütköztetése. 
 
NIKÉ, szabadságunk szobra
NIKÉ, szabadságunk szobra
Kelemen Kristóf sétára invitál minket szülővárosa, Pécs utcáin, a helyi köztéri szobrokról tart nekünk tárlatvezetést. Online jelentkezik be, tógát visel és babérkoszorút, Pheidiasznak öltözött be ugyanis, a híres ókori szobrásznak. Mivel Pécsen épp esik az eső, Pheidiasz esernyőt tart a kezében, de tógáját tűrögetve felpattan egy biciklire is. Virtuális utunk a város sétálóutcájáról, a Király utcáról indul, ahol a pártunk és kormányunk által preferált zsánerszobrok egy jellegzetes példájával találkozunk, amely a kávézóasztalra támaszkodó Weöres Sándort mintázza. Kelemen Kristóf beavat minket a szobor keletkezésének történetébe, mesél a szoboravatásról, ahol Böszörményi István pécsi szobrász nemtetszése jeléül liszttel öntötte le Weöres fejét, majd megismerjük az utóéletét is, hogy miként nem sikerült (eddig) eltüntetnie a baloldali városvezetésnek a szobrot frekventált helyéről. Ellátogatunk az egykori Lenin szobor hűlt helyére is, majd megérkezünk a Mecsek oldalában lévő Niké szoborhoz, amelyet Markrisz Agamemnon készített, és amely, bár mára kevesen tudják, hiszen a szobor melletti évszámokat eltávolították, valójában szovjet felszabadulási emlékmű volt.
 
A köztéri szobrok történetének felfejtésén keresztül a produkció megmutatja , hogy milyen szelektív a társadalmi emlékezetünk, és milyen erősen befolyásolják az egyes hatalmi-politikai szólamok, mire emlékszünk és hogyan. Ám az egész csak érdekes történelemóra lenne, ha Kelemen Kristóf nem töltené meg mindezt személyességgel. Mesél nekünk például saját emlékeiről is, „véletlenül” összefutunk egyik volt osztálytársával, akivel arról beszélgetnek, hogyan befolyásolta az egyházi gimnázium a világról alkotott képüket, és túravezetőnk anyukáját is láthatjuk egy pillanatra, ahogy az ablakból integet. 
 
Vicces az is, ahogy Kelemen Kristóf a „mi, pécsiek” többesszámot használja azokra az időkre, amikor ő még egy halvány ötlet sem volt. „A rendszerváltás után felszabaduló nemzetünk polgárai közül páran a „Ruszkik mars haza” feliratot festettük a szoborra, páran elbontottuk az eredeti kontextusra emlékeztető évszámokat, egyes politikai pártok tagjaiként pedig a lebontását követeltük – végül csak a Lenin szobrot sikerült eltakarítanunk”, stb.
 
Az este legmegrázóbb pontja egy szociológiai tanulmánykötetből vett interjú egy pécsi családanyával, aki arról beszél, hogyan tette tönkre a kapitalizmus az életét, és miért vágyik vissza a Kádár-korszakba. Hosszas helyzetértelmezése viszonylag pontos, ám a végén levont következtetése érthetetlenül félremegy. Szerinte ugyanis, akik minderről tehetnek, azok a zsidó és a roma származású emberek, akik valamiképpen a világot uralják.
 
Éneklő fiatalok
Éneklő fiatalok
Az Éneklő fiatalok című előadás Makrisz Agamemnon azonos című szobrát teszi főszereplőjévé, amely korábban a Népstadion, ma a Puskás Aréna előtt áll(t). A szobor persze nem mozdult egy centit sem, az ötvenes években felépült hatalmas stadion helyére került két évvel ezelőtt egy másik hatalmas stadion. A két sportlétesítmény felépülésének oka nagyjából azonos: mindkettő a hatalom erejét (volt) hivatott reprezentálni.
 
Az előadás tulajdonképpen egy kórusművé komponált dalfüzér, amely az ötvenes évek mozgalmi dalait és a NER pop szégyenteljes számait ötvözi, valamint megzenésít több újságcikket, politikai beszédet a jelenből és a múltból (zene: Szigeti Máté). A profi énekesek (Bozi Benjamin, Fehérváry Péter, Jurin Maxim, Mezei Katalin, Sokhegyi Eszter, Szilvay Máté) által előadott produkció és Vadas Zsófia Tamara az Éneklő fiatalok szoborcsoportból kiinduló egyszerű koreográfiája magával ragadó. 
 
Egyetlen apróság zavart csak, és talán nem is csak az előadással, hanem általában a közbeszéddel kapcsolatban. Tény ugyanis, hogy az ötvenes évek és napjaink politikai diskurzusában felfedezhetünk hasonlóságokat. Az elnyomó rendszerek hatalmi retorikáiban a huszadik század első felétől fogva sok az azonosság, ám mégis fontos, hogy ne mossuk össze e korszakokat, és kijelentsük: nem az ötvenes években élünk. Már csak azért sem, mert ha az ötvenes években élnénk, akkor az Éneklő fiatalok csapata előadás után nem ünnepelni indult volna, hanem egy sötét autó várta volna őket a színház előtt. 
 
A fesztivál első napja után kissé tartottam attól, hogy hiába „görög befogadás” a téma, nem igazán lesz szó szolidaritásról, és hogy – szokás szerint – beleragadunk a magyar önsajnálatba. De aztán megnéztem a fesztivál legfajsúlyosabb alkotását, a Stereo Akttól a Kolóniát, és minden a helyére került. Boross Martin rendező tulajdonképpen a létező legevidensebb eszközt választja ahhoz, hogy a görög befogadást és a XXI. századi befogadásra való hajlandóságunkat (vagyis annak hiányát) összehasonlítsa: elmesélteti két görög és két iráni menekülttel a történetét. 
 
Kolónia
Kolónia. Fotó: Bartha Máté
A dokumentarista színházi sétán az egykori Kőbányai Dohánygyár épületében bolyongunk, amely ma munkás- és hajléktalanszálló, ám a negyvenes évek végétől görög menedékkérőknek adott otthont. Utunkon először Bozonasz Irini és Gogu Perisztera vezet minket, akik ebben a házban nőttek fel, egyszobás lakásokban, szerény, sőt szegényes körülmények között. Mégis derűs nosztalgiával gondolnak vissza erre az időszakra, ahogy helyszínről helyszínre követjük őket. Volt például saját kultúrházuk is, ahova táncolni és moziba jártak, hogy úgy mondjam: a magyarok tiszteletben tartották a kultúrájukat, sőt országunk örömmel fogadta őket, hiszen kommunista menekültek voltak.
 
Aztán egyszer csak két új vezetőt kapunk: Abouzar Soltanival és kisfiával, Arminnal folytatjuk az utunkat, akik a déli határnál majd két évet töltöttek el egy tranzitzónának nevezett börtönben. Az előadás többi szereplője, Al-Farman Petra (Soharóza), Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Somogyi László (Soharóza) a magyar fogadtatást mutatja be: ők a tribünökön szónokló politikusaink, a Keleti pályaudvarnál tudósító köztévések, de ők alakítják az embercsempészeket is, akik Abouzarék szorult helyzetén nyerészkedtek a Magyarországig vezető úton.
 
Engedjenek meg egy apró, személyes kitérőt az előadással kapcsolatban! Én ugyanis most jöttem rá, hogy nekem van nemzettudatom, méghozzá negatív nemzettudatom van. Úgy értem, hogy nem igazán szoktak feldobni a magyar sikerek, és nemcsak a sportsikerekkel vagyok így, hanem a kulturális sikereinkkel is: nem igazán hoz lázba például, ha magyar rendező nyeri az Oscart. Egyszerűen azért, mert nincs abban semmi meglepő, hogy vannak rendkívül tehetséges sportolóink vagy művészeink. Ám minél többet tudtam meg Abouzar és Armin történetéről, annál inkább éreztem magam felelősnek mindazért, ami velük történt, azaz megéreztem a magyarságomat, és az ezzel járó rettenetes szégyent. Ezért volt különösen felszabadító a pillanat, amikor kiderült, az előadás előtt pár nappal apa és fia megkapta a menekült státuszt, amellyel letelepedhetnek hazánkban.
 
A produkció végén – a menekülttábor konténeréből kilépve – a régi görög kultúrházba megyünk, ahol görög zenére szirtakiznak a ház egykori lakói, Abouzarral, Arminnal és a magyar színészekkel közösen. Így is lehetne csinálni, üzenik nekünk, és ha így csinálnánk, akkor minden sokkal jobb lenne annál, ami van. Ha rajtam múlna, a Kolónia című előadás megnézését minden magyar ember számára kötelezővé tenném.
 
Vízmezők. Fotó: Drucker Dávid
Vízmezők. Fotó: Drucker Dávid
A fesztivál utolsó napjain Balázs Juli, Juhász András, Kálmán Eszter, Keresztes Gábor és Szabó-Székely Ármin közös alkotását, a Vízmezők című immerzív installációt láthatta a Trafó közönsége. Az alkotócsoport (Nagy Fruzsinával együtt és Szabó-Székely Ármin nélkül) már készített egyszer egy közös installációt, amely a Végtelen dűne címet viselte és 2019-ben elnyerte a Prágai Quadriennálé Országok és régiók szekciójának legjobb kiállításért járó díját.
 
A Vízmezők kissé elrugaszkodott a fesztivál témájától, tágabban igyekezett értelmezni azt. Középpontjában a tenger és az ember kapcsolata áll, amelyet emberi és isteni pozícióból is szemlélhetünk. Emberek vagyunk akkor, amikor megérkezünk, egy csomó felfüggesztett textil alatt fekszünk polifoamokon, a földön, nézzük a fejük feletti textilekre vetített képeket, melyeknek csak fragmentumait látjuk az anyag redőzései miatt. Csendes tengerparttól indulunk, majd a szél felélénkül, a minket körülvevő hangok felerősödnek, félelmetes vihar támad, aztán felgyullad egy kis láng, amiből nagy máglya lesz, végül egy város terjeszkedik a szemünk előtt, amely lassan mindent ellep. Az épített környezet fülsüketítő robaja után újra megérkezünk a csendes tengerpart képéhez. 
 
Hogy ez a csendes tengerpart tulajdonképpen a vízözön, és hogy az ismétlődő videó nem is biztos, hogy ettől a képtől indul, arra már az installáció másik részében jövök rá. Itt egy emelvényről, fentről és kívülről látjuk azt, amit eddig belülről szemléltünk, és innen egészen csodálatos látványt nyújt. A Fehér textil ég felé nyúló csúcsokat formáz – erre tervezték az alkotók a vetítést: néha hullámok, néha hegyek, felülről tényleg mindig szebb a táj, elég, ha egy börzsönyi kilátóba megyünk fel. De most inkább az égből látjuk a világot, és kötelek segítségével jeleket is küldhetünk azoknak, akik ebben a pillanatban még mit sem sejtve a textilek alatt fekszenek, és ők persze nem fogják tudni, hogy miért küldtük nekik a jelet, úgyhogy jöhet a vízözön. 
 
Vajon miként kapcsolódik mindez a szabadság fogalmához, amelyet Szabó-Székely Ármin a vele és Balázs Julival előzetesen készített interjúmban hangsúlyosan kiemel. „Szabadság az, ha van lehetőséged rálátni arra a közegre, amiben vagy, és valamilyen módon alakítani azt.” Ugyanakkor ha az alkotók szabályai szerint játszol, és a szabadságod annyi, hogy eldöntheted, hogy húzkodod-e az általuk odatett köteleket vagy sem, az valahogy épp nem a szabadságnak ad terepet, azt hiszem.
 
Amiben viszont teljesen biztos vagyok, hogy jóval több olyan fesztiválra lenne szükség, amilyen a Trafó Liberty Fesztiválja volt, hiszen ez alkotókat és nézőket egyaránt ösztönöz arra, hogy kilépjenek a komfortzónájukból. Igen erősen indult számomra a 2021/22-es évad, és csak remélni merem, hogy így is folytatódik.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek